HIGANY SZAJONÁRA

    Általában „durva ébresztésként" definiálom azt, ami dél előtt történik, de Lopakodó Kölyök új mélységet tudott adni a kifejezés jelentésének. Éppen arról álmodtam, hogy felszarvazok egy fémkezű alvilági fejest, amikor a Kölyök a számra tapasztotta saját fémkezét. A hideg acél csókját az ajkamon még a legjobb formámban is nehezen viseltem, márpedig hajnal előtt két órával nem mondhattam el magamról, hogy a legjobb formámban vagyok.
    A tekintetem Lopakodóra fókuszált, és az agyamban pontosan fél másodperccel azelőtt tudatosult a személyazonossága, hogy meghúztam volna a Beretta Viper ravaszát, amelyet egy önkéntelen mozdulattal húztam elő párnám alól, és nyomtam oda az oldalához. Lopakodó elégedett morrantást hallatott, és meglóbálta a húsvér jobb kezében tartott tárat. Elvette a számról a kezét, és visszaszolgáltatta a lenyúlt tartozékot.
- Kitűnő ösztönök.
    Ülő helyzetbe tornásztam magam, és hagytam, hogy a mellemről a derekamra csússzon a takaró. Visszahúztam a pisztoly szánját, és egy lövedék pottyant ki belőle az ágyra.
- Egyet mindig a csőben tartok.
    Lopakodó biccentett a félhomályban, a jobb szemébe épített lézercélzó apró keresztet rajzolt a pupillájára.
- Tudom. Kilenc milliméteres ezüstlőszer, inerciális ezüstnitrát robbanóheggyel.
    A tárgyilagos hangnem, ahogy ismertette a gyomrára irányuló lövedék adatait, valahogy minden halálosságától megfosztotta szerencsétlen lőszert. Hat teljes évet éltem túl Dr. Richárd Raven mellett, láttam segítőket jönni és menni, de mind közül Lopakodó Kölyök volt a legfurcsább szerzet. Úgy gondolta, a kezemben tartott pisztoly lövedéke nem hatolna át kevlárbélésű ruháján, valamint a testét védő bőrpáncélzaton.
    Vagy ha igen, akkor nem törődött vele.
- Mi történt? Raven visszatért Tir Tairngire-ből?
    Lopakodó a fejét rázta.
- Még ott van. Nem kaptam hírt a visszatéréséről.
    Visszatettem a lőszert a tárba, azután újratöltöttem a pisztolyt.
- Ezzel válaszoltál a második kérdésre. És mi van az elsővel?
- La Plante.
    Ez a név a kavicsokon átsikló csörgőkígyó reszelős surrogására emlékeztető, síri hangon elsuttogva már önmagában is rengeteg kérdésre adott választ. Etienne La Plante a helyi alvilág vezére volt, aki történetesen mellékszereplőként vett részt iménti álmomban.
    Nemrég mentettem ki a karmai közül egy tünde hercegnőt. Csak a vidám kis kaland közepén derült ki, hogy Moira Alianha Dr. Raven felesége. Raven két héttel ezelőtt vitte őt vissza Tir Tairngire-be, de alig ért haza, máris újra el kellett mennie a Tűz Éjszakájának eseményei miatt. Ez pedig azt jelentette, hogy Lopakodó Kölyökre, Elektra Tómra, Tark Graogrimre, Valkűr Valerie-re és rám maradt a feladat, hogy vigyázzunk a boltra.
    La Plante különleges helyet foglalt el Lopakodó Kölyök szívében. Lopakodó először La Plante izomfiújaként kezdett el tevékenykedni a városban. Azt a feladatot kapta a főnökétől, hogy végezzen Ravennel. Lopakodó elég jó volt ahhoz, hogy elintézze a doki két társát jómagam csak a szerencsének köszönhettem, hogy a trófeámat nem akasztotta ki a falára -, amikor is La Plante úgy döntött, hogy Lopakodó túl sokat tud, és ideje elintéztetnie valakivel. Választottja, akit az utcán csak a Sofőr néven ismertek, csinos kis betonpapucsot húzott a Kölyök lábára, és bedobta őt az öbölbe.
    Letettem a pisztolyt az éjjeliszekrényre, félrelöktem a takarót, és felkapcsoltam a villanyt.
- Ezúttal mit követett el a barátunk? A nyakamban lógó farkasfejes medáltól eltekintve teljesen meztelenül a szekrényhez vonszoltam magam, miközben Lopakodó azon gondolkodott, miként válaszoljon a kérdésre a maga közismerten szűkszavú módján.
    Végignéztem a ruhákon, és majdnem egy egyszerű pólót választottam farmerrel.
    Valószínűleg el kell menned Lopakodó Kölyökkel.
    Végül egy kevlarszálakkal átszőtt fekete nadrágot és egy vastag, szintén kevlarbélésű, a mellénél és a hátánál traumatapaszokkal ellátott pulóvert választottam.
- Nem tudom. Az egyik informátorom szerint egy VIP terjeszkedni akar, La Plante pedig behajt néhány nagyobb szívességet, hogy a kedvében járjon. Lopakodó feje beszéd közben is előre-hátra ingott, kibernetikusán felerősített érzékszerveivel a szokásostól eltérő neszek után kutatott. Csendben reménykedtem, hogy odalent a 2/D-ben Blavatskyék nem kezdenek el „rossz voltam, tanár bácsi"-t játszani, amíg Lopakodó itt van.
- A forrásod nem tudja, ki az a VIP, és miért van itt?
    Lopakodó Kölyök ingerült, „ha tudnám, már elmondtam volna" arckifejezése volt a válasz.
    Megkíméltem őt legjobb „soha nem lehetsz biztos benne, ha nem kérded meg" vállvonásomtól, és felhúztam a nadrág villámzárját.
- La Plante egy városon kívüli Johnsonnak tartogatta Moirát. Le merném fogadni, hogy van valami kapcsolat. Biztos vagyok benne, hogy ez az a VIP, aki szemet vetett a lányra.
    Lopakodó Kölyök szeme fél másodpercre összeszűkült, és tudtam, hogy a következtetésemen és a két ügy közötti kapcsolaton töpreng. Bármilyen kemény és maximalista fickó is volt, Lopakodó ritkán foglalkozott elméletek gyártásával. Tanulmányozott egy helyzetet, és közölte az észrevételeit, de a kombinálást meghagyta másnak. Mielőtt csatlakozott volna Ravenhez, „holtbiztos" ügyekkel kereste a kenyerét, és mióta a csapathoz tartozott, mindig olyan emberek vették körül, akik levonták helyette a következtetéseket. Lopakodó a mesterséges pótlások nagy részét saját elhatározásából ültette be a testébe, hogy minél több bizonytalansági tényezőt kiküszöböljön. Mechanikus bal karja azt hiszem, az igazit egy baleset során veszítette el fel volt szerelve egy giroállvánnyal, amely sziklaszilárdan képes volt megtartani egy mesterlövészpuskát, és könnyedén elnyelte a visszarúgás energiáját. Ráadásul egy betonfalat is bármikor át tudott ütni vele, de ez a tulajdonság a szerkezetéből és anyagából adódott. Lopakodó módosított szemében helyet kapott egy távolságmérő, valamint éjszakai és hőlátó optika is szóval minden olyasmi, amiről egy jól menő bérgyilkos csak álmodhatott. Biztosan tudtam, hogy rendelkezik valamilyen retinakijelzős kütyüvel is, amelyik ellátja őt mindenféle adattal, a pontos időtől kezdve a célpont távolságáig szerintem ha akarná, még a Seattle Seadogs meccseit is nézhetné vele. Valószínűleg a jobb kezét is kicseréltette volna, de szüksége volt rá a „tapintás" miatt hogy érezze, amikor meghúzza a ravaszt, vagy elhajítja a teste különböző pontjain elrejtett dobótőrök egyikét.
    Egészen odáig ment, hogy tüdejének bal felső lebenyét lecserélte egy beépített légtartályra, ami egyebek közt abban is segített neki, hogy ne zavarja a légzés az egy kilométerről leadott lövéseknél. Ez a különleges módosítás mentette meg az életét azon a napon, amikor a Sofőr belökte őt az Öbölbe a beültetést nem La Plante fizette, így nem is tudhatott róla. Lopakodó Kölyöknek teljes tíz perce maradt, hogy kitalálja, miként szedje ki a lábát a betonból, mielőtt haleledel válna belőle.
    Az én legfőbb teendőim listáján az, hogy egyszer tíz percet kelljen eltöltenem annak kitalálásával, hogyan meneküljek ki egy halálcsapdából, nem állt túl előkelő helyen.
