2

    Mire a csatornajáratokon keresztül eljutottunk az én városrészembe, a hideg beette magát a csontjaimba, és folyamatosan vacogtam. Biztosan tudtam, hogy az oldalamon lévő vágott sebek elfertőződtek. Antibiotikumokra és kötésre lett volna szükségem, száraz ruhákra és cipőre, valamint arzenálom hatékonyabbik felére. Szerencsére mindezt megtalálhattam a lakásomban.
    A telihold olyan magasra emelkedett a sötét égbolton, hogy már nem is látszott annyira nagynak. Lynn és én egy vízelvezető csatorna rácsán keresztül tértünk vissza a felszínre, egy utcányira a kéglitől. Mivel még csak kora este volt, és a környék a viszonylag békésebb lakókörzetek közé tartozott, nem sok ember mászkált az utcán. Ezt jó jelnek vettem ebben a városrészben a helyiek hajlamosak voltak tűzharcba bocsátkozni a gyanús alakokkal, a „szomszédfigyelő" rendszer keretében. Mivel senkit nem láttam, azt a következtetést vontam le, hogy semmiféle balhé nem készülődik.
    A ház előterében már sokkal jobban éreztem magam. Megvizsgáltam a hátsó biztonsági ajtót, de érintetlennek tűnt. Előrementem a lépcsőn, és óvatosan haladva felmentünk a harmadik emeletre. Minden lépcsősor tizenkét lépcsőből állt, az emeleteket negyvennyolc lépcső választotta el egymástól, de mindegyiket úgy tettük meg, mintha az lenne az utolsó. Folyamatosan figyeltem fel és le, de nem szóltam egy szót sem.
    Szinte megszédültem, amikor elértem az ajtómat. Fáradt voltam, törődött, és úgy bűzlöttem, mint egy emésztőgödör, de mindez eltörpült a boldogság mellett, hogy végre saját szentélyem biztonságában lehetek. Láthatóan Lynn is hasonlóképpen érzett, és még Öreg Farkas is vidám vakkantással jelezte, hogy kedvére való visszatérni saját barlangunkba.
    Kinyitottam az ajtót, beléptem, és megpróbáltam felkapcsolni a villanyt, de nem történt semmi. Szokatlan volt, de nem lepődtem meg rajta. Átkozott izzó, gondoltam magamban, és beljebb léptem a sötétségbe.
    Amikor felnéztem, két gonoszan világító vörös szemet láttam körülbelül két méterrel a fejem vonala felett. Erős ujjak kulcsolódtak az alkaromra, a hatalmas mancs csuklótól könyékig elborított. Aztán egy titokzatos erő felemelt a földről, és berepültem saját lakásom közepébe. Miközben átsuhantam a légtéren, Lynnt kereső tekintetem megakadt egy megtermett troli körvonalán.
    A lány sikoltott, Öreg Farkas morgott, én pedig a sötétben beleszálltam néhány izmos testbe. Öreg Farkas erőt adott, és csökkentette fájdalmamat. Először jobbra, majd balra ütöttem, és mindkét alkalommal eltaláltam valakit. Mordulásokat és nyögéseket hallottam, aztán elvesztettem az egyensúlyomat, és hátratántorodtam. Valaki meglökött, és a lakás ablakával együtt kirobbantam az éjszakába.
    Hosszúagyar, zuhanunk!
    Ha holló vagy sólyom volnál, tudnánk repülni!
    A landolás véget vetett a további társalgásnak. Halványan rémlett valami a harcművészetekről és az esés megtöréséről. Valami ilyen technikát akartam használni, de az esésem helyett csak a karomat sikerült megtörnöm. Testem egy pillanattal később csapódott a betonba a manőver nem igazán sikerült. Az ütközés ereje kipréselte az összes levegőt a tüdőmből, és teljes bal oldalamat egyetlen hatalmas zúzódássá változtatta.
    Fájdalom futott végig rajtam, tüdőm égett, és a hátamon fekve néztem fel a lakásom ablaka helyén tátongó fekete lyukra. Lynn sikoltott, és tudtam, hogy tennem kell valamit. Megpróbáltam kitisztítani a fejemet, és talpra állni, de visszazuhantam. Bal karom ismét nekiütődött a talajnak, és ettől minden maradék erőm elszállt.
   Fel kell kelned, Hosszúagyar! Eljönnek érted.
    Nem tudok.
    Muszáj! Harcolnod kell velük!
    Nem vagyok olyan állapotban, hogy bárkivel is harcoljak.
