Az ENSZ-erők mozgó főhadiszállása Anszong környékén

A teljes sebességgel kanyarodó M-577-es parancsnoki jármű megbillent a sarkon. McLaren nekifeszült a veserázó utazás közben a parancsnoki búvónyílásnak. Onnan, ahol állt, láthatta törzsének teljes oszlopát, amint nyugat felé tart az országúton. Középen vegyesen harckocsik és parancsnoki járművek; fölöttük fölfegyverzett, köröző helikopterek védték a másfél kilométeres menetet.

Az oszlop lassított. Szétbombázottan füstölgő koreai faluban jártak. Túl a falun hullák és roncsok sötétlettek a behavazott, sík mezőn. A legtöbb halott észak-koreai volt. Néhány azonban nem.

Az M-577-es erősen megbillent, amikor félig beomlott gránáttölcséren gázoltak át a lánctalpak. Még jobban lelassítva vette a következő kanyart. Egy oszlop masírozott gyalogszerrel kelet felé: vigyorgó dél-koreai katonai rendőrök hajtottak báva külsejű foglyokat. A katonai rendőrök tisztelegtek az eldübörgő parancsnoki kocsinak, McLaren ugyancsak vigyorogva viszonozta a tisztelgést.

A foglyok látványa mindennél világosabb jele volt a Mennydörgés sikerének. Mostanáig az észak-koreaiak fanatikusan harcoltak, gyakran utolsó csepp vérig. Ez megváltozott. Kezdték megadni magukat, sokszor tömegesen. McLaren érezte, hogy most őt ragadja fölfelé a kerék.

Más jelek is voltak. A felderítés szerint McLaren csapatai négy észak-koreai gyalogos hadosztályt morzsoltak fel a támadás kezdete óta eltelt harminchat óra alatt, jó néhány másikat pedig harcképtelenné vertek.

Még jobb, hogy páncélozott ékei már ötven kilométert hatoltak előre, és az északiak még mindig semmi jelét nem mutatják, hogy képesek lennének egy összehangolt támadásra, Legjobb hadosztályaik ott vannak beleragadva a Tedzson körüli harcokba, nem tudnak vagy nem akarnak elszakadni és észak felé menetelni. Azok nélkül pedig az észak-koreaiak nem tudják feltartóztatni McLaren előretörését a tenger felé. És ha még egy ilyen negyvennyolc órás, folyamatos mezei futás lesz, akkor kéznyújtásra a győzelem!

Azután meglátott az útpadkán egy elhagyatott, szovjet T-62-íest, és lehervadt a mosolya. Az oroszokat nem lehet kiszámítani; ő az a kétszázötven kilós gorilla, aki a mérkőzés utolsó pillanatában száll be a ringbe, és mindent péppé pofoz. Látta a jelentéseket. Hatalmas szovjet taktikai egységek húznak a tengeren. A bombázóikat riadóztatták. És most I. osztályú harckocsizó és gépesített lövészhadosztályok tömege bukkant föl az észak-koreai határ átkelőhelyei mentén. Csakugyan képesek lennének megkockáztatni a háborút északi csatlósaik miatt?

Ó, mennyire remélte, hogy nem! Ez a háború a ruszkik nélkül is épp elég szörnyű.

Haladt tovább a menetoszlop nyugatra, a Sárga-tenger felé, és vitte magával McLarent, aki azon rágódott némán, milyen választás elé kerül, ha majd a hidegháború vérvörösen felizzik.

Január 18., Peking

A Kínai Népköztársaság miniszterelnöke elmerülten figyelte Ĺ kollégáit, vigyázva, hogy ne látsszék rajta a csúfondáros derű, miközben a Politikai Bizottság a szokásos szólamokat pufogtat ja. Férfikora derekán már elsajátította azt a képességet, hogy illúziók vagy derűlátás nélkül tudja szemlélni az emberi természetet, de még mindig álmélkodott, ha Kína legtapasztaltabb és legbölcsebb vezetői ilyen hévvel és ennyire kiszámíthatóan veszekedtek.