    Felvettem egy kevlarlemezekkel és ütéselnyelő párnákkal bélelt műbőr dzsekit is.
- Hová?
    Amikor megláttam a mosoly halvány nyomát a szája szegletében, legszívesebben azonnal visszabújtam volna az ágyba.
- A Sziklába.
    Tátva maradt a szám.
- A Sziklába? Mintha a legutóbbi műsorszámod után egy kicsit megerősítették volna ott a védelmet. A Szikla egy tengerparti hotel beceneve volt, amelyet La Plante akkor szerzett meg magának, amikor a szervezete bekebelezett egy másik bűnszövetkezetet. Régebben a céges hadurak és az agglomeráció más felső ligás bűnözőinek hírhedten hedonista pihenőhelyeként funkcionált. Miután Lopakodó túlélésének híre elterjedt, a Sofőr La Plante parancsára erőddé alakította a helyet, és ezzel gyakorlatilag nyílt kihívást intézett a helyi kormányzatnak, Lopakodónak és Dr. Ravennek. Lopakodó úgy nézett rám, mintha más dimenzióból érkeztem volna.
    Felvontam a szemöldököm.
- Elektro Tomot is magunkkal visszük, ugye?
    Megrázta a fejét.
- Látogatás van.
    Tétováztam. Tom időnként eltűnt a színről. És ez azt jelentette, hogy a volt felesége Seattle-be érkezett. A látogatások közötti hat hónap rendszerint elég volt Tom számára, hogy elfeledkezzen róla, tulajdonképpen miért is vált el, az együtt töltött egy hét után viszont mindig boldog volt, amiért különváltak az útjaik.
- Mi van Valerie-vel és Tarkkal?
    Újabb fejcsóválás.
- Val nagyszerű lány, de dekás, és nem szereti a fegyvereket. Plutarch pedig még mindig a Tűz Éjszakáján szerzett mellsebéből lábadozik. Az ork cimborái nem szeretnék a tűzvonalba tolni valamiért, amiből nem származik közvetlen hasznuk, ezért ő is kiesik. Lopakodó különösen széles vigyort erőltetett az arcára. Hagytam üzenetet Ravennek, ha esetleg visszatérne, de úgy döntöttem, La Plante-ot inkább nem értesítem az érkezésünkről.
- Hála istennek, vannak még csodák sóhajtottam.
    Vigyora egyre gonoszabbá vált.
- így a mi oldalunkon lesz a meglepetés előnye.
    Csak ez kell, no és persze egy páncéloshadosztály, hogy be tudjunk jutni oda. A kijutáshoz pedig egy kis isteni közbenjárás sem árt.
    Lopakodó odahajította nekem az éjjeliszekrényen heverő kulcscsomót.
- Te vezetsz.
- Eszedbe se jusson, Kölyök! Egy csuklómozdulattal az ágyra továbbítottam a kulcsokat. A Fenris még vadonatúj, és nem felejtettem el, mit műveltél a Mustang IV kárpitozásával.
    Lopakodó összehúzta magát, ahogy csak ő volt rá képes, de egy cseppet sem tűnt bűnbánónak.
- Majd vigyázni fogok. A bal lábán egyensúlyozva kinyújtotta a jobbot, és karmaival lehalászta az ágyról a kulcsokat. Meg aztán a te kocsidon van radarhullám-elnyelő dukkózás és napfénytető. Levettem a kulcscsomót a titánkarmokról, és közben el kellett nyomnom az egész testemen végigfutó borzongást. Az óceán fenekén töltött tíz percben Lopakodó Kölyök rájött, hogy csak egyetlen dolgot tehet mármint a megfulladáson kívül. Nadrágszíjából és ingéből szoros kötést rögtönzött mindkét lábára, a térde fölé nem sokkal, azután a bal kezében lévő tárolóból előszedett egy kis plasztikot, és a lábaira erőltetett néhány egészen apró, irányított töltetet. Felrobbantotta őket, és valahogy sikerült élve kijutnia a partra. Raven rátalált, és segített rajta. Lopakodó lábai térd alatt megszűntek létezni. Egyéb sérüléseket is szerzett bal karján még mindig látszottak a cápaharapás nyomai -, de egyszerűen nem volt hajlandó meghalni, vagy megadni magát a csüggedésnek, amely bárki mást maga alá temetett volna. Bár akkoriban nem beszélt róla sőt, azóta sem sokat -, tudtam, hogy a La Plante iránt érzett gyűlölete tartotta őt életben. Minket pedig a Dr. Raven iránt érzett csodálata. Lopakodó Ravennel szorosan együttműködve új lábakat terveztetett magának. Az eredeti humanoid alakról lemondtak, amikor Lopakodó egy állatbiológia chipet tanulmányozva sokkal jobb megoldást talált. Olyan arckifejezéssel mutatta meg nekem, amilyet addig csak a lottónyertesek és a reménytelenül hibbantak képén láttam.
- Deinonychus ismételgette mantraként a bűvös szót. Micsoda félelmetes karmok!
    Nem kis győzködésre volt szükség, de végül sikerült rávennie Ravent, hogy segítsen neki. Az emberi combok titánötvözetből készült lábszárba és lábfejbe mentek át. A madárszerű konstrukcióval együtt jártak a meghosszabbított lábfejcsontok, amitől úgy nézett ki, mintha a végtagnak még egy ízülete lenne. Mindkét lábfejre három ujj és egy sarokpenge került, de a legfigyelemreméltóbbak a belsők voltak. Erősebbek és vastagabbak voltak a többinél, és volt rajtuk egy-egy hatalmas, kaszaszerű penge, amely futásnál hátrahajlott a boka felé. A végeredmény egy mókás kinézetű végtagpár lett, tele éles pengékkel, amelyek könnyedén szeleteltek fel bármilyen ellenfelet, és lehetővé tették Lopakodó számára, hogy olyan könnyedén másszon fel a legmeredekebb felületeken is, mint egy légy az ablaküvegen.
    Nem, a Mustangomnak nem szabdalta szét a kárpitját. Csak összekente a karmokról csöpögő vérrel.
    Gumitalpú cipőt húztam, beletűztem a Vipert az övembe, majd követtem Lopakodót a nappaliba. A szamuráj behajolt a kanapé mögé, és előszedte az MP-9-esemet, a tartalék tárakat tartalmazó táskával együtt. Kezembe vettem a táskát, gondosan méregettem a súlyát, végül megráztam a fejem.
- Ugye nem akarunk kirobbantani egy kisebb háborút? Megvonta a vállát.
- A meglepetés a mi oldalunkon áll, de nem tudom, meddig. A táskára mutatott. Saját kezűleg töltöttem meg az ezüstlőszereidet, de ezüstnitrát helyett ezúttal higanyt használtam. Megpróbálkoztam ezüstnitrát maggal egy saját fejlesztésű zselében, ami megközelíti a higany viszkozitását, de még nem végeztem vele. A lőpor mennyiségét pedig megnöveltem teljes hat grammal, hogy a lövedéked felgyorsuljon, és még nagyobb roncsolást tudj vele végezni. Remélem, nem gond.
    Végigfutott a hátamon a hideg. Olyan hangon beszélt a lövedékek roncsoló hatásának növeléséről, mint a szerelőm a Fenrisem tizenkét hengeres motorjának tuningolásáról. Elindultam az ajtó felé, Lopakodó pedig vállára kanyarította Kalasnyikovját, vigyázva, nehogy a cső tetejére szerelt zömök távolságmérő nekiütődjön valaminek. Bekapcsoláskor a szerkezet egy láthatatlan ibolyántúli sugarat bocsátott ki magából, amely egy vörös pontot jelenített meg a célpont fején vagy mellén. Lopakodó a kiberszemével megkereste a pontot, majd meghúzta a ravaszt, és egy golyót küldött áldozatába. Utánam hagyta el a lakást, és gondosan bezárta az ajtót. Miközben az alagsori garázs felé tartottunk, a második emeleti pihenőben megtorpant, és a 2D lakás ajtajára nézett.
- Furcsa szomszédaid vannak, Farkas...
    Megvontam a vállam.
- Blatavskyék felbéreltek egy oktatót.
    Lopakodó szeme tágra nyílt.
- Oktatót ehhez?
- Ne üsd bele az orrod! Intettem, hogy haladjon tovább. Biztosan a matekleckéhez kell.
    Lopakodó csendben követett az alagsorba, ahol leszedtük a ponyvát a Fenrisről. A karcsú járműről hiányoztak a Porsche Makó vagy a Ford Astarte éles profiljai, de még álló helyzetben is úgy nézett ki, mintha hangsebesség felett száguldana. A matt fekete bevonat elnyelte a garázs gyenge fényét, és semmit nem vert vissza belőle. A Fenris mintha az árnyak szülötte lett volna, és a Raven által szerzett radarelnyelő burkolat még az elektromágneses sugárzással is elbánt.
