Február 4., a szöuli Sárkány Forrásvize étteremben

Szöult csak megtépázták, de nem törték meg.

Noha a főútvonalakat elborította a törmelék, és fölfegyverzett katonák álltak minden sarkon, Szöul kereskedői és vendéglősei olyan gyorsan visszahozták az életet a városba, ahogyan tudták. Szimatuk, ösztönös energiájuk láttán nem lehetett másra gondolni, mint hogy mennyire találó jelképe Dél-Koreának a főnixmadár.

Tony Christopher fokozott gonddal választott éttermet ma estére. A Jongszuan a legjobbak egyike volt. Nem olcsó, de a pénz most igazán nem számít, főleg ma este.

A hely tökéletesen megfelelt a céljainak. Itt a koreai királyi udvar ételeit szolgálták föl szeparékban. Abban is szerencséjük volt, hogy elkerülték őket a háborús pusztítások. Tony másik kedvenc törzshelyéből egyetlen bombatölcsér és néhány üszkös deszka maradt.

Gyönyörködve nézte Anne-t a gyertyafényben. A fényűző berendezés érvényre juttatta a lány ruháját és vörös haját. Anne a munkájáról mesélt, hogy hogyan szervezik újjá a hadsereg romba dőlt ellátási rendszerét, Tony pedig fél füllel hallgatta, úgy, ahogy a férfiak szokták a világ minden táján. Nem unatkozott, csak máson járt az esze.

Ma este a béke második hetét ünnepelték, a hivatalos fegyverszünettől számítva. Ő legalábbis ezzel az indokkal kért randevút. Hirtelen elmosolyodott. Anne talán még el is hitte.

Alany egy pillanatra elhallgatott, amíg viszonozta a férfi mosolyát, majd folytatta:

– Szóval miután az egész összevissza van, megengedték, hogy az elejéről kezdjünk mindent. Most fejlesztettem ki egy teljesen új rendszert! Új számítógépek, új programok, új eljárások!

Tony lelkes torokhangot hallatott, majd óvatos közelítő hadműveletbe kezdett.

– Anne, témát változtatgatnánk egy pillanatra?

– Hát persze, drágám – mondta a lány ragyogó mosollyal, majd eltúlzottan franciás hangsúllyal folytatta: – Ó, dhááágám, nos, hodzs is mondzsám, nosza beszéljünk mágunkhól.

– De igazán, Anne! – kuncogott Tony. – Fontos dolgokat akarok mondani. – És olyan komoly képet vágott, hogy a lány arcáról lehervadt a mosoly. Nem volt könnyű folytatnia. – Ma reggel új parancsot kaptam. Visszavezényelnek az Államokba. Azt akarják, hogy valami hírszerző munkát végezzek Nellisben, azután hadműveleti tiszt leszek a Támadó századnál.

Anne hallotta, hogy büszkeség-és bánat keveredik a hangjában. Vajon melyik az erősebb? Néhány pillanatig hallgatott.

– Hol van ez a Nellis? – kérdezte fahangon.

– Las Vegas mellett.

Nyolcezer kilométer. – Mikor indulsz?

Tony lehorgasztotta a fejét. – Kilenc nap múlva, Még át kell adnom a hadműveleti tiszti feladataimat „Otto” Sáncheznek. Derék ember. Dudából pedig az Első Kötelék parancsnoka lesz. – Megfogta a lány kezét. – Nézd, Anne, azért ez nem megy ilyen gyorsan! Maga az út csak két és fél hónap múlva aktuális. A légierőnek szüksége van rá, hogy a veteránok minél hamarabb bekapcsolódjanak a kiképzésbe. És azt hiszem, hogy a veszteségek is felborították a szokott szamárlétrát… – Elhallgatott, és rámeredt Anne-re. A puha gyertyafényben nehéz volt észrevenni, hogy némán sír. – Drágám!

– Olyan boldog voltam – szólalt meg halkan a lány. – Minden olyan jól ment. És akkor ez mindent összezavar.

– Dehogyis. – Velúrral bevont, apró dobozt húzott elő a zsebéből, és kinyitotta. Óvatos, gyengéd mozdulattal odatette az asztalra Anne elé, és vett egy mély lélegzetet: – Hozzám jönnél feleségül? – súgta.

Anne csak nézte. Először szomorú volt az arca, aztán meglepett, aztán boldog, aztán hüledező, végül zavart. A dobozban egy gyönyörű gyémántgyűrű volt. A lány már nyúlt volna érte, de hirtelen elkapta a kezét.

– Nem tudom, Tony! Túl gyorsan jött. Okos dolog ez? Tony szívverése rémülten meglódult. Krisztusom, ez sokkal

rosszabb, mint egy háborús bevetés!

– Anne, szeretlek, és te is szeretsz. Veled akarok élni. Anne lehunyta a szemét. Hosszú pilláin könnyek ragyogtak.

– Én is szeretlek téged, de en még nem gondoltam házasságra.

Tony megfogta Anne másik kezét is. Érezte, hogy a lány pulzusa gyorsabban kezd verni az ujjai alatt.

– Várhattunk volna még két hónapig, amíg lejár az egyéves kiküldetésem, de a háború siettette a döntést, ráébresztett, mit érzek irántad…

– Engem is – mondta halkan a lány.

– És most, amikor vége van, ismét sietteti a döntést.

– A döntésünket – helyesbített a lány.

– Anne – hajolt oda hozzá Tony -, én ezt nem tudom másképp mondani. Szeretlek, és melletted akarok lenni, amíg élek. Feleségül akarlak venni, mert akármilyen ijesztő a házasság gondolata, az elválásé még ijesztőbb.

Anne kinyitotta a szemét, és árnyalatnyi mosoly játszott az ajkán. – Folytasd, szeretem, ha ilyeneket mondasz!

– Ugyan már, Anne – vörösödött el Tony. – Halálosan komolyan beszélek.

A lány ismét elmosolyodott, még gyöngédebben, mint az előbb.

– Én is. Szeretlek és szeretem azt, ahogyan beszélsz. És hozzád is akarok menni feleségül, de igazán okos dolog ez, drágám?

– Nézd Anne, én nem azt mondom, hogy holnap házasodjunk össze, de a gondolatát sem bírom elviselni, hogy én az Államokban legyek, te pedig itt. És egy-két hónap múlva úgyis ugyanígy döntöttünk volna. A parancs épp csak előrelökött bennünket. – Félénken mosolygott. – Remélem, a megfelelő irányba!

Anne töprengve ült, majd úgy tett, mintha elkomorodna.

– Ez igazán nem tisztességes. Neked egy egész napod volt, hogy elhatározd magadat, nekem pedig most rögtön igent vagy nemet kell mondanom.

– Nem kell most rögtön – vigyorgott Tony. – De persze tűkön fogok ülni, amíg meg nem teszed.

– Döntöttem. – Megcsókolta Tonyt, kifejtette a kezét a férfi ujjai közül, és fölemelte a gyűrűt. – Gondolod, hogy nem egészen kilenc nap alatt el tudunk intézni mindent?