A moszkvai Kremlben

A főtitkár lassan végighordozta tekintetét az elegáns szobában összegyűlt Politikai Bizottságon. Sok közülük az ő teremtménye volt, akiket alacsonyabb pozícióból emelt föl és léptetett elő, hogy szolgálják az érdekeit. De ha valamire megtanították a hatalomban eltöltött évek, akkor arra, hogy a pártban a hűség nem választható külön az érdekektől. Megvan, amíg jól mennek a dolgok, de rögtön elvész, ha rosszra fordulnak.

Márpedig most kezdenek rosszra fordulni.

Elsötétülő tekintete odaért a hadügyminiszterhez, aki mozdulatlanul gubbasztott a széken. Sötétbarna szeme körül mély árnyékok, a válla megroskadt. A főtitkár összecsikordította a fogait. A barom! A hülye barom!

Halkan megkocogtatta az asztalt. A beszéd moraja azonnal elhallgatott.

– Elvtársak, súlyos válsággal nézünk szembe, ami hatással lehet hazánk biztonságára.

Az asztal körül bólogattak. Mindenki kapott tájékoztatást az Egyesült Államok és a Szovjetunió között éleződő feszültségről. Valamennyiüket megrendítette az események gyorsasága. Legtöbben nem is tudták az okát. A főtitkár folytatta.

– Közülünk sokan azt hitték, hogy az amerikaiak indokolatlanul támadták meg felderítő repülőgépünket és tengeralattjárónkat, mire mi természetesen kényszerítve éreztük magunkat, hogy Válaszoljunk az agresszióra – méghozzá megsemmisítő erővel. Következésképpen tömeges válaszcsapást készítettünk elő a gyilkos amerikai hadihajók ellen.

Mormogó helyeslés hullámzott az asztal körül. Noha a Honvédelmi Bizottság anélkül döntött, hogy tanácskozott volna a teljes Politikai Bizottsággal, minden jelenlevő belátta, hogy helyén való dolog ugyanakkora csapással felelni az amerikaiaknak. Ha nem ezt tennék, csak bátorítanák az imperialista agressziót.

A főtitkár fölemelt kézzel lecsendesítette őket, és szomorúan megrázta a fejét.

– Elvtársak, mély sajnálattal kell közölnöm, hogy minket félreinformált, de azt is mondhatnám, hogy „félrevezetett” egyik legmegbízhatóbb kollégánk. – Ránézett a hadügyminiszterre.

– Vagy talán rosszul értelmeztem a tényeket, Andrej Ivanovics?

Hüledező csönd lett a szobában. Csak a külügyminiszter nem csodálkozott, mert őt egy órája már felvilágosította a főtitkár.

A hadügyminiszter, aki szálas termete, makulátlan egyenruhája és több sor kitüntetése ellenére is furcsán töpörödöttnek látszott, felsóhajtott, és kifeszítette a vállát. – Nem, főtitkár elvtárs! – Közelebb húzott magához egy kézzel írott papírlapot, és halk fahangon olvasni kezdett. – Elvtársak, ez év január tizenegyedikén önhatalmúlag parancsot adtam a Konsztantyin Dribinov tengeralattjárónak, hogy támadjon meg egy csoport amerikai hadihajót. Egyoldalúan hoztam meg ezt a döntést, anélkül, hogy a testület bármelyik tagjával konzultáltam volna.

Egy pillanatra fölemelte a tekintetét, és lángoló gyűlölettel nézett az asztal végére, ahol a KGB igazgatója ült. A főtitkár megértette. Amikor gyanújával nekitámadt a KGB főnökének, az összeomlott, és csipetnyi lelkiismeret-furdalás nélkül föladta összeesküvő társát, mivel nem érdekelte más, mint hogy – hacsak átmenetileg is – megőrizhesse saját pozícióját.

– Folytassa, miniszter elvtárs! Folytassa vallomását – nógatta a főtitkár, attól tartva, hogy további megválaszolatlan kérdések merülhetnek fel a Politikai Bizottság tagjaiban.

A hadügyminiszter lesütötte a szemét az előtte heverő papírra. – Ezt az egyoldalú döntésemet válaszként hoztam phenjani szövetségeseink sürgős kérésére, akiknek a mi segítségünkre volt szükségük, hogy megállíthassák az amerikai partraszállási kísérletet, amely nyugati partvidékük ellen irányult volna. Ők maguk nem voltak képesek megakadályozni ezt a támadást….