    Kinyitottam az ajtót, és beszálltam, Lopakodó pedig a másik oldalon gyömöszölte be magát az ülésre. Az MP-9-est beletettem az ajtó tartórekeszébe. A Kölyök a hátunk mögötti szűk térben gondosan elhelyezte a Kalasnyikovot, és előszedett egy csúf Ceska Black Scorpiont arra az esetre, ha korai ellenállásba bodanánk.
    Előrenyúltam, hogy beüssem az indítókódot, de mielőtt hozzáérhettem volna a gombokhoz, Lopakodó fémujjai a jobb csuklómra kulcsolódtak. Ránéztem, és összevontam a szemöldököm.
- Fent is szerelmet vallhattál volna...
    Ez még őt is meglepte, de egy másodperccel később ádáz fény villant a szemében.
- Lehet, hogy problémába ütközünk, mielőtt még odaérnénk mondta. Egy pillanatra lecsukta a szemét, de szinte azonnal ki is nyitotta. Rendben, én mindenre felkészültem. Nem lenne jobb, ha te is megtennéd az előkészületeket?
    Haboztam. Lopakodó kölyök, aki a pénzért megvásárolható technológia legjobb ötvözetének számított, néhány áramkör megnyitásával és diagnosztikai programok lefuttatásával készült fel a harcra. Abnormálisan éber, villámgyors reakciójú emberből gyakorlatilag egyetlen szempillantás alatt alakult át valakivé, aki gyorsabban mozgott, és egyeden szívverésnyi idő alatt több dolgot tudott cselekedni a legtöbb agyonkrómozott szamurájnál. Nagyon jó volt, talán a legjobb, és az egyik üzemmódból a másikba való átállás neki semmibe sem került.
    En azonban nem a mechanikus úton fejlesztettem magam. A Seattle metroplexum szürke kanyonjaiban és szeméttel teliszórt sikátoraiban nevelkedtem, ezért még a legalapvetőbb módosításokra sem volt pénzem. Egy olyan világban, ahol szinte minden utcai nehézfiúnak pengék pattannak ki a körmei alól, és amikor már a sötétben látás sem elérhetetlen álom, én csak azzal rendelkeztem, amit az istenek perverziójukban a születésemkor rám ruháztak. Egy olyan korban, amikor a Szerszámkészítő Ember örömét lelte abban, hogy ő maga válhat szerszámmá, arra rendeltettem, hogy a természetes kiválasztódás keskeny peremére sodródjam, amelynek a neve: kihalás.
    Semmim nem volt.
    És akkor felfedeztem a mágiát.
    Vagyis igazából a mágia fedezett fel engem. Kamaszkoromtól kezdve, amikor a bennem lakozó szörnyeteg terjeszkedni és növekedni kezdett, addig a napig, amikor találkoztam Richárd Ravennel, és megtanultam uralkodni felette, leírhatatlanul érdekes és izgalmas életet éltem. Az utcai vagányok hamar megtanulták, hogy aki a nappali órákban kötözködik velem, az éjjel véres masszaként végzi valamelyik sikátorban. A többiek azután megpróbáltak minél messzebbre elkerülni, ami sokkal könnyebbé tette az életemet; ám az a kiesett órák miatt, amelyekre képtelen voltam visszaemlékezni, így is maga volt a pokol.
     Szigorúan néztem Lopakodóra.
- Nem szeretek felhúzva vezetni.
    A szamuráj higgadtan megvonta a vállát.
- Később talán nem lesz rá lehetőséged.
    Vonakodva bár, de egyet kellett értenem. Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben, fejemet a támlának hajtottam. Jobb kezemmel önkéntelenül megmarkoltam az ezüst amulettet. Mély lélegzetet vettem belélegeztem a Fenris újautó-illatát, amire valószínűleg többször nem lesz módom -, kitisztítottam az elmémet, és megkezdtem a belső utazást.
    Hat évvel ezelőtt brutális gyilkosságsorozat tartotta rettegésben Seattle lakosságát. A NewsNet nagyokosai a Telihold Mészárlás nevet aggatták rá, és az a tény, hogy soha nem tudtam, hol jártam a gyilkosságok idején, hatalmas súllyal nehezedett rám. Igazából az rémisztett meg leginkább, hogy vérben fürödve ébredtem fel, és akkoriban hallottam elsőként arról is, hogy a tünde főherceg néhány nagy kaliberű vadászt küldött a városba a probléma elhárítására. Szerencsémre Raven a tünde lovagok előtt talált rám. Megtanított rá, hogy a bennem élő szörnyeteg nem feltétlenül az ellenségem, sokkal inkább ajándék egy entitástól, amelyre én csak Farkas szellemként gondoltam. Végig beszélt hozzám az egyik átalakulásom alkalmával, amikor a szellem át akarta venni felettem az irányítást, és megtanított rá, hogyan maradjak ura önmagamnak. Miközben lassanként elsajátítottam belső énem irányítását, megakadályozta, hogy a lovagok megöljenek, majd ketten együtt a tündék legnagyobb döbbenetére legyűrtük a Mészárost.
    Mélyen magamban átléptem a fekete függönyön, amely elválasztotta a Farkas szellemet minden mástól, ami én voltam. A Fenrisemhez hasonló színű, éjfekete szellem halk, torokhangú mordulást hallatott. Sötét bundájában vérvörös csíkok villantak fel, majd skarlát ködként el is oszlottak.
- A Gyilkoló Gép kérésére jöttél hozzám?
    Elmosolyodtam, amitől felerősödött a morgás.
- Igen, Öreg Farkas. Lopakodó Kölyök az üdvözletét küldi.
A vén ragadozó felemelte a fejét, mintha beleszaglászna a levegőbe.
- Ha engedted volna, hogy én vegyem át az irányítást, az a gép sosem kapta volna el a barátaidat.
    Mintha jeges víz áradt volna szét a gyomromban, de sikerült elnyomnom dühömet és félelmemet.
- Nem, Lopakodó talán valóban nem kapta volna el őket. Én mégis elvégzem érte ezt a munkát.
    Öreg Farkas vállat vont.
- Te is, én is... mi ragadozók vagyunk. A préda ránk vár, és a képességeink a zsákmány elejtését szolgálják.
- Akkor engedd nekem használni ezeket a képességeket, Öreg Farkas! Lopakodó rengeteg jó vadászatot ígér.
    A farkas leejtette alsó állkapcsát, ádáz ragadozóvigyorral nézett rám.
- Csapj le gyorsan, Hosszúagyar! Majd én gondoskodom róla, hogy a támadásod pontos és halálos legyen.
    Kinyitottam a szemem, és mágikusan felerősített érzékeim azonnal egy olyan világot mutattak meg nekem, amelyről néhány pillanattal azelőtt még tudomásom sem volt. Lopakodó felől hűtőanyag, lőpor és feszült várakozás szagát éreztem, a félelem legcsekélyebb jele nélkül. Ahogy a Fenris motorja életre kelt, orromat betöltötte a különféle vegyszerek bűze, és mindennél jobban szerettem volna a nyílt ég alatt lenni. Sebességbe tettem a járgányt, és kihajtottam az éjszakai sötétségbe, amely most nem sok titkot őrzött előttem.
    A Fenris lámpáinak vakító fénysugara a kétségbeesés sötét maszkjaként égette rá az utcán sétáló emberek arcára a reményvesztett kifejezést. Néhányan visszahúzódtak a fénycsóva elől, mintha egy lézersugár oszlatta volna őket szét, mások zombiszerű léptekkel közeledtek, és némán könyörögve nyúltak felénk, majd lassan leeresztették göcsörtös kezüket, amikor a jármű emlékképe is kisuhant a látóterükből.
    A helyi Véres Üvöltők nevű ork banda bicskásai úgy spricceltek szét, mintha gránátot dobtam volna közéjük. Harcolnom kellett Öreg Farkas akarata ellen, aki mindenáron azt szerette volna, hogy egyenesen áthajtsak rajtuk. Ahogy elhaladtunk mellettük, a nehézfiúk kiugrottak az árnyékból, és dühösen kiabáltak utánunk, valamint jellegzetes üvöltésüket hallatták, ami a bandájuk védjegye volt. Lopakodó a kormánykerékre pillantott, aztán a csukott napfénytetőre, de megráztam a fejem.