    Akkor nekem kell harcolnom!
- Nem!
    Elkéstem. Öreg Farkas telihold idején volt a legerősebb. A hónapnak ezekben a szakaszaiban az irányításom gyengébbé vált felette, mint egy politikus önmérséklete. Öreg Farkasnak már nem volt szüksége a beleegyezésemre ahhoz, amit tenni akart, bár mindketten tudtuk, hogy a hozzájárulásommal sokkal könnyebb dolga lesz.
    Csak a nőt ne, Öreg Farkas! A nőt ne!
    Nem bántom az asszonyodat, Hosszúagyar. Csak azokat, akik ártani akarnak neki.
    Az átalakulás, ha küzdök ellene, ijesztő és fájdalmas dolog. Most, hogy teljes mértékben átadtam a testemet Öreg Farkasnak, hallottam csontjaim roppanását, ahogy átformált engem olyanra, amilyennek elképzelése szerint lennem kellene. Ereztem a fájdalmat, de valahogy most távolinak tűnt mint egy telekomhívás hátterében hallott zene. Éreztem, és tudtam is róla, hogy ez fájdalom, de nem volt elég intenzív ahhoz, hogy igazán nagy kényelmetlenséget okozzon.
    Arccsontjaim megváltoztak, hosszú, előreugró pofává nyúltak. A karcsontok összehúzódtak, megrövidültek, hogy izmaim nagyobb erőt tudjanak kifejteni az ütéseknél. Kézfejem eltűnt, karmokkal ellátott manccsá alakult. Lábam megnyúlt, bokám megváltozott, végtagom farkas jelleget öltött. Az átalakulást hosszú fülek, agyarak és vastag, szürke bunda tette teljessé.
    Az ő lényévé váltam. Öreg Farkas parancsnoksága alatt a visszafogottság, rejtőzködés és meglepetés fogalmak bekerültek a gyávaság feliratú szemeteskukába. Öreg Farkas ugyanolyan halálos tudott lenni, mint Lopakodó Kölyök, és amikor a házba vezető hátsó biztonsági ajtót két lövéssel semlegesítették, nem is éreztem késztetést rá, hogy megpróbáljam visszafogni.
    Az egyik 'weener kirúgta az ajtót, és az előtér fénye keskeny sugárban megvilágította az elhagyatott hátsó udvar közepét.
- Hé, Farkas nincs itt!
    Ha az én kezemben lett volna az irányítás, a bandatag figyelmeztetésként bizonyára kap valami elmés megjegyzést. Öreg Farkasból azonban hiányzott a humorérzék. Kiléptünk a fénybe, hogy ellenfeleink láthassák, miféle szörnyeteget hívtak életre, aztán hozzálátott, hogy még szorosabb összefüggést teremtsen a titkom megtudása és korai elhalálozása között.
Öreg Farkas ugyan nem tekintette művészeti ágnak a gyilkolást, mégis hagyott maga után néhány absztrakt emlékművet a ház udvarán és folyosóján. A legtöbbről még ezután is meg lehetett állapítani, hogy emberek voltak, és nem, nem mindennek olyan az íze, mint a csirkéé. Igazság szerint a krómozott nehézfiúk némelyike inkább olyan volt, mint egy olajcserére szoruló Harley-Davidson. Öreg Farkas mindenesetre végzett a legtöbbel, mielőtt előhúzhatták volna a fegyverüket amit ő természetesen természetfeletti képességeinek tudott be, én viszont inkább annak, hogy a bandatagoknak a parancs szerint élve kellett volna elkapniuk.
    Öreg Farkas átalakulása nem gyógyította be a korábban kapott sebeket. Bár az átalakulás eltörte a csontokat, majd újra összeforrasztotta őket, a folyamat közben csak ezek a sérülések gyógyultak maradéktalanul. Irhám továbbra is fel volt hasadva ott, ahol a bicskás megvágott, valamint törött karom és bordáim sem gyógyultak meg. Haragja és ereje háttérbe szorította a fájdalmat, de még így is a mellemhez szorítva tartotta törött végtagomat.
    Villámgyorsan felsuhantunk a lépcsőn a lakásomhoz, még annyi időre sem torpantunk meg, hogy rámorduljunk az ajtajukon óvatosan kikukucskáló szomszédokra. Valaki azt kiabálta, hogy hívják az állatbefogókat, de Öreg Farkas csak jókedvűen vonyított egyet. Láttam magam előtt, amint egy hatalmas farkashadsereg élén viharzik át a metroplexum betonrengetegén, és énem egy részének tetszett a gondolat, hogy Bonaparte Napóleon lehetek.