Bár azt el kell ismernie, hogy a Politikai Bizottság elé kerülő téma igen fontos, megéri, hogy fontolóra vegyék, és töviről hegyire megvitassák. De akkor is, sürget az idő, ezek az emberek pedig ugyanazokkal a fáradt közhelyekkel labdáznak. Még né- hány óra, és az amerikai és a szovjet hajóhad lőni fog egymásra. Háború kezdődik a Japán-tengeren, amely percek alatt elnyelhe-1 ti a világot. Ezek pedig csak beszélnek.

A kemény vonalasok, az őskonzervatív kommunisták a legkiszámíthatóbbak. Akár egy kórus. Vezetőjük, To Zseng-ping, a párt főtitkára Kína legöregebb államférfija, a Hosszú Menetelés utolsó veteránja. Szavainak súlya van.

– Egyáltalán, miért fontolgatjuk ezeket az imperialista cselszövéseket? Ha úgy cselekszünk, ahogy az amerikaiak javasolják, akkor segítünk véget vetni a háborúnak – de az ő javukra! Miféle előnyünk származhat ebből?

– De hiszen ez nyilvánvaló, főtitkár elvtárs! – vágta rá nyomban Liu Cseng-tong, a kereskedelmi miniszter, a Politikai Bizottság legfiatalabb tagja, a haladó szárny vezetője. Legidősebb fia cserediák volt Amerikában, atomfizikát tanult a Kaliforniai Műszaki Egyetemen. Liu, amióta kora reggel betoppant Pekingbe, a legelszántabb támogatója volt az amerikai javaslatnak.

– A gazdasági és a technikai engedmények – mondta a miniszter, és háztető-formán összeillesztette az ujjait -, amelyeket az amerikaiak fölajánlanak, rendkívül előnyösek gazdaságunk minden ágazatában. A javasolt kereskedelmi szerződés Dél-Koreával csupán a kezdet. Japán nem nézheti sokáig tétlenül, hogy régi versenytársa szabadon kereskedik velünk. De Hongkong vagy Szingapúr sem. Egymást fogják taposni, hogy a kedvünket keressék. A Négy Tigris meghajol a Sárkány előtt! – Elmosolyodott, nyilván az járt az eszében, micsoda tárgyalásokat fog vezetni, ha ez bekövetkezik!

A miniszterelnök látta, hogyan gyűrűznek végig Liu szavai a határozatlanok között, akik a mérleg karját jelentik a Politikai Bizottságban, és magában bólintott. A kereskedelmi miniszter nagy rábeszélőképességgel megáldott, noha talán kissé túlfűtött fiatalember. Úgy döntött, szőrmentén megtámogatja.

– A miniszter megfelelően beszél, főtitkár elvtárs! Kína szegény ország. Szükségünk van piacokra, ahol eladhatjuk a nyersanyagainkat, és égető szükségünk van a külföldi valutára, hogy megvásárolhassuk a fejlett technológiát.

To Zseng-pinget nem győzte meg.

– Kereskedőink évek óta ringyólkodnak a Nyugatnak! – jelentette ki engesztelhetetlen konoksággal. – Semmi szükség rá, hogy még jobban szétvessék a lábukat! – Többen megmosolyogták az öreg forradalmár zamatos stílusát. Ez csak a legszembetűnőbb módja volt a tiltakozásának az új, rafináltabb, csiszoltabb Kína ellen. – Ha változásoknak kell jönniük — folytatta minden szót gondosan hangsúlyozva az aggastyán -, akkor azok lassúak legyenek, ne hirtelenek. A teknősről vegyünk példát, ne a nyúlró. Ez a legjobb módja forradalmunk továbbvitelének.

