A Csillagkép fedélzete

Brown egy pillanatig tanulmányozta az összegyűltek arcát, mielőtt folytatta volna. Az egyórás eligazítás sem tudta lehiggasztani a tiszteket. Megköszörülte a torkát, két kezét rátette az asztalra.

– Uraim, aminek a részleteit most hallották, az kétségtelenül ennek a háborúnak a legfontosabb hadművelete. Lehetséges, hogy nem állunk sorba a legjobb színészi alakítás díjáért, de kutya legyek, ha más viszi el a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat.

Tisztjei elnevették magukat. Brown is mosolygott. Félig-meddig gyanította, hogy ha egyszer majd be kell vonnia a tengernagyi zászlót, rangjával együtt el fogja veszíteni a humorát is, amellyel a fiatal tiszteket mindig sikerült megnevettetnie. De addig még áltathatja magát. Várt, amíg a nevetgélés elhal, majd folytatta:

– Már most, ha jól végezzük a dolgunkat, alaposan felhívjuk magunkra a figyelmet. Az ellenség figyelmét. – Az arcok elkomolyodtak. – Meg kell ragadnunk ezt a lehetőséget, uraim! Ezt az egy lehetőséget. Ha eltoljuk, végünk. Sok tengerész és tengerészgyalogos társunk hal meg. És sok-sok amerikai és dél-koreai gyalogos és harckocsizó követi őket. – Az asztalra támaszkodott. – Ezért nagyon figyeljenek! Álljanak készen a rögtöni cselekvésre! Ne feledjék, háborúban vagyunk, és itt nem osztanak érmet a második helyért! – Hátralépett. – Ez minden, uraim! Sok szerencsét, jó vadászatot!