    Félig ember, félig farkas formában, ám szellemben teljesen farkasként egy pillanat alatt felismertük és osztályoztuk a lakásomat megtöltő szagokat. A dohos bűz egy troli kipárolgása volt a magas fickó, aki először támadott rám. Újra éreztem a félelmet és a dühöt: félelmet, mert egy különösen veszélyes, rossz szándékú lénnyel álltam szemben, és dühöt, mert a troll szagához Lynn illata keveredett. A nyom a törött ablakhoz vezetett, és így fény is derült rá, hogyan távozott a troli az épületből, miközben én a lépcsőn rohantam felfelé.
    A trolién kívül azonban egy másik ellenfél szagát is éreztem, és ettől felállt a szőr a hátamon. Vörös Charles az én területemre merészkedett. Kétségtelenül Mr. Sampson parancsára szervezte meg az első rajtaütést, és az itteni csapdát is. Vadállati elmém nem törődött vele, miért jött ide Charles, vagy hogy mit akart ezzel elérni. Csak az számított, hogy ő és a troli elrabolták Lynnt. Öreg Farkas tombolva követelte mindkettejük halálát, én pedig készen álltam megízlelni a vérüket.
    Öreg Farkas befolyása alatt könnyű volt döntést hoznom. Egy pillanatig moccanatlanul, vízköpőnek álcázva magam álltam a lakásom külső falán tátongó holdsütötte lyukban, azután kiugrottam az éjszakába, és ellenségeim nyomába eredtem.
   
    A szagnyomok eltűntek az utcán, ahol egy jármű felvette őket, és onnan már nem volt mit követnem. Bár egy embert ez bizonyára nagyon zavart volna, Öreg Farkas gyakorlott vadász volt. Hatalmas kört írt le a ház körül, és nagyjából félúton sikerült újra szagnyomot fogni, melyben tisztán felismerhető volt az idegesség csípős bűze. Úgy vetettük magunkat utána, mint egy cápa a vérző hal után. Legszívesebben rohantam volna, hogy elpusztítsam a bandatagot, de ezúttal Öreg Farkas volt az, aki visszafogott engem.
    Tudta, hogy egy Halloweenert követünk, és menet közben lassan rájöttem arra, amit Öreg Farkas ösztönből megérzett. A járókelők hiánya a környéken azt jelentette, hogy semmi különös nem történik, vagy pedig azt, hogy az emberek rettegve lapulnak otthonaikban. A Halloweenerek nyilván megfigyelőket helyeztek el több ponton is, akik figyelmeztették Charlest és a trolit a megérkezésemre. A megfigyelők azután leléptek, mivel véget ért a feladatuk, én pedig az egyik ilyen bandatag nyomára bukkantam rá.
    Az egyik raktárházhoz vezető sikátor bejáratánál a földöz nyomtuk az orrunkat. Ismertem a környéket, már többször volt dolgom errefelé különféle utcai söpredékkel. Igen, Charles itt van. Lynn is itt van. Szívem még az eddiginél is gyorsabb tempóban vert.
    A raktárház elrozsdásodott bádogfalának egyik résén keresztül éppen Charlest pillantottam meg, aki vagy két tucatnyi Halloweenerhez köztük két ogréhoz beszélt. A két szörnyeteg no és persze a troli jelenléte azt jelezte, hogy Mr. Sampson valóban nagy mértékben megerősítette a bandát. Fogalmunk sem volt róla, miféle játékot játszott, vagy miért használta pont a Halloweenereket hatalmi bázisként, de az a halovány érzésem támadt, hogy a fickó nem valami gazdag céges fejes, aki némi olcsó izgalomra vágyik. Öreg Farkas folyamatosan morgott, és ezzel megakadályozta, hogy valami logikát próbáljak vinni gondolkodásába. Ő azért jött ide, hogy végezzen azokkal, akik elrabolták a nőstényemet. Az ő meglátása szerint az, hogy a 'weenerek miért voltak itt, azokra a gyilkossági nyomozókra tartozott, akik később kijönnek rekonstruálni az eseményeket. Nem akart mást, csak létrehozni egy bűnügyi helyszínt, és megmenteni Lynnt, és úgy vélte, a feladat elvégzéséhez nincs szükség racionális gondolkodásra.
