Február 6., katonai kórház a dél-koreai Puszanban

Kevin Little ismerős arcot keresve, halkan settenkedett végig a kórházi ágyak hosszú sora mellett. Már majdnem a terem végén járt, mire megtalálta.

Li párnákkal fölpolcolva feküdt, és újságot olvasott. Fölnézett Kevin lépéseire, és gyorsan maga mellé tette a lapot. Mellkasa felső része még mindig be volt kötözve, és sokkal vékonyabbnak látszott, mint ahogy Kevin emlékezett rá. De a szeme tiszta volt, mosolya pedig ugyanolyan hetyke, mint régen.

– Micsoda megtiszteltetés, hadnagy úr…. – kezdte volna mondani, de elhallgatott, mert észrevette a két ezüstsávot Kevin zubbonyán. – Mármint micsoda megtiszteltetés, Little százados úr! Kérem, uram, engedje meg, hogy gratuláljak az előléptetéséhez. Kevin kényszeredetten vigyorgott, mert zavarba hozta a hivatalos hang.

– Ja igen, marhára megleptek vele. De a nagykutyák biztosan visszaveszik, ha kijózanodnak.

Li megint mosolygott. – Én nem hinném, százados úr! Ez a rang illik önhöz. Kérem – intett az ágy melletti szék felé -, foglaljon helyet!

Kevin leült, és rögtön jobban érezte magát. Most, hogy egy szintben voltak, természetesebb lett a beszélgetés hangneme. Hamarosan áttértek a legújabb fejleményekre.

– Hát ahogy sejtheti, meglehetősen sok a dolgunk. Elhelyezni a menekülteket, Valamit kezdeni az északi szökevényekkél. Eltakarítani a romokat. Nyakig vagyunk. – Megcsóválta a fejét. – A fene egye meg, néha arra gondolok, hogy a háborút megnyerni, az volt a dolog könnyebbik része! A békét megnyerni sokkal nehezebb.

Li lustán vigyorgott. – Ó, százados, mennyire sajnálom, hogy nem nyújthatok önnek segítő kezet. – A csinos, fehér ruhás ápolónők felé intett, akik a kórterem túlsó végében szorgoskodtak. – Sajnos, börtönőreim biztosítottak róla, hogy még néhány hétig ide leszek láncolva. Kevin elismerően csóválta a fejét.

– Nahát, Li, maga aztán ki tudta találni, mikor sebesüljön meg annyira, hogy megússza az igazi melót.

A dél-koreai most már annyira vigyorgott, hogy határozottan emlékeztette Kevint egy bizonyos mesebeli fakutyára. Majd egyszer csak elkomolyodott.

– Mi történt a századdal?

– Vége. – Kevin nem volt képes kiszűrni a hangjából a fájdalmat, még ha tudta is, hogy ennek így kell lennie. Egyre jobban megszerette az Echo század katonáit. – Ez csak ideiglenes alakulat volt. Szigorúan a háború idejére. Amint a harcok abbamaradtak, a zászlóaljnak rögtön szüksége lett az írnokaira, gépíróira és a szállásmestereire. így aztán megszüntettek minket.

Li búsan csóválta a fejét.

– Nos – pillantott az órájára Kevin-, most már mennem kell.

Az őrnagy értekezletet hívott össze délutánra, és még elkeli kapnom a vonatot. — Fölállt, begombolta a zubbonyát, aztán egyszer csak megfordult. – Ide hallgasson, nekem adták a Bravo századot az Echo helyett! Sok rendes srác vari ott, de nincs igazi helyettesem. – Lenézett a dél-koreaira, és halkabban folytatta: -Nagy hasznát venném magának. Igazán rendes munkát végzett mostanáig, hogy életben és egyenesben tartson.

Li némán meredt rá egy pillanatig, majd lassan megcsóválta a fejét.

– Nem, százados, most már nincsen rám szüksége! Most már magától is katona.

Ezen Kevin is eltöprengett egy pillanatig. Kurtán biccentett. – Az lehet. De – folytatta hirtelen elmosolyodva – hogy a pokolba pókerezzek, ha maga nincs ott?

Ez volt az a pillanat, amikor Li sem tudott mit mondani.

Kevin még szélesebben vigyorgott, és odadobott neki egy pakli kártyát.

– Úgyhogy gyógyuljon meg minél előbb, hadnagy! És addig is gyakoroljon! Nem szenvedhetem az amatőröket. Néhány hét múlva találkozunk az Övezetben. Tetszeni fog magának. Manapság nagyon csöndes környék.

Azzal megfordult, és fütyörészve kisétált a kórteremből.