- Nem éri meg az időt, amit a vér feltakarításával kell töltenem. Az utcákon suhanva folyamatosan értelmeztem Lopakodó mordulásait és biccentéseit, és ennek megfelelően kormányoztam az autót. Pontosan tudtam, hol van a Szikla, de Lopakodó olyan utat választott, ahol biztonságban érezhettük magunkat, és könnyedén kiszúrhattuk az esetleges követőket. Végül, a Kitchner Halkonzervgyár parkolójánál szólt, hogy álljak meg az épület észak felől határolta a Szikla kerítéssel körbevett tömbjét.
    Mielőtt kinyitottuk volna az ajtót, gondosan lekapcsoltam a belső világítást. Kiszállás után nyitva hagytuk az ajtókat. Ha már a kivilágítással nem jeleztük előre az érkezésünket, úgy döntöttünk, a becsapódó ajtók csattanása nélkül is nagyszerűen megleszünk. Lopakolába még az enyémnél is kisebb zajt csapott a kőtörmeléken, viszont én sokkal halkabban húztam elő az MP-9-esemet az ajtó rekeszéből, mint ő a Kalasnyikovját a Fenris ülése mögül.
    Dél felől ideszüremlett a Szikla éjszakai világításának rózsaszínes derengése. Úgy becsültem, hogy valamivel kevesebb mint egy kilométert kell megtennünk, és ez a gondolat aggodalommal töltött el. Lopakodó kétszer ekkora távolságból is könnyedén eltalálta a célpontot, és kezdtem azt hinni, hogy a konzervgyár tetejéről akar fedező tüzet biztosítani számomra, miközben én egyedül behatolok az épületbe. Megfordultam, hogy megosszam vele legújabb következtetésemet, de felemelt bal kezével belém fojtotta a szót.
    Egy másodpercig mintha valami távoli hangra figyelt volna, majd megszólalt:
- Vettem Útonálló Egyes... tiszták vagyunk. Jöhettek, kezdünk. Azonnal tudtam, hogy a feji kommunikációs beültetésén keresztül néhány ismerősével tartja a kapcsolatot, akik a közeledésünket figyelték, de mielőtt akár csak megpróbálhattam volna kitalálni, kik lehetnek, kinyílt a konzervgyár egyik ajtaja, és a gyenge, sárgás fényben megpillantottam egy tucatnyi, különféle méretű és formájú árnyalakot. A halbűzön keresztül is megcsapta az orrom egy vagy két ork szaga, mire rögtön égnek meredt a nyakamon a szőr. Ki a... mi ez?
    Aztán belém vágott a felismerés, és Lopakodó Kölyökhöz fordultam; nem is próbáltam elrejteni a dühömet.
- Nem mondtad, hogy a Vörös Szárnyakat is bevontad... Lopakodó felkapta a fejét, és szinte önkéntelenül teljes, 2,3 méteres magasságában kihúzta magát.
- Farkas, szükségem van rád ehhez a melóhoz. Mint ahogy rájuk is. Legjobb lesz, ha elásod a csatabárdot. Tudod: az ellenségem ellensége...
- ...még nem jelenti azt, hogy feleségül adnám hozzá a húgomat fejeztem be helyette a mondatot. Miután elváltak útjaik, Lopakodó ahol csak lehetett, sportot űzött La Plante bosszantásából. Az egyik ilyen lépése az volt, hogy összegyűjtötte azokat az egykori La Plante lojalistákat, akik valamiért feketelistára kerültek a krómöklű Caponénál. Véres kezű gyilkosok és megrögzött bűnözők voltak egytől egyig, de Lopakodó mindegyiket kihúzta abból a szélsőséges állapotból, ahol éppen voltak, és egy bandát alakított belőlük, akik Vörös Szárnyaknak nevezték magukat a név is a Dr. Ravennel való közvetett kapcsolatukra utalt.
    Az első pillanattól kezdve rühelltem őket, és már többször is összetűzésbe kerültem velük túlzott erőszakosságuk miatt. Raven Lopakodóra bízta, hogy tartsa őket kordában, a Kölyök pedig ingyen felajánlotta a szolgálataikat, amikor plusz izomerőre volt szükségünk, én viszont szerettem saját magam kiválasztani a bicskásaimat a Seattle agglomerátumban rejtőzködő gazdag készletből. Nagyot köptem az aszfaltra, hogy megszabaduljak a számban összegyűlt keserű íztől.
- Legalább nem lesz gondom a célpont-választással. Lopakodó komoran rám vigyorgott, és látszott, hogy kitűnően szórakozik.
- Neked is hoztam egy kis erősítést. Felbéreltem Morrissey-t és Jacksont. Ők már odabent vannak, és hatástalanítják a riasztórendszert ebben a szektorban.
    Összevontam a szemöldököm.
- Morrissey és Jackson?
    Lopakodó visszaereszkedett karmos lábaira.
- A két utcai szamuráj, akiket Moira Alianha kimentésénél alkalmaztál. Tudod, akik abban a Nat Vat ügyben a segítségünket kérték. Felnevettem, és a feszültség egy része rögtön távozott belőlem.
- Cikk és Cakk? Elégedetten bólintottam. Helyes. Kituno és gyors lövészek.
- Örülök, hogy egyetértesz a választásommal. Ha a két embered kiiktatta a kerítést, bemegyünk. Lopakodó a tengerpart felé intett. La Plante inkább a nedvesebbik oldalra koncentrálja az őreit, mert arra számít, hogy egyszer a víz alól felbukkanva próbálom meg elintézni. Mi viszont a másik oldalról megyünk be, és csinálunk egy kis balhét.
    Biccentettem Lopakodónak, ő pedig intett a Vörös Szárnyaknak, hogy indulhatnak. A konzervgyárból kiszűrődő fény kialudt, és az emberek csendes hatékonysággal elfoglalták pozícióikat, felkészültek a behatolásra. Szorosan Lopakodó mögött haladtam, és amikor ő a földre lapult, én is azt tettem; így közelítettük meg a magas szögesdrót kerítést.
    Két közeledő alak körvonala tűnt fel a Szikla felől érkező derengésben. Lopakodó előre-hátra mozgatta a fejét néhányszor, majd elvigyorodott.
- Egy kicsit késtek, de ok azok. Elindult előre, és a kerítés tövében csatlakoztam hozzá.
    Cikk, a vállas, hosszúkabátot viselő, AK-97-est lóbáló bicskás kurta biccentéssel jelezte, hogy felismert.
- Bocs, hogy ilyen sokáig tartott, cimborák. A VIP jacht későn ért a dokkhoz, alig egy órával ezelőtt, és az egész beosztás összekavarodott. Úgy tűnik, valami nagyon készülődik a közeljövőben, mert La Plante és a jacht tulajdonosa hevesen vitatkoztak.
    Cakk, a két szamuráj közül a nagyobbik narancssárga-fekete bandadzsekit viselt, amelyről letépték a Halloweenerek jelzését előhalászott egy távirányítót a zsebéből. A kerítés egy pontjára mutatott vele, és megnyomott egy gombot.
- És kész. Remélem, ez a cucc pontosan olyan jeleket küld vissza a központba, amilyet szerintetek kell neki. Mert ha nem, körülbelül két percen belül igen nagy zűrben leszünk.
    Lopakodó válasz helyett elegánsan előretolta a jobb lábát, és a karmaival kiszakított egy darabot a kerítésből. Fél tucat rúgással amit nem kísért a riadószirénák üvöltése vagy az őrök kiáltásai eléggé kitágította a lyukat ahhoz, hogy áttoljuk rajta az egész konzervgyárat. Én léptem be először, és a két szamurájjal rögtön fedező pozíciót vettünk fel, miközben a Vörös Szárnyak követtek minket.
- Cikk, mesélj valamit nekem arról a jachtról!
    Megrántotta a vállát.
- Én nem sokat tudok a hajókról. Legalább harminc méter hosszú, és óceáni utazásokra tervezték. A legénység apró, barna bőrű tagokból áll, akik rettentő mulatságosnak tartják a kézipengéket és a hasonló játékszereket. Szerintem olyasmik lehetnek, mint te... mágiát használnak króm helyett. Mindegyikük csúnya kinézetű késeket hord, de a lőfegyverek sem idegenek számukra.
    A társához fordultam, és könyökömmel gyengéden oldalba böktem a fekete embert.
- Van neve is a jachtnak?
    Most Cakkon volt a vállvonogatás sora. Szemében vörös fény villant, ahogy megpróbált visszaemlékezni, látott-e valamilyen nevet a hajó oldalára festve.
- Én nem láttam, de helyette volt ott valami mókás felirat. És az egyik kabinban nem voltak képek, csak geometrikus ábrák.