    Gondolkodás nélkül Öreg Farkas ebben az üzemmódban érezte leginkább jól magát vetettük előre magunkat, és beugrottunk az egyik nyitott oldalajtón. Mély, hörgő üvöltést hallatott, mire minden nehézfiú azonnal felénk fordult, és a legtöbbnek ki is futott az arcából a vér. Charles menekülésre készen körülnézett, és néhány lépést elhátrált tőlem.
    Egyedül Mr. Sampson nem tűnt meglepettnek vagy döbbentnek; a férfi magabiztosan lépett ki a raktárépület sarokirodájából. Hibátlan mosolyt villantott rám.
- Ó, megérkezett a vendégünk. Üdvözlöm, Kies. A barátnője életben van.
   Öreg Farkas kivicsorította a fogainkat, s ez lehetőséget adott rá, hogy elhörögjek néhány szót.
- Egy percen belül ő lesz itt az egyedüli ebben az állapotban! Öreg Farkas egy csapatnyi bandatag közé vetette magát, és önfeledt tombolásba kezdett. Jobb kezem az egyik 'weener mellkasába fúrtam, és egyetlen erőteljes mozdulattal kitéptem a szívét. Mielőtt a szeme tudatta volna az agyával, hogy ütéstávolságon belül vagyok, már oda is vágtam a lába elé saját ketyegőjét. Bal könyökömet az egyik bicskás arcába toltam, és éreztem, ahogy a csontok darabokra törnek ütésem alatt. Bal mancsom ismét villant, egy harmadik bandatag arcát roncsoltam össze vele. Hátratántorodott, kezével elkeseredetten próbálta egyben tartani a nemrég még megnyerő arcnak nevezhető, hús és vér kirakós játékot.
    A Halloweenerekbe pont annyi bátorság szorult, hogy a társaikból fröcsögő vér láttán megtörjön a moráljuk. Charles megpróbált pánikszerű menekülésük útjába állni, de aztán hagyta, hogy őt is elsöpörje a hullám, és meg sem állt Mr. Sampsonig. A meglepett, összezavarodott ogrék még a többi Halloweenernél is gyorsabban szaladtak, és bölcsen behúzódtak vezetőjük mögé.
    Mr. Sampson végignézett rettegő verőlegényein, aztán a lábam előtt heverő többieken, és lassan összeütögette a tenyerét, akár egy színházi néző egy virtuóz előadás láttán.  Kiváló! Aztán elkomorodott, arca fenyegetővé vált. Golnartac, intézd el a vendégünket!
    Én soha nem feledkeztem volna meg a trollról.
    Öreg Farkas azonban úgy döntött, a trolit hagyja legutoljára. A mondás szerint utolsókból lesznek az elsők, és ezt igen fájdalmas módon kellett megtapasztalnom. A troll hátulról érkezett, mégpedig olyan sebességgel, ami ki sem néztem volna egy ilyen megtermett lényből. Megperdültem, és épp időben emeltem fel a jobb kezem ahhoz, hogy blokkoljam az ütést, amely egyébként letépte volna a fejemet. A troll ökle belepréselte a karom a fejembe, és a szemem előtt csillagok jelentek meg.
    Vad morgással előrelendültem, és a karjába mélyesztettem agyaraimat. Fogam könnyedén hatolt be a száraz, rágós húsba, de a troll fel sem vette. Erősebben összeszorítottam az állkapcsomat, éheztem vérére és fájdalomüvöltésére, de egyiket sem kaptam meg. Megszállott módon szaggattam ellenfelemet, fejemet rángatva próbáltam kitépni egy darabot a karjából.
    Végül sikerrel jártam, és diadalmasan köptem ki a húst, de sokat ezzel sem értem el. Felnéztem a fölém tornyosuló fickóra, és a tompa szempárból csak azt olvastam ki, hogy ellenfelem jól szórakozik. Éreztem, hogy Golnartac bal keze harapófogóként zárul össze a tarkómon. Úgy szedett le a karjáról, mintha csak egy apró kis bogár volnék, és minden erőfeszítés nélkül belevágott a raktár túlsó oldalán egymásra tornyozott ládák közé.
    Nem tudom, mi lehetett a ládában, de jóval keményebbnek bizonyult a koponyámnál. A fülemben csengett Mr. Sampson nevetése. Küszködve kiszabadítottam magam a láda romjai közül, és talpra álltam. De a troll már ott is volt, eltakarta előlem a mennyezeti lámpák fényét, és lezúduló ökle az eszméletlenség állapotába taszított.