Január 9., Echo század, Cshocsivontól északra
Az országút fölötti meredek sziklák visszaverték a síkon végiggördülő, kettős robbanás tompa krákogását.
– Jó lövés volt, Pak közlegény! – Kevin megveregette a dél-koreai tartalékos vállát, akit a 3. szakasz Sárkány-ütegéhez osztottak be irányzónak. Pak szégyellősen elmosolyodott, és hálás főhajtással nyugtázta a dicséretet.
Tőlük ezer méterre két észak-koreai T-62-es harckocsi égett, Pak tehetségének fényes bizonyságaként. Rakétája telibe trafálta az egyik tankot, a másikat pedig a keletkező tűzgömb kapta el. A döglött harckocsik két oldalán sietve menekültek más ellenséges járművek, némelyik kiszórt ködgyertyák fehér füstjébe burkolózva. A PSZH-kból özönlöttek a gyalogosok, akik nyomban fedezéket kerestek az út menti árokban. í Kevin elégedetten nézte a zűrzavart. Csapdája, mint előre látta, arra kényszerítette az észak-koreaiakat, hogy fölvegyék vele a harcot, két kézzel tékozolva a drága időt és üzemanyagot. Néhány percig még várt, hogy biztos legyen a dolgában, azután mellére engedte a távcsövét. Ideje lelépni.
– Li hadnagy! – A koreai kidugta a fejét egy szikla mögül. –Vigye hátra az embereit a következő állásba! Itt végeztünk. Li bólintott, és parancsokat kezdett ordítani. Kevin félreállt, amíg a fehér hóleples katonák eltrappoltak mellette, lefelé a lejtőn az utolsó domb alatti széles völgybe. Az út felé pillantott. Vajon most gyorsabban kapnak észbe az északiak?! Szó sincs róla. Oszlopuk még mindig iparkodott támadó állást fölvenni. Ahogy így elnézi, még legalább tíz perc, amíg megindulnak az ellen, amit ellenségtől megszállt dombnak hisznek. Kevin szerette volna, ha nem csalatkoznak várakozásaikban. A terep tökéletes volt, túlságosan meredek a harckocsiknak, túl kevés fedezéket kínált a támadó gyalogságnak. Itt még maroknyi védő is játszva kivéreztethetné a sokkal számosabb ellenséges erőt. Felsóhajtott. A parancs az parancs.
Még ha semmi értelme, akkor is. A legutóbbi hét napban gyakorlatilag állandóan hátráltak, csak annyi időre állapodva meg,, hogy lassítsák az észak-koreaiakat. Némi veszteséget okoztak nekik, azután továbbloholtak. Először sem ő, sem az emberei nem bánták. Az ilyesfajta futó harc kevesebb veszteséggel jár. De ahogy egyre csak hátráltak és hátráltak, úgy kezdték kétségbe vonni a felsőbb parancsnokság ép eszét. Az ENSZ-erők olyan védvonalakat is föladtak, amelyeket megtarthattak volna, Miért? És hol van a megígért erősítés az Államokból és Dél-Korea kiképzett tartalékos tömegeiből?
Ennek a visszavonulásnak még kevesebb értelme volt, mint a többinek. Ha egyszer elhagyják ezeket a gyűrött dombokat, az észak-koreai ékek elérik a nyílt, lapos területeket, amelyek tökéletesen alkalmasak a harckocsiknak, és más páncélozott járműveknek. A következő igazán védhető állás innen harminc kilométerre délre van, a Pekma folyó mentén, alig néhány kilométerre északra Tedzsontól. A szentségit, meddig akarják még hagyni a tábornokok, hogy az északiak előretörjenek?
Fáradtan megdörzsölte az arcát. Örült, hogy az idő annyira fölmelegedett, hogy levehette a szájára és orrára tekert sálat, amelyet a legutóbbi szibériai hidegfront idején kellett viselnie, amikor jócskán nulla fok alatt volt a hőmérséklet. A legutolsó pokoli éjszakán egyik embere megfagyott őrszolgálat közben. Mi is volt a neve? Costello. Akárhogy erőlködött, nem emlékezett az arcára. De sohasem fogja elfelejteni azt a szánalmas holttestet, amint mereven és kéken kuporog az egyszemélyes rókalyuk fenekén. Egymillió év alatt sem.
Követte embereit lefelé a domboldalon.