A Csoszan folyó hídjánál

Ji megpróbált fatalista lenni, de nem bírt. Káromolta a balszerencsét, hogy a helikopterről fölfedezhették a halottakat. Kilőtték rá a táraikat, de az M16-osnak nincs az a hatósugara és átütő ereje, hogy leszedhessen egy helikoptert. Sikerült ugyan megrongálni, de attól persze még figyelmeztetni fogja a többieket.

Radióüzenetet küld, és ide fognak jönni az ellenséges csapatod és megtámadják állásaikat. Ő annyi fasisztát öl meg, amennyit bír, azután őt és embereit fogják megölni. Sohasem volt kérdéses, mivel végződik ez a bevetés, csak az, hogy meddig tart. És nem az övé volt az egyetlen ilyen különleges egység az észak-koreai hadseregben.

Küldetésük máris sikerrel járt. Egy darabig elálltak ezt a hidat, emiatt a délieknek minden hídnál, alagútnál, kereszteződésnél, a legkeskenyebb útszűkületben is növelniük kell az őrök számát. Minden dél-koreai katonában északi szabotőrt fognak gyanítani, és egyetlen sofőr sem lehet biztos benne, hogy eléri célpontját.

– Őrmester! – Jong odarohant. – Fel vannak drótozva a töltetek?

– Igenis. A járműveket és a hullákat is bedrótoztuk. – És a többi robbanóanyag?

– Hamarosan azzal is végzünk. Legföljebb öt perc.

– Akkor készen állunk – mondta zordan Ji. – Mondd meg Szu tizedesnek, hogy figyelje a hidat, és ha bármi közeledne délről, robbantsa fel! Kit állítottál őrségbe?

– Sza közkatonát. Nagyon megbízható.

– Tudom. Küldd fel! Mindenki, aki nincs „szolgálatban”, az ellenséget figyelje. Máskülönben folytatjuk úgy, mint eddig. Annyi ellenséget ölünk meg, ahányat tudunk.