    Ezen elgondolkodtam. A mókás írás és a geometrikus ábrák számomra egy dolgot jelentettek: muzulmánok. Kölyökkoromban ismertem egy családot, akik egy éttermet vezettek az utcában. Azt mondták, a családjuk még az Ébredés előtt, egy Szíria nevű országból érkezett Seattle-be, és ők dekorálták különös ábrákkal és arab betűkkel az étlapjaikat. Tudtam, hogy az ország valahol a Föld másik felén található, és azt is, hogy az iszlám vallás elég elterjedt ahhoz, hogy a jacht kiindulási pontja bárhol lehessen Spanyolország és Indonézia között. Azonban még ezzel a rengeteg információval felvértezve sem tudtam elképzelni, mit akarhat egy ilyen messziről érkezett fickó La Plante-tól.
    Lopakodó lekuporodott mögöttem.
- Hallottam mindent. Mit gondolsz?
    Nagyot nyeltem.
- Azt gondolom, valaki igen nagy költségekbe verte magát, hogy megszerezzen valamit La Plante-tól. Ha ez a valami vagy inkább valaki Moira Alianha, akkor érthető a látogató dühe. La Plante valószínűleg csak röviddel az érkezése előtt értesítette a vevőt a nemrégiben történt kellemetlen eseményről, és valószínűnek tartom, hogy megpróbál valami mást felajánlani kárpótlásként.
- Logikus. Lopakodó foga megcsikordult. Következtetés? Tanácstalanul ráztam a fejem.
- Talán nem ártana kideríteni, ki lehet az ügyfél. Ha La Plante kárpótlást ajánlott fel Moira helyett, az valószínűleg egy másik személy lesz, és ez esetben talán egy újabb mentőakció vár ránk.
    Lopakodó bólintott, és odahívta magához az egyik Vörös Szárnyat.
- Grimes, te és a fiúk a terv szerint végzitek a behatolást. A komplexum keleti felében kezdjetek, és onnan haladjatok nyugat felé, de maradjatok távol a dokkoktól! Jó nagy tűzijátékot akarok, de a civileket hagyjátok ki a játékból!
    Grimes a parancs utolsó részétől kicsit mintha lehangolódott volna, de nem ellenkezett. Miután a Vörös Szárny eltűnt a sötétben, Lopakodó visszafordult hozzánk.
- Mi a dokkok felöl megyünk, és felderítjük a terepet. Meglátjuk, amit meg kell látnunk, és ha szükséges, a műsor kezdetekor akcióba lépünk.
    A Vörös Szárnyak otthagytak minket, eltávolodtak a tengerparttól. Lopakodó előbbre osont, és felvette a kis csapat megfigyelőjének és vezető emberének szerepét. Átkeltünk a Szikla felé vezető kiemelkedésen, és végre megpillantottam a célpontunkat. Az ötszintes, lépcsőzetes épület még a sötétben is lenyűgöző látványt nyújtott. Nem volt nehéz odaképzelnem a színes zászlókat a balkonokra, és a fürdőzőket a medence mellé. Ugyanakkor gondolatban kitöröltem a képből a hotelt körülvevő szögesdrót kerítést és az erkélyeket kifeszített ponyvaként védő drótszálakat.
    Jobb oldalon, az óceán felé a klubház masszív tömbjét és a kikötőmedencét láttam. Két csónakház között megpillantottam a hullámokon ringatózó jachtot. A hajó kialakítása és előfedélzetének formája a sekély vízben úszkáló cápára emlékeztetett valódi, fenyegető légkör vette körül a járművet.
    Öreg Farkas hangját hallottam:
- Itt egy olyan ellenfél lakik, aki még a te Ravenednek is kihívást jelent.
    Pompás! Keletre tőlem mániákus gyilkosok, előttem szociopata varacskosok  , és most egy újabb játékos, aki egy ligában szerepel Dr. Ravennel. Lopakodóra néztem.
- Ha bármikor eszedbe jutna felébreszteni, és a fülembe suttogni, hogy ez csak egy rossz álom, egy pillanatig se habozz!
- Tessék? vonta fel a szemöldökét Lopakodó.
    Megborzongtam.
- Semmi, csak legyünk nagyon óvatosak! Valami nincs rendben ezzel a hajóval és a gazdájával.
    Cikk és Cakk újra ellenőrizték harci rendszereiket, de Lopakodó egy legyintéssel félresöpörte kételyeimet.
- Nézzük meg, igazad van-e! Gyors léptekkel elindult lefelé, billegő ügetése szinte komikus látványt nyújtott. Azért mondom, hogy csak szinte, mert amikor eszembe jutott a „nyúlszökellés" kifejezés a járására, éles karmain megcsillantak a halvány fénysugarak, és romba döntötték az egész hasonlatot.
   Elindultam utána, és a két bicskás követett. Bár nem tudtuk vele tartani a lépést, Lopakodó mindig bevárt minket, azután gyorsan továbbindult, hogy biztosítsa a következő pontot. Két alkalommal halott őrökbe botlottunk, a nyakukban keskeny dobótőrrel. Egyikük sem tudott riasztólövést leadni, de a fegyverükön lévő hangtompító miatt ez nem is nagyon számított volna.
   Lopakodó végül megállt a közelebbi csónakház falánál. Az ablakokat teljesen eltorlaszolták a feltornyozott ládák ezek szerint La Plante raktárnak használta az épületeket. A két csónakház között elszórtan még több ládát láttam, és végre alaposabban is szemügyre vehettem a hajót, amelyikről Cikk korábban beszélt.
    Lopakodó lehúzott magához, és a kezével árnyékolva a hangját a fülembe suttogott:
- Hét matrózt számoltam meg a hajón. Összehasonlításokat végeztem a beszédmintájukkal... maláj, erős arab beütéssel. És igazad volt, van valami furcsa ezen a hajón. Ki van világítva, de nem hallom a motorok hangját.
    Beleszaglásztam a levegőbe.
- Kipufogógáz sincs. Cikkhez fordultam. Végeztek üzemanyag felvételt?
- Nem vettem észre, haver.
    Suttogó beszélgetésünknek közeledő hangok vetettek véget. Rejtekhelyünk tenger felőli oldalán La Plante sétálgatott egy férfi társaságában, akit Cikk a hajó tulajdonosaként azonosított. La Plante fehér hajszálainak hegyétől fekete cipője orráig beleértve a tökéletesen szabott, duplasoros fekete öltönyt úgy nézett ki, mint egy született arisztokrata az Ébredés előtti időkből. Egyedül mesterséges kezének ezüstje nem illett a képbe, de ez sem csorbított az összhatáson, legfeljebb egy kicsit elhomályosította azt.
    Zömök, izmos vendége az átlagnál valamivel alacsonyabb lehetett, de Öreg Farkas morgása arra figyelmeztetett, hogy ne próbáljam lebecsülni a fickót. Miközben a barna bőrű, karvalyorrú profilt tanulmányoztam, észrevettem, hogy sötét szeme éberen pásztázza a környéket. Semmi nem kerülte el a figyelmét, és elgondolkodva simogatta fekete bajszát és kecskeszakállát, miközben La Plante vég nélkül locsogott. Nem láttam krómra utaló jelet, ez pedig számomra azt jelentette, hogy a tagot nagyon komolyan kell venni.
    Mindig nagyon komolyan vettem a varázslókat.
    A La Plante-ot és vendégét diszkrét távolságból követő Sofőr egy elhagyott szerelmes vagy egy fiatal testvér légkörét árasztotta magából, aki irigyli a felnőtt privilégiumokat, amelyeket a bátyja már elnyert a családi hierarchiában. Szinte éreztem a koncentrációját, ahogy megpróbálta kihallgatni főnöke és az alacsony férfi beszélgetését. A hajó fényei megcsillantak a karcsú szamuráj napszemüvegén, amikor megfordult, és ráparancsolt a mögötte haladó varacskosokra és a többi bicskásra, hogy maradjanak csendben.
    A leszidott orkok azonnal elhallgattak, és meghúzták magukat, de a nehézfiúk rezzenéstelen tekintettel viszonozták a Sofőr merev, tükröződő pillantását. A középső két bicskás egy részegnek tűnő, tántorgó fiatal nőt vezetett. A nő feje oldalra billent, és láttam vörös hajának villanását, amikor kitépte a kezét az egyik őr szorításából, és megpróbálta kiszabadítani a másik karját is. A másik férfi azonban erre még erősebben megmarkolta a csuklóját, az egyik ork pedig lekevert neki egy pofont. A fogoly kétségbeesetten felsikoltott, de hangját elnyomta a varacskosok durva röhögése.
    Valahonnan hátulról hatalmas robbanás jelezte a Vörös Szárnyak támadásának kezdetét. La Plante fél térdre zuhant, és fémkezével próbálta védeni az arcát. Vendége habozás nélkül a hajópalánk felé indult, a legénység pedig lökdösődve menekült le a fedélközbe. A Sofőr parancsokat vakkantott beosztottainak, akik azonnal védekező pozícióba helyezkedtek.
