A Csillagkép fedélzete

Brown látta, amint a szovjet felderítőt jelző folt eltávolodik a ha-jórajtól. A Kavkaz kapitánya közölte, hogy tiltakozik, és kizárólag azért teszi, mert a „jenki fenyegetés indokolatlan ellenségeskedést szítana”. A tengernagy tudta, hogy a szovjetek hamarosan tévéfelvételeket mutogatnak, amelyen egy amerikai hadihajó fegyvertelen halászokkal „erőszakoskodik”, de ez már nem igazán érdekelte. Talán éppen erre a jelzésre van szükségük világszerte a lehetséges ellenségeknek.

A Kavkaz derekasan húzta az időt. Olyan lassan mászott, hogy legfeljebb estére fogja elhagyni a tilalmi övezetet.

Brown nem erőltette tovább. Mihelyt látta, hogy a szovjet hajó távozni akar, fölhívta a Zsúptetőt. Csak hogy szaván fogják a Kavkazt, időről időre repüljön el egy fölfegyverzett vadászgép a hajó fölött. Alacsonyan. Amíg nincsen pontosan száz tengeri mérföldre, addig csak érezzék, hogy Brown türelmének köszönhetik, ha még egyáltalán élnek.

Tanulmányozta a képernyőt. A taktikai egység befordult a valódi útirányba. A távolság Okinava és Korea keleti partjai között alig hatszáz tengeri mérföld, és mivel az átlagos sebességük tizenkét csomó, az út több mint két napig tart. Arra számított, hogy az igazi észak-koreai fenyegetés majd akkor kezdődik, amikor elhagyják a Kelet-kínai tengert, és áthajóznak a koreai partokat mosó Sárga-tengerre. A tengernagy megdörgölte a szemét; és azon tűnődött, vajon mennyit alhat addig.

Az egyik radarkezelő hirtelen fölkapta a fejét.

– Légi kapcsolat nyolcvan mérföldnyire, a jelzés nem barátságos!

Nem sokat fogok aludni, gondolta Brown, miközben a telefon felé indult.

December 30., a dél-koreai Hangzsuszan kastély környéke

Az ütött-kopott, háromnegyed tonnás katonai teherautó keresztülnyikorgott a Hengzsu hídon az északi irányú forgalomnak fenntartott egyetlen sávra. A másik három sávban harckocsik, teherautók, dzsipek és ütegek gördültek dél felé. Csikorgott a homok, amelyet azért szórtak az útra, hogy megkíméljék a lánctalpaktól. Korea-szerte egyre hidegebb lett, jégkoloncok bukdácsoltak a Han folyóban, sodródva nyugat felé, a Sárga-tenger irá

nyába. Kezdett úgy festeni, hogy igen hamar ez lesz az utóbbi évek legkegyetlenebb tele.

A hídon túl befordultak egy kis mellékútra, amely délkeletnek kanyargott a folyó és a toronymagas, hóval borított örökzöldek között. Tucatnyi jármű haladt már el ugyanabba az irányba, a hó felszíne síkos latyakká olvadt, a vezetőnek percekig kellett küzdenie a sebességváltóval, hogy az autót menetirányban tartsa.

– Itt az út vége, uram! A harminckilencesek első zászlóaljának főhadiszállása.

Kevin Little hadnagy rámeredt a magas, zöld fák között megbújó sátrak zűrzavarára. A kép egy pillanatra felidézte félig elfelejtett emlékét, síelni mentek a családdal a Cascade-hegységnek abba a részébe, amely Washington állam területére esik. Még mindig az emlékeibe merülve kimászott a fűtött fülkéből, és vacogva állt a hidegben. Li is odaállt mellé. Kevin lehúzta a kesztyűjét, nyakig felrántotta fehér álcázózubbonya cipzárját, majd igyekezett visszacibálni a kesztyűt máris elgémberedett ujjaira. Nem sokat ért. Az idő egyre komiszabb lett, a szél átfújt ruhájának minden rétegén.

Kevin elég fagyásos esettel találkozott a tábori kórházban, ahova őket is küldték, miután a helikopter fölszedte hármójukat az ellenséges vonalak mögött. Az orvosok azt mondták, a legtöbb eset nem túl komoly, de látott néhány embert, aki az orvosok minden igyekezete ellenére elvesztette kéz– vagy lábujjait.

Neki és Linek szerencséje volt. Megúszták enyhébb fagyással, néhány vágással, pár zúzódással. Semmi olyasmi nem történt velük, amit kétnapi ágybanfekvéssel, meleg étellel ne lehetett volna rendbe hozni. Most azonban visszakerültek a sűrűjébe. Ismét megborzongott, noha ez alkalommal nem a fagytól. A gondolatra, hogy még több mészárlást kell látnia, végigfutott a hátán a hideg. Egy életre elég, amit első csatájában kapott.