– Igazán, elvtársam? – kérdezte nyugodtan Liu. – De vajon van-e időnk? A világ többi része ugrik, amíg mi mászunk.

– Hadd ugráljanak – mondta türelmetlenül az öregember. – Ez az eszelős habzsolás nem olyan példa, amelyet utánoznunk érdemes. – Komolyan beszélt, az egész asztalnak, de mindenekelőtt a miniszterelnöknek címezve szavait. – Nem tartozunk szívességgel a Nyugatnak. Évszázadokig szívták a vérünket, mielőtt a nép fölkelt volna jogos haragjában. – Reszketegen fölállt. Miniden szem őt bámulta. Kínában még mindig tiszteletre méltó dolog a kor, és a forradalom túlélőjének szájából a Történelem beszélt. – Hallgassatok rám! Sikerei ellenére Amerika még elveszítheti ezt a háborút. Az oroszok készen állnak helyrebillenteni la mérleget. Ha segítjük az imperialisták győzelmét, akkor úgy fognak ránk tekinteni, mint olyan nemzetre, amely hátat fordított szocialista testvéreinek. – Legyintett, elhallgattatva a még ki sem mondott ellenérveket. – Nem szeretem Kimet és a bandáját. Az ő „dinasztikus kommunizmusa” eltévelyedés, a személyi kultuszt a képtelenségig túlhajtotta. De mit fog látni a világ? Kína, amely a harmadik szuperhatalom szerepére törekszik, megmenti a kapitalista Amerikát egy olyan helyzetből, amelybe az a saját gyengesége és határozatlansága miatt keveredett? Úgy sejtem, ez nem épp a legjobb módszer, hogy megszerettessük magunkat . kommunista bajtársainkkal.

Az öregember köhögött. Ez még mindig a téli súlyos tüdőgyulladás következménye volt. Megtörölgette az ajkát, és folytatta:

– Aztán itt a kockázat. Az egyetlen, amivel Kimet rákényszeríthetjük a háború befejezésére, ha megfenyegetjük a saját csapatainkkal. A koreaiak máris beálltak a szovjetek táborába. Hát még jobban a Kreml karjába akarjuk lökni őket?

A miniszterelnök körülnézett. A fejek bólogattak. To szenvedélyes szavai mély hatást gyakoroltak az ingadozók egy részére, de nem annyira, hogy döntés születhessek. A konzervatívok és a haladók száma ebben a kérdésben csaknem teljesen megegyezett, így egyik tábor sem győzhetett.

Elmosolyodott. Tökéletes a helyzet!

Kína szerepet akar a világ színpadán, de nem akarja, hogy egy másik szuperhatalom bábjának higgyék. Kína kereskedni akar az idegenekkel, de nem akar idegen befolyást. Kína Amerika barátja akar lenni, de nem akar ellensége lenni Észak-Koreának. Röviden, Kína mindent akar: a napot, a tengert, a holdat és a csillagokat.

A miniszterelnök pedig tudta, hogyan szerezheti meg.

Ideje, hogy beavatkozzék – a vitába és a háborúba. Előrehajolt, energikusan megkocogtatta az asztalt.

– Elvtársak! Fogy az idő. Hamarosan döntést kell hoznunk, mielőtt az események kicsúsznának az ellenőrzésünk alól.

Kollégái türelmetlenül bólintottak. Ez nyilvánvaló.

A miniszterelnök először Tora nézett, aztán Liura.

– Főtitkár elvtárs, miniszter elvtárs! Nem hiszem, hogy álláspontjaink szükségszerűen ellentétesek lennének egymással. – A két ember kétkedve sandított rá. A miniszterelnök udvariasan mosolygott. – Hadd fejtsem ki, hogyan gondolom!

Öt perc alatt körvonalazta javaslatát, és tudta, még mielőtt befejezte volna, hogy győzött. Kína a maga módján fogja leteríteni a kártyáit a világ asztalára.