    A fogva tartóitól megszabadult lány összeszedte magát, és bizonytalan léptekkel a második csónakház felé indult. A Sofőr utána küldte az egyik bicskást, és a torka előtt elhúzott hüvelykujjával jelezte, mit kell tennie. Az utcai szamuráj ujjai hegyéből hosszú karmok pattantak elő, ahogy prédája után vetette magát.
   Ha megálltam volna mérlegelni az esélyeimet, biztosan kudarcot vallok.
- A lány az enyém! kiáltottam, és átvetettem magam az előttem lévő ládán. Felturbózott reflexeimnek köszönhetően a világ hihetetlenül lomhán mozdult körülöttem. Ahogy földet ért a lábam, már le is adtam egy lövést, amely vállon találta az egyik bicskást, és lassan szembefordította velünk. Lopakodó lövése közvetlenül az enyém után szólalt meg, és leterítette a fickót.
    A két csónakházat mindössze három szökkenésnyi távolság választotta el egymástól, és útközben csak a legközelebb álló gengszter vett észre. Amikor felém fordult, hogy célzásra emelje Ingramját, az orrnyergétől felfelé eltűnt a feje, és hátrahanyatlott a betonra, mintha a csontjai hirtelen vízzé váltak volna. Lopakodó Kalasnyikovjának visszhangzó dörrenése adott magyarázatot a történtekre.
    Mire a lánytól elválasztó távolság felét megtettem, Cikk és Cakk is jelentős tűzerővel csatlakozott Lopakodóhoz. Addigra La Plante is megfordult, és a móló széle felé menekült. A deszkaborítást lövedékek tépték fel körülötte, de az ezüstkezű bűnöző átkozottul szerencsés fattyú lehetett, mert sikerült elkerülnie Lopakodó bosszúját. Valaki leterítette a Sofőrt, de továbbra is harcképes maradt, és gyorsan fedezék után nézett. A levegőt megtöltő korditbűz miatt nem éreztem vérszagot, de elég ravasznak gondoltam a testőrt ahhoz, hogy hozzám hasonlóan kevlarral burkolja be magát.
    Közvetlenül előttem egy bicskás emelkedett fel. Mozgásából láttam, hogy nem engem vett észre, hanem valamelyik társamat akarja tűz alá venni. Beledöftem az MP-9-es csövét a gyomrába. A sebességem miatt úgy hajlott rá a fegyveremre, akár egy kopjára tűzött lovag, ezért nem is vesződtem azzal, hogy meghúzzam a ravaszt. Megtettem a maradék három lépést a lányig.
    Lopakodó valamit üvöltött, de a tűzpárbaj zaján keresztül nem értettem, mit mond, csak a sürgető hangsúlyt fogtam fel. A hajó felől gyors mozgást és fényvillanást láttam, de annyira el voltam foglalva a lánnyal, hogy nem ismertem fel, mi az. Még a fanyar vegyszerbűz sem szólaltatta meg a fejemben a vészcsengőket.
    A körülbelül 2,086 Machhal száguldó golyó a két lapockám között, a gerincemtől valamivel jobbra csapódott a hátamba. Bár a dzsekim kevlarbélése megállította a lövedéket, mielőtt átfúrta volna az irhámat, és a traumapárnák elnyelték az energia jelentős részét, még így is hatalmas ütést kaptam. Felemelkedtem a földről, akár egy falevél a hurrikánban, és arccal előre pályára álltam a levegőben. Bal kezemmel még akkor is szorosan magamhoz ölelve tartottam a lányt, jobbomból viszont messzire repült az MP-9-es. Még időben sikerült megperdülnöm, hogy a hátammal csapódjak a csónakház falának, és megóvjam védencem testi épségét.
    Ekkor vastag lángcsóva dübörgött keresztül azon a helyen, ahol az imént álltam, mielőtt a hátulról érkező lövedék szárnyakat adott volna. Gondolkodás nélkül rántottam elő a Vipert, és két golyót küldtem a lángszórót kezelő varacskosba. Az első lövedék csúf lyukat ütött a jobb combjába, és kibillentette az egyensúlyából, a második pedig egyenesen a mellébe fúródott; a holttest a hajópalló tövébe gurult.
    A hulla még meg sem állapodott, amikor La Plante vendége bukkant elő a hajóhíd végében, és furcsa kézmozdulatot tett a móló irányába. Arany-fehér fényvillanás kíséretében kísérteties, eltorzult alak jelent meg a parton. Az aranybőrű, villogó szemű, izmos macskaféle hátborzongató hangon felnevetett, amikor egy ijedt varacskos megfordult, és beleürítette géppisztolya tárát. A lövedékek aranyló porfelhők kíséretében pattantak le róla, mindössze halvány pöttyöket hagytak maguk után a lény mellén.
    A dekorációért cserébe a női fejet viselő oroszlán játékosan megpaskolta jobb mancsával az orkot. Amikor a test földet ért, és hosszú gurulás után megállapodott, az ork mellkasa leginkább egy balesetet szenvedett zeppelinre hasonlított. La Plante legényei eldobálták a fegyverüket, és menekülőre fogták a dolgot, elszeleltek a klubház és a part irányába. Legszívesebben én is csatlakoztam volna hozzájuk, ha a megidézett szörnyeteg nem állta volna el az utat.
    A saját kis harci őrületébe feledkezett Lopakodó Kölyök átszökkent az eddig fedezékként használt ládákon, és habozás nélkül megtámadta az oroszlándémont. Ugrása öt méter magasba és kilenc méteres távolságba repítette, lábkarmai megcsillantak az sötétben. A bal kezében tartott Ceska Scorpionból golyózáport zúdított az emberi arc bal felére, majd a karmok is lecsaptak. A fémem megcsikorduló fém sikolya belehasított az éjszakába, majd gyorsan el is halt; helyét fájdalmas üvöltés foglalta el, ahogy Lopakodó pengéi belehasítottak a szörnyeteg aranyló vállába.
    A lény elhátrált a szamurájtól, és két hátsó lábára emelkedett. Lopakodó visszahúzta a pengéit, és szintén hátraugrott, nehogy maga alá temesse az oroszlán teste. Azonban a levegőben néhány pillanatig teljesen tehetetlen volt, és ez elég hosszú idő volt ahhoz, hogy a macska jobb mancsa oldalba kapja, és megváltoztassa repülésének ívét. Lopakodó átvitorlázott a jacht orra felett, és hallottam a csobbanást, de a sötétben semmit nem láttam, így azt sem tudtam megállapítani, hogy él-e még.
    A szörnyeteg leült. Vastag, erős farka a földet söpörte, minden erőlködés nélkül sodorta bele a halott varacskos testét a vízbe, a lángszórójával együtt. A női fej ellenére teljesen macskaszerű mozdulattal nyalogatta meg a vállán tátongó sebet, és néhány másodpercre sikerült is megállítani a bal mellső lábán lefolyó, aranyszínű patakot. Amikor előbbre léptem, hogy a testemmel fedezzem a megmentett lányt, felkapta a fejét, és visszataszító sziszegést hallatott, mire Öreg Farkas rögtön követelni kezdte, hogy engedjem át neki a testem feletti irányítást.
    A lényt megidéző varázsló megvetően nézett le rám a hajóról.
- Úgy látom, a szfinxem megtisztította a terepet baráttól és ellenségtől egyaránt... kivéve természetesen magát. Rám sandított, majd gonosz mosolyra húzódott az ajka. Lehetséges, hogy ön lenne az a bizonyos Wolfgang Kies, aki elrabolta a tünde lányt, Moira Alianhát La Plante-tól?
    Bólintottam, és lassan kihúztam magam. A pisztolyomat továbbra is a kezemben tartottam. Bal kezemmel intettem Cikknek és Cakknak, hogy ne avatkozzanak közbe tudtam, hogy a szfinx miatt egyébként sem képesek tiszta lövést leadni a varázslóra. Azzal is tisztában voltam, hogy ha a szfinx elég erős volt ahhoz, hogy elintézze Lopakodót, akkor könnyedén végezne a két szamurájjal is, ezért nem akartam, hogy feleslegesen magukra vonják a figyelmét. Olyan szívélyesen mosolyodtam el, amennyire csak a bennem tomboló Öreg Farkas engedte.
- Előnyben van velem szemben.
    A kis ember kihúzta magát, és enyhén meghajolt.