– Jobb, ha bejelentkezünk. – Li lehelete gőzölgött.

– Ja. – Rosszkedv telepedett Kevinre, a szürke kétségbeesés és a tanácstalanság annyira tapintható volt, szinte érezte, hogy a súlya megroskasztja a vállát. Kudarcot vallott Nyugat-Malibu-ban. Mit kezdhetnek még vele?

Hallotta, amint a koreai hadnagy megkérdezi egy arra járó bakától, merre van a zászlóaljparancsnok szállása. Kevin rosszkedvűbb volt, mint bármikor életében, és örült, hogy Li átvette az irányítást az álcázóhálóval borított sátrak között.

Donaldson őrnagy apró, ponyvapadlós sátorban várta őket, amely tele volt térképekkel, rádiókkal és volt benne egy szénfűtéses tábori kályha. Az alacsony, szögletes állú őrnagy a háború kitörésének első napjától vezette a zászlóaljat. A régi parancsnok, Harriman ezredes úton volt hazafelé egy lábszár mínusszal, hála egy észak-koreai, 152-es lövedéknek.

Donaldson gyors, fáradt mosollyal köszöntötte őket, bár a szeme nem mosolygott. Intett, hogy üljenek le a kályha melletti székekre. Nem vesztegette az időt csevegésre, egyből arról kérdezte őket, ami Nyugat-Malibuban történt. Kevin mindezt már leírta a tábori kórházban, de az őrnagy első kézből akart tájékozódni.

Amikor Kevin a zavarásról beszélt, amely lehetetlenné tette, hogy tüzérségi támogatást kérjen, Donaldson elfintorodott.

– Én aztán tudom, miről beszél, hadnagy! Az északiak ezt csinálták végig az Övezet mentén. -Az őrnagy kissé hátradőlt a tábori székben. – Nohát mondhatom, azóta igen komoly figyelmet szentelünk ezeknek a zavaró egységeknek. – Halványan elmosolyodott. – Egy kis rádiós háromszögelés, néhány gyors sortűz a nyolchüvelykes lövegekből rendszerint csodát művel a rádióforgalommal. – Intett Kevinnek, hogy folytassa.

Kevin mindent elmondott, egészen addig, amíg fölszedte őket a helikopter. Hallotta, hogy feszült a hangja, ugyanakkor különös módon távolinak tűnt az egész. Csaknem olyan volt, mintha valaki mással történt volna, más helyen, más időben.

Amikor befejezte, Donaldson csöndesen ült néhány másodpercig, és úgy nézte Kevint, mintha valami rejtett dolgot keresne. Azután előredőlt, és szelíden megpaskolta Kevin térdét.

– Nézd, Kev! Ami a szakaszoddal történt, az megtörtént máshol is. Azt akarom, hogy tudd: én elhiszem, hogy mindent megtettél, amit azok között a körülmények között meg lehetett tenni. Személyesen vezetted az embereidet az utolsó lehetséges pillanatig, a legrosszabb rémálomban, amellyel egy parancsnok egyáltalán szembenézhet. Ennél többet senki sem kívánhat tőled. Ha nem tetteted magad halottnak, akkor sem lenne más az eredmény, kivéve, hogy én szegényebb lennék egy szakaszparancsnokkal. Mivel azonban itt vagy, és élsz, föl tudlak használni.

– De hát…

Donaldson félbeszakította.

– Nincsenek de hatok, Kev! Nem a te hibád volt. Megértettél? Kevin bólintott, mintha tényleg megértette volna.

– Jól van. Akkor térjünk a tárgyra! – Az őrnagy fölállt, és átment a sátor másik végébe egy térképhez, amelyet rejtélyes zsírkrétajelek borítottak. A két hadnagy követte.

Kurta, feszes mondatokban elmagyarázta a helyzetet, amellyel az Egyesített Ereknek szembe kell nézniük. Póriasán szólva pocsék volt. Az észak-koreai páncélos ékek vadul törtek előre, területeket szereztek, és súlyos veszteségeket okoztak azoknak az egységeknek, amelyek hiábavalóan igyekeztek megállítani őket. Kétségbeejtő szükség volt újabb csapatokra.

