Január 19., a phenjani hadügyminisztériumban

Kim Dzsong Il összeszoruló szívvel hallgatta az egyre özönlő jelentéseket. Semmi kétség, a szovjetek magára hagyták. Az utol só szálig kivontak minden tanácsadót, pilótát, műszaki szakértőt, olyan sebesen, ahogy bírták. Még a Vlagyivosztokból érkező lőszeres vonatok is leálltak, némelyik alig néhány kilométerre a határtól!

– Nos, Kedves Vezető? Most mit csinálunk? Milyen csodát tartogat? – kérdezte egy arcátlan hang.

Fölnézett a megszólaló Taj Han Gire, és kétségbeesése tomboló haraggá változott. Hogy merészeli bárki, akár a Védelmi Tanácsból is, ilyen hangon felelősségre vonni őt? Ő a Nagy Vezető fia, és a saját jogán is nagy vezető! Rávágott öklével az asztalra. – Gyáva! Kína-bérenc! – szögezte rá vastag ujját a szenvtelen arcú távközlési miniszterre. – Még rád kerül a sor, öregember! Azt ajánlom, ne siettesd a saját vesztedet!

Jól látta, hogyan komorodik el ezekre a szavakra az asztal mellett ülő többi öregember. Kényszerítette magát, hogy lehiggadjon. Ilyen válságban a harag meddő indulat. Lesz még ideje, hogy megtorolj a Taj tiszteletlenségét. Kisebb hangerővel folytatta:

– Elvtársak, nincs szükségünk csodákra. A helyzet, amellyel szembe kell néznünk, valóban nehéz. De nem megoldhatatlan. Való igaz, az oroszok és fegyvereik hasznosak voltak, de nélkülük is képesek vagyunk életben maradni és tovább harcolni.

Fölállt, és odalépett a föld alatti bunker vasbeton falán függő térképhez. Megütögette Tedzson környékét. – Első Támadó Hadseregünk még hősiesen harcol, és semmi kétségem, hogy hamarosan szétzúzza ezt az átmeneti ellenséges betörést a felszabadított övezetekbe. – Taj megvetően elhúzta a száját, de a Kedves Vezető úgy döntött, hogy nem vesz róla tudomást.

– És ami még ennél is fontosabb, elvtársak, nekünk vannak még hatalmas, érintetlen forrásaink! A vörös őrség egymagában több mint kétmillió harcos férfit és nőt tömörít! Ha általános mozgósítást rendelünk el nekik, észak felől végigsöpörhetjük az országot, és egyszer s mindenkorra szétzúzzuk a fasisztákat! Ezt a háborút nem vesztettük el! A végső győzelem látótávolságba került! Csak kikeli nyújtani érte a kezünket, és meg kell markolnunk!

A jelenlévők hallgattak. Majd egy száraz köhintés törte meg a csendet.

– Tessék, Csoj ! – mondta Kim nem is titkolt lenézéssel.

– Csak egyetlen egyszerű kérdést, Kedves Vezető! – Csoj ismét köhögött, eltakarta száját ráncos kezével. – Tehát azt javasolja, helyezzük hatályon kívül a matematika törvényeit, amíg haladunk a végső győzelem felé?

– Hogy érti ezt? – A Kedves Vezető egyre rosszabbul érezte magát. Ezek nyíltan kezdik kétségbe vonni az ítélőképességét! Talán még gúnyolódnak is rajta!

– Csak úgy, Kim Dzsong Il… – Csoj elhallgatott, hogy a sértés jól üljön -, …hogy maga azt mondja, kétmillió férfi és asszony van a mi vörös őrségünkben. És ez igaz is. De vajon a Dél nem képes kétszer ennyi embert mozgósítani a saját milíciájában?

Kim nyersen legyintett.

– A Dél elnyomott tömegei nem fognak felszabadítóik ellen harcolni! Az amerikai zsoldos banditáknak egyedül kell szembenézniük népünkkel!

