December 28., a szöuli logisztikai központban

A parancs estefelé érkezett. Anne nem sokat aludt mostanában, kétszer is el kellett olvasnia, hogy megértse.

– Hé, mindenki! – lökte a magasba a kezét. – Figyeljenek, most kaptuk meg a menetparancsot. Tizennyolc nullanullakor indulunk! – Riadt szemek szögeződtek rá. Az órájára nézett. Négy óra múlt tíz perccel, katonai számítás szerint 1610.

Mindenki leállt. Anne fölöslegesnek tartotta, hogy most még elkezdjenek dolgozni.

– Amit nem tudnak befejezni öt perc alatt, azt csomagolják el! Hatra itt vannak a teherautók, elvisznek a Kimpóra. Japánba, Mi-szavába megyünk, majd ott folytatjuk. Gloria, továbbra is vedd át az üzeneteket! Mivel senkinek sem mondhatjuk meg, hogy evakuálunk, még egy darabig fölvesszük az adatokat.

Az iroda megváltozott az utóbbi négy napban. Mindenki magával hozta a fejenkénti egy csomagját. Az ellenség kitartóan közeledett, észak felől szinte megszakítás nélkül hallatszott az ágyúzás.

Anne tegnap este azt mondta Tonynak, hogy őket nem lövik, mert az észak-koreaiaknak fontosabb célpontjaik vannak. Azóta két belövést kapott a központ. Eltévedt lövedékek voltak, pár száz méterre a számítógépes központtól csapódtak be. Kár nem esett, sebesülés sem történt, de Anne némi ízelítőt kapott a háborúból. Egy gyalogos szempontjából még csak nem is volt közeli találat. De hát ő nem katona, és az emberei sem azok. Mit érezhet vajon Tony, akire a háború első napja óta lőnek?

Az ablakokon elsötétítő függönyök lógtak, a pincét átalakították légoltalmi óvóhellyé és hálóteremmé. Keményen dolgoztak, hogy nyomon kövessék az ellátás helyzetét, amihez hozzátartozott a Koreából kifelé áramló anyag nyilvántartása is. Ők irányították a beérkező utánpótlást a háborús övezetbe, és világszerte végigkutatták az utánpótlási központokat a legsürgősebb cikkek után.

Tizenkét órás készültségben dolgoztak, hogy a műveleteket a lehető leggyorsabban és minél kevesebb zökkenővel áttehessék a miszavai számítógépekre.

Anne gondosan megtervezte a szállítást. Minden adatot szalagra vettek, és minden szalagról két másolatot készítettek. Erre el is fog menni az az egy óra ötven perc, ami még a rendelkezésükre áll. Még hogy tizenkét óra! Röhej!

Abbahagyta a munkát. Azért volt ebben valami jó. Minimálisra csökkent az az idő, amíg nem tudnak dolgozni. A hadsereg már elkezdte szervezni a számítógépes központot a légi támaszponton, és hála az égnek, ott is ugyanolyan gépeket használnak, mint itt. Egy óra a repülőtéren, újabb egy óra a rakodás, aztán kétórás repülőút Miszaváig. Megint egy óra, amíg fölkészítik a támaszpont számítógépeit, még egy, amíg betöltik a szoftvert és az adatokat. Kis szerencsével reggeli idejére már kezdhetik is a munkát. De hosszú éjszakájuk lesz.

A teherautók korán érkeztek, vegyeSAMerikai-koreai kísérettel. A logisztikai személyzetet szállító járműveken kívül jött még két teherautó, tele katonákkal. Az oszlopot egy páncélos jármű vezette. A konvojparancsnok hadnagy úgy sürgette őket, mintha a Kimpo repülőtéren már bemelegített motorral várná őket a gép.

A hideg sötétben pakoltak föl, egyetlen lámpa nélkül, láthatólag teljesen szervezetlenül. Az ellenőrök igyekeztek együtt tartani az embereiket addig is, amíg elérnek a Kimpóra, de Anne nemigen reménykedett. A katonák végül úgy dobták fel a teherautó rakterébe. Anne egy darab húsnak érezte magát, amelyet most vágnak be a mélyhűtőbe.