– Egy olyan támadást, amelyről később kiderült, hogy csak elterelő hadművelet volt! – vágott a szavába a külügyminiszter, aki nem tudta tovább fékezni a haragját és megvetését.

– Igen, így igaz. – A hadügyminiszter hangja tompa suttogássá halkult. Egy pillanatra elnémult, azután fölnézett az írásból. Eddig olvasta, de most fejből folytatta. Á főtitkár szúrósan figyelte, készen rá, hogy félbeszakítsa, ha másképp értelmezné a tényeket, mint amiben megegyeztek. – Az észak-koreai támadás lendülete megtört, és anyagi segítségünk többé nem látszott elegendőnek, hogy biztosítsa győzelmüket. Úgy gondoltam, hogy egy korlátozott méretű, titkos beavatkozással a szovjet erők javíthatnak a helyzeten.

– A maga úgynevezett „titkos” segítségét, elvtársam, már széles körben taglalja a nyugati tömegtájékoztatás – horkantott a külügyminiszter. – Ejnye – vonta fel a szemöldökét -, mintha láttam volna is a maga Markov kapitányát, amikor interjút adott az egyik amerikai televíziós hálózatnak. – A többiek kínosan kuncogtak.

A hadügyminiszter elvörösödött a gúnyolódásra.

– Pedig parancsot kapott, hogy ne fedje föl a személyazonosságát!

– Hát akkor megszegte a parancsot. Maga pedig odasodort bennünket a szükségtelen és megnyerhetetlen háború szélére, a Nyugat ellen – mondta szenvtelen tárgyilagossággal a külügyminiszter.

– Ez is igaz, elvtársam! – A hadügyminiszter lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a nyilvános megaláztatás fölötti haragját, azután lassan, megfontoltan fölolvasta előre elkészített nyilatkozatának utolsó bekezdését. – Egyoldalú cselekedeteim miatt szovjet állampolgárok vesztették életüket, hazánk pedig veszedelmes konfliktusba került az imperialista hatalmakkal. Éppen ezért ezennel lemondok hadügyminiszteri tisztségemről, a Központi Bizottságban betöltött helyemről és szeretett pártunk tagságáról. Továbbá kérem, engedjék meg, hogy azonnali hatállyal nyugdíjba vonuljak.

A főtitkár lassan végigjártatta tekintetét a jelenlevőkön. Azok légytől egyig a fejüket rázták. A hadügyminiszter túlságosan nagy hibát követett el. Emberek haltak meg, csorbult a Szovjetunió tekintélye. Nem engedhették meg neki, hogy kényelmesen feltűnjön. Egy nyilvános tárgyalás még tovább rombolná az állam tekintélyét, de mire való a „rossz egészségi állapot?”

A főtitkár örült, mert olyan választ kapott, amilyet akart. Megköszörülte a torkát, és hangosan csak annyit mondott:

– Rendben, elvtársam, választ kapott mindenre. Távozhat. Sok a dolgunk.

A hadügyminiszter lehorgasztotta a fejét, mereven fölállt és kiment. A főtitkár utánanézett, majd szembefordult kollégáival.

– Nos, elvtársak, azzal a nehéz feladattal kell megbirkóznunk, hogy miként vágjuk ki magunkat ebből a csávából, anélkül, hogy globális összetűzést kezdeményeznénk. Egyes akcióinknak láthatóaknak kell lenniük, más akcióinknak kevésbé láthatóaknak. – Rábökött a KGB igazgatójára. – Mik a legújabb háborús hírek, igazgató elvtárs? Hogy állnak hős ferde szemű szövetségeseink? – Minden szavából csöpögött a Politikai Bizottságnak címzett látványos megvetés az észak-koreaiak iránt.

– Katasztrofálisan, főtitkár elvtárs! – Az igazgató a fejét csóválta. – Az imperialista ellentámadás megdöbbentően sikeres. Legutóbbi műholdfelvételeink azt mutatják, hogy menetoszlopaik megközelítették a tengert. Az amerikaiak és dél-koreai bábjaik egy-két napon belül bekerítik a megmaradt észak-koreai alakulatok nagy részét.

– Meg tudják őket állítani?

– Nem – mondta határozottan az igazgató. – Az északi hadsereg egyre inkább képtelen bármilyen összehangolt támadó, vagy védekező hadműveletre. Harckocsijaiknak nincs üzemanyaga, tüzérségüknek nincs lőszere, embereiknek nincs ennivalója. Megverték őket.

A főtitkár látta az asztalnál ülő emberek arcán a haragot és a borzadályt. Korábban a hadügyminiszter tartotta a beszámolókat a koreai háborús helyzetről, és sokkal kedvezőbb képet festett róla. Természetesen.