Taj hangosan fölnevetett. – Elvtárs, úgy tűnik, maga elfelejti, hogy a „Dél elnyomott tömegei” azt sem tudták, hogyan harcoljanak seregeink ellen. Ha nekem nem hisz, olvassa el a saját parancsnokai jelentéseit! – A többiek bólogattak. – Az az igazság, elvtársam, hogy maga valamilyen álombirodalomban él, miközben mi itt vagyunk kénytelenek küszködni abban a valós világban, amelyet maga döntött romba.

Kimnek kiguvadt a szeme. Szólni sem tudott ekkora arcátlanságra. Taj nyilván meg akar halni, gondolta vadul. Hát rajtam ne múljon!

A távközlési miniszter zavartalanul folytatta:

– Ezt a háborút elvesztettük. Kína készen áll, hogy egyesítse erőit ellenségeink erőivel. Az az igazság, hogy nem tűrhetjük tovább a maga pusztulásba vezető uralmát.

– Áruló! – visította Kim nyálat fröcskölve. Előrelódult, és rátenyerelt az asztali csengőgombra, majd fölegyenesedett, és baljós mosollyal végigmérte az asztal körül ülő embereket. – Ki támogatja még a kínai lakájt? Biztosíthatom, hogy mindőjüknek jut névtelen sír! – Ajtónyílást, lépések koppanását hallotta a háta mögött. – Lu százados! – mondta oda se fordulva. – Most azonnal tartóztassa le ezt a kettőt! – Tájra és Csojra mutatott, akik nyugodtan ültek a székükön. – Azután maradjon készültségben! Elképzelhető, hogy még további letartóztatások is lesznek.

– Kim elvtárs – mosolygott derűsen Taj -, nem hinném, hogy valaha is láttuk ennyire fáradtnak. Szerintem túlságosan keményen dolgozik. Azt gondolom, igazán ráférne egy hosszú, nagyon hosszú pihenő. Nem igaz, Csoj elvtárs?

– Kétségtelenül, Taj elvtárs – mondta Csoj, és valamit nézett Kim háta mögött. – Hát maga hogy gondolja, Lu ezredes?

A félelem jéghideg tűje döfött Kim gerincébe, amikor egy ismerős hang azt mondta: – Természetesen ugyanúgy, főtitkár elvtárs!

Kim lassan megfordult. Ott állt Lu, kezében pisztollyal. És egyenesen az ő arcába célzott.

– Vigye innen, ezredes elvtárs – mondta pöffeszkedő diadallal Taj. – Tudja, mi a dolga.

Lu bólintott, anélkül, hogy egy centivel is lejjebb eresztette volna pisztolyát. – Igen. Tudom, mi a dolgom.

Egyenruhások léptek a bunkerbe, és a karjánál fogva megragadták azt az embert, akit valaha Kedves Vezetőként ismert a világ. Kim némán, ellenkezés nélkül tűrte, hogy az ajtó felé vonszolják. Valami zavaros gondolat motoszkált dermedt agyában: tudja már, miért ül mozdulatlanul a nyúl, ha ránéz hidegen ragyogó szemével a kígyó. Csak most már sohasem használhatja, amit megtudott. Hallotta, hogy Csoj türelmetlenül beszél a háta mögött:

– Elvtársak, nincs vesztegetni való időnk! Azonnal jelentenünk kell Pekingnek, hogy tűzszüneti feltételeiket elfogadjuk. Ennek az őrült háborúnak véget kell vetnünk, amíg még lehetséges.

Január 19., a washingtoni Fehér Házban

Azok közül, akik hajnali kávéra gyülekeztek az Ovális Irodában, senki sem aludt igazán; csupán kurta, töredékes szundikálásokat engedhettek meg maguknak. Egész éjjel egyfolytában dolgoztak, fel-alá futkosva az alagsori helyzetelemző terem és az Ovális Iroda között.