Az a kevés világosság is eltűnt, ahogy leeresztették a kocsi végében a ponyvát. Anne éppen lépett, és el is esik, ha baráti kezek el nem kapják. Odabotladozott egy üléshez, és akkor ült le, amikor a teherautó elindult.

Gondolatban követte az autó mozgását. Kifordultak a kapun, és jobbra kanyarodtak. Anne csak arra tudott gondolni, milyen hideg az ülés. Semmi fűtés nem volt.

Gyakran megálltak, egyszer szirénát hallott. Végül győzött a kíváncsiság. Meglazították a kötelet, amely a ponyvát a jármű oldalához rögzítette, majd annyira fölemelték, hogy kikukucskálhassanak.

A rés keskeny volt, és nem mentek annyira gyorsan, hogy túlságosan vágott volna a hideg. A teherautó sötétje után az elsötétített város szinte világosnak tetszett.

Anne látta, hogy a házakat megrongálták a bombák vagy a lövedékek. Egy helyütt egész üzletsor omlott össze, de még a legkisebb kár is első hír lett volna az otthoni híradóban.

Nem nagyon erőlködtek eltakarítani a romokat. A törmeléket egyszerűen kilapátolták az utcára. Itt-ott még füstölgött is.

Az éjszakai kijárási tilalom már érvényben volt. A népes Jongszan katonai támaszponton nem tartották be, odakint annál inkább.

Minden nagyobb kereszteződésben ellenőrző pontokat állítottak fel, és fegyveres őrjáratok cirkáltak az utcákon. Néhány ablakból fegyvercső meredezett, Anne, tudta, hogy az 1950 után épült szöuli házak többségét úgy építették, hogy bunkernek is lehet használni. Az egész várost hatalmas erőddé lehetett átalakítani.

Ŕ csaknem teljes elsötétítésben halottnak tűnt a város. Tízmillió ember élt itt, de az élet egyetlen jelét a felfegyverzett katonák jelentették; és alkalmanként egy-egy, az övékéhez hasonló gépkocsisor.

Megálltak egy kereszteződésnél, ahol valamilyen útakadályt állítottak föl. Anne nem látta az oszlop elejét, dg a két sarkon mintha géppuskaállás lett volna, homokzsákokból, és a kereszteződést minden irányban sorompó zárta le.

Két civil ruhás koreai állt az egyik sarokban. Két férfi. Magasba tartották a kezüket, katonák motozták őket meglehetősen gyengédtelenül, miközben más katonák Ml6-osokat szögeztek rájuk. A teherautó elindult, Anne utoljára azt látta, hogy a két férfi összeroskad, mert leütötték őket.

Az egyik utcán mozgást látott a szeme sarkából Katonák dolgoztak egy épület körül. Ahogy jobban megnézte őket, rájött, hogy éppen aláaknázzák a házat.

Csaknem egy óráig tartott, amíg elérték a repülőteret. Anne nem tudta eldönteni, hogy a teherautó lett-e melegebb, vagy ő vált érzéketlenné a hideg iránt.

A repülőteret még szigorúbban őrizték, harckocsikat és légvédelmi ütegeket is lehetett látni. Odagördültek a központi terminálhoz, az utasok hálásán siettek be a fűtött előcsarnokba. Anne, aki nem tudta, hogy most mi fog történni, ugyancsak meglepődött, amikor meglátta a koreai légitársaság integető ügynökét.

Az ügynök elkérte az igazolványokat, tüzetesen megvizsgálta, mielőtt visszaadta volna. Az egyik nőnél nem volt igazolvány, Anne-nek ideiglenes igazolólapot kitöltve kellett felelősséget vállalnia érte.

Amikor az utolsó személyt is ellenőrizték, Anne megkérdezte:

– Mennyi időbe telik, amíg elrepülhetünk?

– Azt nem tudjuk, asszonyom – felelte az ügynök. – Holnap reggelig semmi esetre sem.

Nagy felbolydulás támadt, több hang is megismételte Anne kérdését.