Dél-Korea hatalmas tartalékait mozgósították, de a felkészítésüket erősen zavarták az észak-koreai kommandósok és az a tény, hogy meg kellett védeni az elosztó központokat, a főhadiszállásokat és a távközlési központokat az újabb támadásoktól. Az amerikai erősítések úton vannak, de lassan érkeznek. Még ha minden elérhető szállító- és csapatszállító gépet munkába állítanak, akkor is tíz napba telik, amíg ideszállítanak egy teljes hadosztályt. A tengeren érkező egységek még lassabbak. Időbe telik, amíg a tartalék szállítóhajókat munkába állítják, időbe; amíg megrakják őket és még teljes sebességgel is legalább tíz napig tart az út a Csendes-óceánon. Ez azt jelenti, hogy az Egyesített Erők egy darabig még hátrálni fognak, mondta Donaldson őrnagy.

Amikor rátért arra, hogy a főparancsnokság döntése értelmében a katonaság elhagyja Szöult, Li szoborrá dermedt. Kevinnek eszébe jutott, hogy Li családja Szöul északi külvárosában él.

Donaldson megmutatta, merre halad a fővárostól nyugatra az észak-koreai had. Egyenesen feléjük jönnek.

– Hát ezért vagyunk itt. Le kell lassítanunk ezt a támadó oszlopot. A Szöulba vezető utakat teljesen elzárják a menekültek és más egységek; és még egy csomó srác van a folyó innenső oldalán. Ez a híd pedig – bökött hüvelykujjával a háta mögé, arrafelé, ahonnan Kevinék jöttek – az egyetlen, amely megmaradt a várostól nyugatra. Ez az egyetlen út, amelyen át egy csomó emberünk meg tud menekülni, – Ismét rákoppantott a térképre. – Ez az egyik oka, amiért időt kell nyernünk. A másik éppen olyan fontos. – Végigfuttatta ujját a folyón. – Ez a következő védelmi vonalunk, de most még csak üres kagylóhéj. Az utászok gyorsan dolgoznak, és további csapatokat is kapunk, amint lehetséges, de nem lehetnek elég gyorsak, hacsak mi nem kötünk koloncot a drága Kim bácsi lábára. – A Vondang irányába mutató vörös nyílra bökött, amely alig hat kilométerre esett a hadiúttól

Kevin és Li bólintott. A dolgok meglehetősen pocsékul állnak mindenütt.

– Na, hát itt jöttök ti. Két tisztre van szükségem, akik elvezetnek egy ideiglenes századot, amelyet én alakítottam ki a zászlóalj szolgáltató egységeiből.

Kevin szíve összeszorult, amikor Donaldson felsorolta, milyen erőket kell a csatába vezetnie: hetvennégy géhást, szerelőt és katonai rendőrt mint lövészeket, két kis létszámú szakaszban, továbbá hat M60-as géppuskás szakasz és négy Sárkány páncéltörő üteg személyzetét mint tüzérséget. Az ideiglenes század, még a Donaldson ígérte dél-koreai M-48-as harckocsizó szakasszal megfejelve is olyannak tűnt, mint egy idétlen szörnyszülött, amely tíz percig sem áll meg az észak-koreaiakkal szemben. Egy kép villant az agyába, a halottak halma Malibu lövészárkában. Ismét ez fog történni.

Gyors pillantást vetett Lire. A dél-koreai szemöldöke kissé följebb húzódott, de más jele nem látszott rajta a zavarnak. Hogy maradhat ilyen nyugodt?

– További segítséget is adok, amint tudok, Kev! Nem csupán saját magadra számíthatsz, ezt megígérem.

Kevin bólintott, igyekezett mosolyogni. Hallott ilyen ígéretet korábban is, és tudta, hova juthat vele. Messzire biztosan nem. Donaldson komolyan nézte.

– Nem kérnélek rá, hogy ilyen gyorsan menj vissza az első vonalba, Kev, de nincs más emberem. Matucheknek tele van mindkét keze azzal, ami az Alfából maradt, nekem meg már alig van századparancsnokom. Hadnagyom is alig. O'Farrell halott, három másik megsebesült, egy eltűnt. – Az őrnagy visszalépett a térképhez. – Hát ennyi, uram! Li hadnagy továbbra is összekötő tiszt lesz, továbbá ő a századparancsnok helyettese. Szakaszvezetőik Bryce, Geary és Caldwell őrmesterek. Van még kérdés?

Kevin el nem tudta képzelni, mit mondhatna még, és Li is hallgatott.

– Nagyszerű! A teherautók egy óra múlva érkeznek, hogy kivigyenek benneteket a frontra, addig kajálhattok valamit, megismerkedhettek a századdal, körülnézhettek. – Kezet nyújtott. -Sok szerencsét mindkettőtöknek, és találkozunk a Han másik oldalán.

Először Li, azután Kevin rázott kezet vele. Tisztelegtek, és elhagyták a sátrat.