Január 15, a Konsztantyin Dribinov fedélzete

Markov tudta, hogy a tisztjei rendkívül szokatlannak tartják a viselkedését. Nem értik, miért követik csaknem huszonnégy órája a hajórajt. Ez több mint kétszerese annak az időnek, ami a normális megközelítéshez kell. De a mostani közeledés minden, csak nem normális. Legszívesebben az orruk alá dörgölte volna, hogy a dolgok normális menete a múltkor odavezetett, hogy majdnem otthagyták a fogukat, amikor megközelítették az amerikai erőket. Most másképpen lesz. Teljesen másképpen.

A tengeralattjáró útja a térképen sokszoros hurokra emlékeztetett. Oldalról közelítette meg az amerikai köteléket, lassított, amikor a közelébe ért, és elengedte a hajókat maga előtt. Majd amikor a flottá eltűnt a látóhatáron, Markov irányt változtatott, és növelte a sebességet, hogy ismét párhuzamosan haladjanak a hajórajjal.

Koloskov, a politikai tiszt aggodalmaskodott leginkább. A tengeralattjáró zampoli-jainak feladatai közé tartozott, hogy őrködjön a legénység politikai öntudatán és megbízhatóságán. Ez alól a kapitány sem volt kivétel. Markov tudta, hogy óvatossága nemcsak a tapasztalatlan politikai tiszt, de egy hivatásos tengerész szemében is gyávaságnak tűnhet.

A tisztek meg voltak győződve arról, hogy kapitányuk szörnyű kockázatot vállal. Ez az állandó rohangálás túl sok energiát vesz ki a Dribinov akkumulátoraiból, és ellentmond a vörös tengerészet minden, a dízelmotoros tengeralattjárókkal kapcsolatos alapelvének.

Három hete Markovnak sem jutott volna eszébe, hogy megszegje a szabályokat. A hadgyakorlatokon ŕz ő megközelítései a hagyományos technika iskolapéldái voltak. A minta viszonylag egyszerű: megállsz a zsákmány előtt, aztán odalopakodsz egy-két csomó sebességgel, ami épp arra elég, hogy a hajó kormányozható maradjon. Kihasználsz minden termoklint – hidegebb vízréteget -, hogy rejtve maradj az ellenséges szonár elől. Amikor az ellenséges hajók lőtávolba kerülnek, kilősz egy csomó, önmagát célra vezérlő torpedót, és a kavarodásban elmenekülsz. A hagyományos megközelítésnek egyetlen óriási előnye van: alig használ elektromos energiát, az akkumulátorok töltésének legjavát a nagy sebességű menekülési manőverre tartogatja.

Ez alkalommal azonban Markov az egész energiát elhasználta a tíz-tizenkét csomós száguldozásokra. A töltésjelzőre pillantott. Ötvennyolc százalékot mutatott, és éppen ismét távolodtak az amerikai taktikai egységtől. A szeme sarkából látta, hogy a politikai tiszt a tekintetét követi.

– Ne aggódjon, még elég energiánk maradt! Ez volt az utolsó felderítő menetünk. Legközelebb támadunk. Nézze! – ütögette meg a térképet.

A tengeralattjáró útját mutató hurkok mellett száz más vonal tekergőzött a térképen a hajóraj körül. Markov csodálattal, csaknem szeretettel simította végig apapírt. Ez itt egy álmatlan éjszaka gyümölcse és a győzelem kulcsa.

– Már csaknem egy napja követjük az amerikai hajórajt. Sok száz szonárfelvételt készítettünk hajóikról, helikoptereikről, hangbójáikról. Feladatunkat leegyszerűsíti, hogy nekik aktív szonárt kell használniuk, hogy megtaláljanak bennünket, miközben mi passzívak maradhatunk és bemérhetjük jelzéseik irányát. – Rámosolygott a politikai tisztre. – Láthatja, Koloskov, ismerem a felállásukat, a járőrözés alakzatát, még a repülőgépek és a hangbóják helyzetét is. – Egy papírlapot húzott elő, különböző nagyságú foltokkal telepöttyözve. – Úgy vélem, ez a felállás. Az értékes egységek középen, a kíséret körülöttük. Itt egy Spruance osztályú romboló, itt egy Knox osztályú fregatt, és így tovább.

Taktikai csoportommal, figyelembe véve a víz jellemzőit, kidolgoztam minden osztály pontos szonárteljesítményét. És ami ennél is fontosabb – mosolygott szélesen -, lyukat találtam a védőernyőn. Látja ezt a Knox osztályú fregattot? Ez nem véletlenszerűen mozog. Mindig ugyanazon minta szerint halad a saját övezetében, Sohasem szabad kiismerhetővé válni, Koloskov elvtárs! Ráejtette öklét a térképasztalra. – Itt fogunk behatolni a védőernyőjük mögé. Ha egyszer odabent leszünk, nem fognak fölfedezni minket, csak ha már túl késő.

A Csillagkép fedélzete

A tengernagy és a tengeralattjáró-elhárítás koordinátora a térképet vizsgálták.

– Van odakint valami, Tim? – Nem uram, mostanáig semmi. Egyetlen nyom se.

Bárcsak így lenne, gondolta Brown. – Ez nem jelenti azt, hogy senki sincs körülöttünk. – Fölemelte a hangját, az egész fülkének címezve mondanivalóját. – Maradjunk éberek, emberek! Kétlem, hogy az északiak csak úgy hagynának minket itt flangálni.