- A nevem Hasan al-Thani. Engem küldtek, hogy átvegyem a lányt, akit La Plante szerzett meg nekünk. Bár jobban szerettük volna a tündét, elfogadjuk a smaragdszemű, lángvörös hajú humánt is. Valami nagyon zavart engem Hasanban, hasonlóképpen, mint ahogy egy nagy, csúnya mellseb szörcsögése irritálna. A mondatai közepén a szája és a szavai közötti szinkron megszűnt, és kezdett az az érzésem lenni, hogy nem is a fülemmel, mint inkább az elmémmel hallom, amit mond. Megráztam a fejem, hogy egy kicsit kitisztuljanak a gondolataim, de a varázsló monológja és Öreg Farkas folyamatos harci dala közepette ez lehetetlen volt.
    Bal kezemet felemelve rájuk kiáltottam:
- Állj! Azt akarja mondani, hogy adjam át a nőt, hogy elvihesse magával valahová?
Hasan örömtelenül elmosolyodott.
- Nem hinném, hogy van más választása. A szfinxre mutatott. Ha nem engedelmeskedik, megöljük, és úgy vesszük el, amit akarunk.
    Felemeltem a Vipert és rászegeztem az eszméletlen lányra.
- Tehát ha most kinyírom, akkor maga lelép?
    Hasan szeme elkerekedett a döbbenettől, majd elgondolkodva résnyire szűkült.
- Nem hisszük, hogy megtenné. Szerintünk blöfföl. Fél térdre ereszkedtem, és egymás után kilőttem a Viperben maradt mintegy tucatnyi lövedéket. A mólóra jégesőként záporoztak az üres töltényhüvelyek. Hasan csak a hatodik lövésnél bukott le, de túl későn jött rá, hogy nem ő a támadásom célpontja.
    Lopakodó és a varacskos lövései csak apró fémforgácsokat választottak le a szfinxről, mert ők csak létezése egyik szintjén támadták a szörnyeteget. Azt a héjat találták el, amelyiket magára öltötte, amikor az anyagi síkra idézték. Bár megsebesíthették, esetleg meg is béníthatták volna egy időre, az életét nem tudták volna kioltani. Még a Lopakodó karmai által okozott sebek is elkezdtek begyógyulni.
    Azonban majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy az én ezüstlövedékeim a metafizikai síkon is hatnak a szörnyre. Az ezüst rendelkezett bizonyos mágikus tulajdonságokkal, ami tökéletessé tette az alakváltók, vámpírok és más, hasonló lények megölésére. Megszentelt anyagnak számított, amely számtalan rituálé nélkülözhetetlen részévé vált az évezredek során. Miközben a Viper szánja hátracsúszott, egyszerűen tudtam, hogy igazam van.
    Nos, nem volt.
    Valamennyi sérülést azért okoztam. A szfinxet hátralökte a golyózápor, és az ezüstlövedékek nem pattantak le róla. Főként az arcára céloztam, és a tucatnyi ezüstgolyó letépte a lény fél orrát. A szfinx esetlenül, nehézkesen reagált, és egy pillanatra mintha az egyensúlyát is elveszítette volna, de gyorsan összeszedte magát, mielőtt még belezuhant volna az öböl vizébe.
    Hasan újból előbukkant a hajó korlátja felett.
- Nem hagyott nekünk választást. Öld meg!
    Ahogy a szfinx feltápászkodott, és lassan elindult felém, rájöttem, hol hibáztam. Az alakváltók és a vámpírok valóban természetüknél fogva idegenkedtek az ezüsttől... vagy nevezd allergiának, ha úgy jobban tetszik. Ám a szfinx nem ilyen lény volt, hanem egy megidézett szellem, ez pedig azt jelentette, hogy más módszerrel kell megölnöm. Mivel egy hirtelen lefolyású vírusos szfinxleukémia megbetegedésben nem bízhattam, szomorúan gondoltam az öböl fenekén fekvő lángszóróra, és megpróbáltam visszaemlékezni, vajon van-e életbiztosításom, és ha igen, kit neveztem meg kedvezményezettként.
- Nem számít dünnyögtem magamban, miközben félredobtam a Vipert, és lassan hátrálni kezdtem. A Mr. Johnsonok a Kyoto-Prudentialnál úgyis kitalálják, hogy öngyilkos lettem. Ahhoz, hogy megöljem ezt a lényt, egyszerre kellett volna támadást indítanom ellene a fizikai és a metafizikai síkon. Eljátszottam a gondolattal, hogy hagyom előtörni magamból Öreg Farkast, de tudtam, hogy akkor úgy végezném, mint az a varacskos és Lopakodó Kölyök. Valamilyen mágikus és fizikai dologra volt szükségem, méghozzá a szfinx méretét figyelembe véve valami átkozottul nagyra.
    Nagyon nagyra.
    Mondjuk akkorára, mint az a fekete prérifarkas, amely az árnyékokból materializálódott fölöttem és körülöttem. Egy fél másodpercig azt gondoltam, Öreg Farkasnak valahogy sikerült a testemen kívül anyagi formát öltenie, de haragos üvöltése hamar szétoszlatta ezt a képzetemet. A fölém boruló vadállat halkan felmordult, majd a szfinxre vetette magát. Kivicsorított fogai megcsillantak a Vörös Szárnyak által gyújtott tüzek fényében.
    Ahogy a két titán összecsapott, a földön fekvő lány fölé hajoltam. Néhány másodperc múlva Cikk és Cakk is csatlakozott hozzám. Cikk megragadta a vállamat.
- Raven itt van... megkapta Lopakodó üzenetét. Azt mondta, tűnjünk el innen, amilyen gyorsan csak lehetséges. Nem tudja, mennyi ideig képes feltartani a szfinxet!
    Cakk karjába emeltem a lányt, azután megadtam Cikknek a Fenris indítókódját.
- Vigyétek haza vagy egy kórházba! A kocsi a konzervgyár mögött áll. Induljatok!
    A szamuráj habozott.
- Raven azt mondta, téged is vigyünk. Meg azt is, hogy itt valami nagyon mocskos dolog folyik.
- Látod, ebben igaza van. Menjetek, én később csatlakozom. Megmasszíroztam a bal lábamat, de közben nem kerülte el a figyelmem, hogy mindketten borzongva emlékeznek vissza a legutóbbi alkalomra, amikor ugyanígy elküldtem őket.
    A két utcai szamuráj beleveszett az árnyakba, én pedig visszafordultam, hogy megkeressem Ravent. Öreg Farkas segítségével hagyta, hogy az ő szemén keresztül nézzek megpillantottam mentoromat az első csónakház mellett, egy láda tetején. Lenyűgözően nézett ki egy védekező varázslat aranyló aurájába burkolózva. Még egy tündéhez képest is magas volt, és erős testalkata miatt sokkal jobban hasonlított egy humánra. Rézszín bőre és magasan ülő arccsontja indián ősökről árulkodott. Ahogy a tengeri szél meglobogtatta izmos vállára omló haját, ő pedig az ég felé lökte öklét, amelyen keresztül még több energiát áramoltatott az általa létrehozott prérifarkasba, minden részletében egy istenre emlékeztetett.
    Vele szemben, a jacht hídján Hasant pillantottam meg. Öreg Farkas szemével láttam a férfit körbevevő lilás ragyogást. A mágus homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, átnedvesedett fekete haja ziláltan tapadt a fejére. Ő is felemelte mindkét kezét, de a végtagjai mintha enyhén remegtek volna, amit Rávennél nem tapasztaltam. Bármilyen erős volt is Hasan, Ravennel nem vehette fel a versenyt. A csata eldőlni látszott.
    A szfinx hátraszökkent, és felemelkedve az árny-prérifarkas felé csapott mellső mancsával. Az aranyszínű karmok úgy hasítottak bele a vadállat orrába, ahogy a napsugarak szüremlenek át egy bedeszkázott ablakon, de a seb pillanatok alatt begyógyult. A prérifarkas válaszképpen előreugrott, és megragadta a szfinx torkát. A támadás felborította a szörnyeteget, de valahogy sikerült kiszabadítania magát a szorításból; a prérifarkas fekete fogai aranyra színeződtek.
    A mágikus energia újabb hulláma zúdult a partra a hajóról, ennek hatására az összes végtagom remegni kezdett, mintha áramot vezettek volna belém. A szfinx testéről egy szempillantás alatt eltűnt minden seb, és a lény a másfélszeresére duzzadt. Hasanra pillantottam, de nem az erőfeszítéstől kimerült varázslót láttam, mint ahogy vártam. Sőt, mintha a varázslat csak még jobban felfrissítette volna. A lila ragyogás most már elborította a hajó hídját és előfedélzetét, és Hasan sebezhetetlenül állt a burok közepén.