– És a menetparancs? Tizenkét órás készültséget rendeltek el, hogy azonnal távozhassunk…

– Miss Larson, ez csak annyit jelent, hogy a légierő azt akarja: legyenek itt tizenkét órával a felszállás előtt, arra az esetre, ha több gépet tudnak indítani, mint tervezték. Én négy napja vagyok itt, és garantálhatom, hogy ha csak nem történik csoda, maguk nem fognak elrepülni holnap hajnal előtt.

Tudnia kellett volna! Ismerte a logisztika útjait. Igyekezz berakodni még jóval a felszállás előtt. És mi van, ha a rakomány az egész éjszakát a repülőtéren tölti? Nem tehetnek mást: várnak. Még egy könyvet sem hozott magával az útra, csak egy kézikönyvet, hogy átnézhesse a kirakodási eljárást.

Felsorakoztak az ellenőrző pont előtt. Természetesen fémdetektort használtak, de a polgári személyzet helyett faarcú, géppuskás koreai katonák figyeltek mindenkit.

Ahogy túljutott a detektoros vizsgálaton, Anne végigtekintett az indulási oldal hosszú folyosóján. Zsúfolva volt kötélkordonok közé zárt emberekkel. A logisztikai személyzet rosszkedvűen beállt a sor végére. Hosszú éjszakának néztek elébe.

Lehetetlen volt elaludni. Félóránként másztak előre másfél métert, vagy pedig betoppant egy újabb evakuálandó csoport, akik kérdéseket tettek föl, illetve sorsukat panaszolták. De még ha le is ülhettek volna valahol, odakint fülsiketítőén bömböltek a sugárhajtású gépek. A folyosó üvegfalán át figyelemmel kísérhették a fejleményeket.

Állandóan érkeztek a szállítók. Minden harmadik percben felbőgött egy négymotoros óriás, C-130-as vagy C-141-es. Időnként hosszabbra nyúlt a szünet, majd behömpölyödött egy gigászi C-5-ös. Amint kiürült a leszállópálya, rögtön jött az újabb, a szomszédos betonról pedig már emelkedett is föl a teherszállító.

A kapujuk elé félóránként gördült oda a szállítógép. Anne látta az üvegen át, ahogy kirakják a csapatokat vagy a könnyűfegyverzetet, miközben a gép üzemanyag-szállító teherautók csövein át szívta magába a benzint. A légierő emberei fölkergették a gépre az evakuáltakat, fölhúzták a hágcsót, eltávolították a csöveket, és a gép elgurult a felszállópálya irányába. Az egész tizenöt-húsz percig tartott, attól függően, milyen gyorsan szálltak be az utasok.

Anne logisztikai szakértőként méltányolta a szervezettséget és az időzítést. Természetesen voltak késések. Kétszer szerelőket kellett hívni, de azok is futva jöttek, és lázas gyorsasággal igyekeztek helyrehozni a hibát. Sikerült is nekik, a repülőgépek pedig tovább érkeztek és távoztak.

Egyszer már majdnem elaludt, amikor mindenfelé felvonítottak a szirénák. Azt a kevés villanyt is eloltották, és Anne hallotta a vadászgépek zúgását. Más nem történt, és tíz perc múlva ismét kigyulladtak a fények.

Anne álltában szunyókált, ha tudott, egyébként figyelte az embereket, akikkel együtt dolgozott és akik neki dolgoztak. Érdekes volt látni, ki panaszkodik, ki nyugszik bele a sorsába, ki segít másoknak. Ő nem tartozott az utóbbi kategóriába. Kevesen voltak ilyenek, különösen ahogy az éjszaka mind jobban kifárasztotta őket. .

Végre eljött a hajnal, és végre elvánszorogtak odáig, ahol normálisabb körülmények között az indulási oldal lett volna. Kezdtek összeszedelődzködni. Az előttük levő csoport most ment ki a kapun. Ők következtek.

Újabb szállítógép érkezett és távozott. Odajött a légierő műszaki őrmestere, és azt mondta:

– A logisztikai központ személyzete jöjjön utánam felszálláshoz!