A KGB főnökének borús összefoglalását követő csöndben a főtitkár észrevette, hogy telexszel a kezében a külügyminiszter egyik embere oldalog be a szobába. Újabb jó hír, semmi kétség. Nem számít, itt az ideje, hogy megmutassa kollégáinak, miként tudják a hasznukra fordítani a legújabb eseményeket.

– Úgy hiszem, világos, elvtársak, hogy rá kell beszélnünk Kim Dzsong Ilt, mentse ki délről azt, ami erőiből megmaradt. A túlélőket újra lehet csoportosítani a Fegyvermentes Övezet mögött. Természetesen újra szükségük lesz fegyverzetre és fölszerelésre. És mindezeket a szükségleteket mi fogjuk kielégíteni. – Látta az arcokon a meglepetést. Elmosolyodott. – Gondolkozzanak, elvtársak! Minden darab, amelyet a fiatalabb Kim tőlünk kap, tovább növeli adósságát és a mi erőnket. Az ajtaján dörömbölő amerikaiakkal és bábjaikkal szemben nincs más választása, mint hogy elfogadja minden követelésünket. Gyakorlatilag mi fogunk uralkodni Észak-Koreán. És ha egyszer ezt elérjük, már könnyen elintézhetünk egy fegyverszünetet. Nem tudtuk elfoglalni Dél-Koreát, de egy fél szelet kenyér is több, mint a semmi.

– Bocsásson meg, főtitkár elvtárs, de lehet, hogy ez sem lesz olyan könnyű, mint képzeli – nyújtotta oda a telexet a külügyminiszter. – Most kaptam ezt a közleményt Pekingből. A Kínai Népköztársaság épp most jelentette be, hogy támogatja az azonnali fegyverszünetet a Koreai-félszigeten. – Félretette az első telexet, egy másikat vett elő. – Ez az üzenet egyenesen nekünk jött. Ebben a kínaiak közlik, hogy elleneznek minden további utánpótlást vagy fegyverszállítást olyan országokból, amelyek nem tartoznak a hadviselő felek közé. Továbbá azt mondják, hogy ilyen beavatkozás esetén megfelelő intézkedéseket foganatosítanának, ami a fegyveres erő alkalmazását sem zárná ki. – Összehajtotta a telexet, és odatolta a főtitkár elé.

– Csak blöffölnek! – A KGB-igázgató rákvörös volt. Mindig is utálta a kínaiakat. – Annyi katonai erejük sincs, hogy egy kisgyereket megijesszenek.

– Talán ők maguk nem is akarnak ilyet, Viktor Mihajlovics. De mi van, ha az amerikaiak csatlakoznak hozzájuk? Üzenetükben arra is kitérnek, hogy fölajánlottak egy légi hadosztályt békefenntartó erőnek, amennyiben a fegyverszünet létrejön. És az amerikaiaktól kértek repülőgépeket ezeknek a csapatoknak a szállítására!

Nagy csönd lett a külügyminiszter szavaira. Ezek a hírek rosszabbak voltak, mint amit a Politikai Bizottság el tudott képzelni.

Végül a főtitkár szólalt meg elfehéredett szájjal. Hosszú távú tervek omlottak össze a szeme láttára.

– A kínaiak üzenete könnyen megfejthető. Nagyon közel álltnak ahhoz, hogy szövetségre lépjenek az amerikaiakkal.

Ez elképzelhetetlen! Legalábbis az volt még néhány hónapja is. De honnan sejthette volna, hogy egy észak-koreai megalomániás őrült hazardírozása képes lesz szétrombolni sok év kemény diplomáciai munkáját, óvatos manőverezését? Amikor megszerezte a főtitkári hatalmat, elhatározta, hogy feltámasztja a szovjet hegemóniát a Távol-Keleten, visszaállítja Kínát a Moszkva körüli pályára, a Kreml akaratához hajlítja a növekvő ázsiai gazdasági hatalmakat. Most mindez kudarcba fulladt.

Felrázta magát. Elég csatát küzdött már végig, hogy tudja, mikor veszített.

– Elvtársak ez a legutóbbi kínai árulás mindent megváltoztat. Az új felállás világos. Saját követendő utunk úgyszintén. Most pedig olyan gyorsan kell cselekednünk, ahogyan csak tudunk.

Gyorsan körvonalazta, mire gondol. Nem sokat vitatkoztak. Nem volt más, reális választás.