    Raven végtagjai is reszketni kezdtek; a prérifarkas fenntartása rengeteg energiáját emészthette fel. A körülötte lévő védekező varázslat utoljára még felragyogott, majd fokozatosan elenyészett, mert már képtelen volt tovább fenntartani. Raven ajka dühös vicsorral húzódott hátra hófehér fogairól, ahogy megkettőzte erőfeszítését. A remegés alábbhagyott, de az arcára kiülő fájdalom arról árulkodott, hogy nem fogja sokáig bírni.
   Tennem kell valamit! A Vipert már eldobtam, ezért új fegyver után kellett néznem. Észrevettem a földön fekvő MP-9-est, és gyorsan lecsaptam a géppisztolyra.
    Eszembe jutott, hogy Lopakodó különleges lőszert tárazott be, és megcéloztam Hasant. Talán az ezüst átjuttatja a lövedékeket a varázslaton, és a higanymag elvégzi a többit. Valamit a mágiának, és valamit a húsnak.
    Úgy csapott le rám a megvilágosodás, mint vírus az adatbázisra. Célpontot váltottam, és meghúztam a ravaszt. Miután kiürítettem a tárat, újat nyomtam a fegyverbe, és hadd szóljon... Igen, valamit a mágiának, és valamit a húsnak főleg ha az a hús aranyszínű! Szegény kiscica.
    Az ezüstlövedékek higanymagja azonnal kölcsönhatásba lépett a szfinx húsának aranyló bőrével. Az ezüstgolyók beágyazódtak a szörnyeteg testébe, és a végeredmény egy gyorsan lezajló folyamat volt, ami valamiféle állati leprára emlékeztetett. A démonmacska elkezdett széthullani, darabkái ezüstszínű gömbökben potyogtak a mólóra. A lény megperdült, és rám vicsorgott, ezt újabb lövésekkel jutalmaztam, és sikerült is eltüntetnem az alsó állkapcsa felét.
    A prérifarkas megújult erővel támadta oldalba. A szfinx megpróbálta szemből fogadni a támadást, de a jobb hátsó lába, amelyet néhány lövéssel már meggyengítettem, váratlanul leszakadt, és a szörnyeteg elterült a földön. A következő lövésekkel a gerincére céloztam, közvetlenül a nyaka tövébe, miközben a prérifarkas színlelt támadásokkal kötötte le a figyelmét. Amint sikerült kettéválasztanom a gerincét, a lény egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd szépen lassan köddé vált.
   Azonnal Ravenhez rohantam, miközben a prérifarkas is felszívódott. A doki a ládán térdelt, és remegő kezével próbálta tartani magát, nehogy összeroskadjon. Erőteljesen zihált, fekete hajának függönye eltakarta előlem az arcát. Karján és vállán csorgott a verejték, és a ládán is nedves foltokat vettem észre.
    Mintegy elismerésképpen megszorítottam a vállát.
- Elkaptuk, doki. Elkaptuk a fattyút!
    Raven a fejét csóválva nézett rám.
- Még nem győztük le. A jachtra mutatott; Hasan aurájának fénye visszatükröződött verejtékben ázó arcáról. A hajóról kapja az energiát. A jármű egy roppant erejű szövetséges szellem, amelyik őt használja közvetítő csatornának. Nem tudom, ki idézte meg, de hihetetlen erővel rendelkezhet.
    Ugyanaz a hang, amelyik nemrég még Hasanon keresztül szólt hozzám, most szinte berobbant az agyamba, de ezúttal nem vette a fáradságot, hogy bábja ajkát mozgassa hozzá.
- így igaz, Richárd Raven. Ami megidézett engem, az meghaladja emberi értelmed határait. Beleavatkoztál a feladatba, amelyet a mesterem szabott rám, ezért most fizetned kell! Ám először végig kell nézned a barátod halálát, mert örömmel tölt el, ha ezzel szenvedést ezzel okozok neked.
    Éreztem, ahogy a mágikus energia gyülekezni kezd körülöttem, azután acélabroncsként összeszorul a mellkasom körül. Minden oldalról egyszerre préselt össze, és legszívesebben üvöltöttem volna, ám nem maradt elég levegő a tüdőmben. Könyörögni akartam Ravennek, hogy pusztítsa el a hajót, de rájöttem, hogy ez a feladat meghaladja az erejét. Hogyan lehet megölni egy harminc méter hosszú szövetséges szellemet?
    Az égető kín térdre kényszerített. Öreg Farkas üvöltött fájdalmában, és teljes erejéből küzdött a szabadulásomért, de még ő is tehetetlen volt a testemet béklyóba szorító erő ellen. A szemem előtt szikrák pattogtak, majd csillogó fénylabdák úsztak át a látóteremen. Tudtam, hogy eljött a vég.
    Amikor meghallottam a detonációt, biztos voltam benne, hogy a szívem robbant szét, és a fájdalom hirtelen megszűnése csak azt jelenthette, hogy meghaltam. Halált éreztem a levegőben, és csalódottan vettem tudomásul, hogy amikor értem jött el végül, akkor is ugyanazt a bűzt kell szagolnom. Vártam, hogy a sötétség elhomályosítsa látásom, de nem tette. Sőt, egyre világosabb lett, és jókedvűen felnevettem, hogy a halál talán mégsem olyan sötét és komor dolog, mint ahogy képzeltem.
    Ekkor fogtam csak fel, hogy hallom a saját nevetésem. Ezek szerint mégsem haltam meg.
    Épp időben tápászkodtam fel ahhoz, hogy a második, még nagyobb robbanás a csónakház falának vágjon. Az első detonáció csak egy kis lyukat vágott a hajó testébe, a második után viszont lángcsóvák csaptak ki a főfedélzet alatti kerek hajóablakokon, és lángoló gyűrűt varázsoltak a fedélzet fölé. Aztán az egész hajótest oldalra dőlt, és megsüllyedt. A jacht nekikoccant a mólónak, és a víz egyre magasabbra emelkedett a belsejében.
    Magasan a felépítményen a lila ragyogás összezsugorodott. Vastag tűzoszlop emelkedett a levegőbe, és Hasan egy pillanat alatt elhamvadt. Láttam a csontvázát feketén kirajzolódni a narancs háttér előtt, azután az is eltűnt.
    A hajó sikoltott, majd gőzölögve, bugyborékolva eltűnt a szemem elől.
   
    Mire Raven talpra segített, és a lángoló roncsok között a móló széléhez botorkáltunk, Lopakodó is kikászálódott a vízből. Bal karja bénultan lógott, és tisztán látszott, hol roncsolta össze a szfinx csapása az alkatrészeket, amikor a levegőben elkapta a szamurájt. A kar tárolórekeszeiből, ahol a plasztik robbanóanyagot szokta tartani, csorgott a víz, karmai pedig belemélyedtek a móló deszkaborításába, hogy biztosan tartsa magát.
    Összevigyorogtunk Ravennel, amikor Lopakodó hátat fordított nekünk, és elégedetten bólintott a lángoló szövetséges szellem láttán.
- A víz alatt nem láttam hajócsavart, sem másféle hajtóművet. Ez nem természetes úton mozgott. Úgy véltem, valami különleges ladik lehet, ezért az elpusztítása mellett döntöttem. Aztán találkoztam egy varacskossal, aki a lángszórójával együtt lefelé igyekezett, és rögtönöztem egy kisebb bombát. A napalm és a Semtek ellen nem sok minden bírja.
    A lángszóró említésére eszembe jutott a nemrég lejátszódott jelenet, és gondosan visszaidéztem minden részletet. Megmozgattam a vállam, hogy enyhítsek hátam merevségén.
- Ha már itt tartunk, ügyes megoldás volt az a lövés, amikor a varacskos feltűnt a hegesztőpisztolyával.
    Lopakodó szerényen bólintott.
- Félig takarásban volt, ezért nem kockáztathattam meg egy fejlövést. Ha viszont a testét találom el, talán megsértem a tartályt, és akkor biztosan ropogósra sülsz. Megborzongott, és összeroncsolt baljára nézett. Az pedig nem az a halálnem, amilyet bárkinek is kívánnék.
   Ravenhez fordultam.
- Látnod kellett volna. Egyenesen hátba lőtt. és a golyó rálökött a „őre. akit meg akartunk menteni. így mindketten kikerültünk a lángcsóva útjából. Ismét Lopakodóra nézetem. Szerencsére eszedbe jutott, hogy kevlart viselek.
    Néhány másodpercre zavart kifejezés ült ki az arcára. Éreztem, hogy valami jeges érzés cikázik át kettőnk között, de rögtön meg is szűnt amikor Lopakodó barátságosan a vállamba bokszolt, és őszintének tűnő vigyort villantott rám.
- Aha. én is nagyon örülök, hogy eszembe jutott...