Először töredékes jelentések érkeztek, hogy a szovjetek világszerte csökkentették erőik riadókészültségét. Ezeket megerősítette egy éjszakai beszélgetés a forró dróton az elnök és a főtitkár között – hetek óta ez volt az első közvetlen összeköttetésük. Az orosz furcsán, mintegy bocsánatkérően beszélt. Megegyeztek, hogy sajnálatos balesetnek tekintik az összetűzéseket. Még mindig fennállt a feszültség, de most már sokkal kezelhetőbbnek látszott.

Ezután az NSA, a japán és dél-koreai figyelő állomások jelentették, hogy a phenjani rádióban hirtelen megszakadt a katonazenével aláfestett, szokásos pöffeszkedő propaganda, és helyette komor gyászindulók mennek megállás nélkül.

Végül a műholdas felvételek és a lehallgatások minden kétséget kizáróan azt bizonyították, hogy a szovjetek kivonultak Észak-Koreából.

Mindez egyetlen dolgot jelenthetett. Blake Fowler már ezredszer nézte át komor csodálattal a kínai kormány javaslatát. Kína mindent megkapott, amiben megegyeztek, sőt még annális többet. Sokkal többet. Hogyan képzelhették valaha is az oroszok, hogy ők a világ legjobb sakkozói?

Az elnök íróasztalán megszólalt a telefon.

– Tessék! – Az elnök hangja frissen csengett, noha ő maga egyáltalán nem volt az.

Percekig nem szólt egy szót sem, végül annyit mondott: – Köszönöm Mike, menjen haza pihenni -, aztán letette a kagylót, és csak állt lehorgasztott fejjel.

Majd fölemelte kifürkészhetetlen arcát, és ránézett Bannermanre, Simpsonra, Blake-re és a többiekre, akik szorongva várakoztak.

– Simpson tengernagy!

– Tessék, elnök úr!

– Azonnal vegye föl a kapcsolatot Carpenter tábornokkal. – Mintha fojtott mosoly villant volna át az arcán, és egyszerre éveket fiatalodott. – Mondja meg neki, hogy egy órán belül indítsa útnak azokat a katonai szállítógépeket Pekingbe.

Blake elvigyorodott. A többiek egyelőre nem fogták föl, mi történik. Az elnök megsajnálta őket, ahogy látta az értetlen pillantásokat és gondterhelt arcokat.

– Hölgyeim és uraim, a távközlés volt az. A phenjani rádió közölte, hogy Kim Dzsong Il meghalt. Kim Ir-Szen még él, de beteg. Peking pedig éppen most jelentette be, hogy az új észak-koreai kormány feltétel nélkül elfogadta a KNK fegyverszüneti javaslatát. Tehát hat órán belül földön, vízen és levegőben megszűnik minden konfliktus. A kínaiak továbbították az észak-koreai kérést, hogy hagyjunk föl a rádiózavarással, így értesíthetik délen csapdába esett csapataikat.

– Más szavakkal, hölgyeim és uraim – mondta mosolyogva -, vége a háborúnak. Az öldöklés befejeződött.

Blake tudta, hogy ez nem egészen így van. Az egyensúly a Csendes-óceán térségében eltolódott. Észak-Koreában véget ért az örökös ingadozás az oroszok és a kínaiak között. Az ország kínai bábállam lett. Az oroszok csendes-óceáni stratégiája egy sírban nyugszik Kim Dzsong Illel.

A kínaiak kereskedni szeretnének Dél-Koreával. Ehhez pedig csökkenteniük kell a feszültséget, meg kell nyitniuk az észak-koreai határokat, megálljt kell parancsolniuk a terrorizmusnak. Az újraegyesítésről beszélni kicsit még korai, de sokkal kevésbé forró, és jóval világosabb lesz a világnak az a sarka.

Most már pihenhet. Mindnyájan lazíthatnak.