Mosolyogva, megkönnyebbülten követték az őrmestert, arra számítottak, hogy most mindjárt fölszállnak egy szállítógépre. Ehelyett bevezették őket egy fémfalú, tágas terembe, amelynek a padlóján olajfoltok éktelenkedtek. A falon levő jelzésekből Anne úgy sejtette, hogy itt tárolták a karbantartó eszközöket. Harsány zúgás fogadta őket, de Anne nem bánta, mert látta, hogy két gázkályha sustorog az egyébként fűtetlen helyiségben.

A karbantartó eszközöket kivitték, a padlót nagy négyszögekre osztották. Az őrmester elkezdte ábécérendben a névsorolvasást, sorra ellenőrizte a jelentkezők igazolványát, majd mindenkinek adott egy viharvert beszállókártyát, és rámutatott az egyik négyszögre:

– Menjen oda, és maradjon ott!

Anne következett. Ránézett a kártyájára. „C-141,50”, írták rá ceruzával. Tehát ő az ötvenedik azon a gépen, és most már azt is tudja, hogy C-141 Starlifterrel távozik. Csak egy csoport volt előttük. Már nem tart soká.

Négyszögük kezdett megtelni: rajtuk kívül beállt egy másik civil csoport is, akikről kiderült, hogy a légierő polgári alkalmazottai. Úgy tűnt, már egy lélek sem fér be melléjük, de az őrmester ránézett a listájára, és kiszólt:

– Tizenhét!

Nyílt egy oldalajtó, és újabb civilek tódultak be, nyilvánvalóan hozzátartozók: anyák, akik a karjukon hozták vagy kézen fogva vezették szorosan hozzájuk tapadó gyermekeiket.

Az utolsó ember nyomakodott be a kijelölt négyszögbe, amikor ismét megszólaltak a szirénák. Anne közel állt az ablakhoz, és látta, hogyan rohannak fedezékbe az emberek. Hirtelen négy vadászgép bukkant föl az égen. A kötelék szétvált.

Csak MiG-ek lehetnek, gondolta a lány, mert tüzelnek. Az egyik ledobott egy bombát, majd bedőlt. Anne-t hirtelen a földre taszította valami. A lökéshullám betörte az üveget, és mindenkit teleszórt szilánkokkal.

Újabb robbanás, ezúttal sokkal közelebbről. A falak reszketni kezdtek, a légierő emberei ordítottak: – Kifelé! Mindenki kifelé! – Minden falon kettős ajtó vezetett a repülőtérre. Az emberáradat kizúdult.

Anne-t másodpercek alatt átsodorta az ajtón a tömeg. Odakint meleget érzett az egyik oldalában. Egy szállítógép égett. Egyik szárnyának hegye a földbe ütközött, az eleje olyan volt, mintha valami megrágta volna.

Nyílt a rakodóajtó, terepszín egyenruhás katonák rohantak ki rajta. Néhányan sebesült bajtársaikat támogatták, A gép mögött mozdulatlan alakok hevertek a földön.

Anne körültekintett. Légvédelmi ágyúk tüzeltek, olyan hangon, mintha fémet szakítanának. Pillantásával követte az egyik nyomjelzőt, deltaszárnyú vadászgépet látott, amint kitér előle. Az első nyomjelzőt sorozatban követték az újabbak, de a gép egy orsóval eltávozott.

Anne nézte, merre tart, és fölfedezte a célpontot. Fordulva-süllyedve, négymotoros szállító próbált kitérni a MiG útjából. A támadó orrából füstcsík pöffent, majd egy másik követte.

A szállítógép megint kanyarodott. Olyan manőverrel akart kitörni, amelyhez a vadászgépnek a másodperc töredéke elegendő. Ez azonban túlságosan lassú volt, és mindkét rakéta beletalált a jobb szárnyába. A letört szárny kergén pörgött, a gép lezuhant, füstcsíkot húzva maga után.

Anne azt már nem nézte, hogy a MiG el tudott-e menekülni. A kifutópálya kráterei között füstoszlopok gomolyogtak, és legalább két szállítógép lángolt, mind a kettő színültig tele emberekkel.

– Miss Larson? – lépett hozzá a légierő egyik hadnagya. -Menjen vissza a csoportjával a váróterembe! A repülőteret lezárjuk. É Más utat kell keresniük, hogy elhagyhassák Szöult.