3. légi szállítási hadosztály, Peking

A tábornok szórakozottan megdörgölte tövig nyírt, szürke borostáit, amit ő frizurának hívott, és hunyorgott az iroda ablakán beözönlő, reggeli napfénytől. Az udvar, amely normális körülmények között csendes és üres ebben az órában, most hangyabolyra emlékeztetett, amelyet valami vásott kölyök széttúrt. Teljes menetfelszerelésbe öltözött katonák rohangáltak mindenfelé, rizseszsákokat, géppuskákat, könnyű mozsarakat és lőszeres ládákat rakodtak a teherautók nyitott rakterébe. Mások alakzatba fejlődve meneteltek a repülőtér irányába. A tábornok tudta, hogy ugyanilyen jelenetek játszódhatnak le a fővárost körülvevő összes kaszárnyában. Valaki kopogott. Megfordult. – Tessék!

A hadosztály helyettes parancsnoka volt, egy alacsony ezredes, akinek lapos arca elárulta a mongol eredetet.

– Látni óhajtott, tábornok elvtárs?

– Igen, ezredes elvtárs! – A tábornok az ablak felé intett. – Jelentést kérek, hogyan haladnak.

Az alacsony ember bólintott. Kissé fölengedett benne a feszültség. A tábornok barátságos, ami szokatlan dolog nála.

– A gyülekezés pontosan a menetrend szerint zajlik, tábornok elvtárs! Az első ejtőernyős ezred és Lin őrnagy felderítő százada pár a repülőtéren van. A második ezred úton van a laktanyából, a harmadik is hamarosan követi őket.

– Kitűnő. Akkor közölhetem a főparancsnoksággal, hogy ma délután készen állunk az indulásra?

– Természetesen, tábornok elvtárs! – Az ezredes habozott, láthatóan nem tudta, folytassa-e.

– Nos? Van még valami, ezredes elvtárs?

Az ezredes bólintott, és megigazgatta a zubbonyát.– Csak annyi, tábornok elvtárs, szeretném megkérdezni, hogy ez a mozgósítás pusztán a rajtaütésszerű hadviselés gyakorlása-e.

A tábornok elkomorodott. Nagyon megfontolta a választ. Nem volt szokása, hogy alárendeltjeinek többet mondjon, mint amennyit tudniuk kell. Mégis, ez rendkívüli helyzet, és helyettese világéletében titoktartó ember volt. Úgy döntött, őszinte lesz.

– Nem az. Magával a miniszterelnökkel beszéltem tegnap késő éjjel. A riadó valódi, és lehetséges, hogy nem marad meg a Népköztársaság határain belül.

– Csakugyan, tábornok elvtárs?

– Aggasztja valami, Kua? – kérdezte kíváncsian a tábornok. A kurta ember biccentett. – Igenis. Mielőtt jelentettem volna, beszéltem Csen tábornokkal a légierőtől. Szállítógépeit még nem riasztották. És ettől fölmerül bennem egy kérdés, tábornok elvtárs! Ha külföldre küldenek bennünket, hogyan fogunk odajutni?

– Kitűnő kérdés, ezredes! – A tábornok vállat vont. – De nem én vagyok az, aki erre válaszolni tud. A miniszterelnöknek nyilván erre vonatkozóan is megvannak a maga tervei, noha engem még nem avatott be. – Kinézett az ablakon. Karlengetve, vállra akasztott fegyverrel újabb zászlóalj masírozott ki a főkapun. Visszafordult az ezredeshez. – De addig is, barátom, nekünk parancsaink vannak, amelyeket végre kell hajtanunk. Nézzen utána, hogy gyorsan teljesítsék őket! A miniszterelnök hangsúlyozta a sietség fontosságát ebben a kérdésben.

– Természetesen, tábornok elvtárs ! – Az ezredes tisztelgett, és sietve távozott. Egy több mint kilencezer fos légi hadosztály összeállítása állandó odafigyelést követel.