A washingtoni Fehér Ház helyzetelemző terme

Csak a diavetítő berregése törte meg a csöndet. Az egymás melletti két fénykép feltűnően éles, tökéletesen részletes volt, főleg ha meggondoljuk, hogy háromszázhúsz kilométeres föld fölötti magasságban, több mint huszonhétezer-kétszáz kilométeres sebességgel haladó műholdról készültek. – Nos, Blake, hogyan magyarázza ezeket a képeket? – szólalt meg a sötétségben az elnök. – Nekem leginkább két vonatnak tűnnek.

Blake Fowler megrázta a fejét, azután észbe kapott, hogy úgyse látja senki.

– Nem két vonatot lát, elnök úr! Csak egyet. – Magyarázza meg!

– Az első felvétel, amelyik a bal oldalon van, megrakott kínai lőszervonatot mutat a phenjani pályaudvaron. A jobb oldali másodikon ugyanez a vonat látható, még mindig megrakva, amint visszafelé tart a mandzsúriai határ felé.

– És akkor mi van? – Putnam nem is palástolta a megvetését. Bántotta a hiúságát, hogy az elnök ennyire Blake-re hagyatkozik, – Egy lepra vonat visszafelé tart Kínába. Miért mutogatja ezt nekünk?

– Azért, uram, mert ez a vonat hét napja ment át á határon. És azóta egyetlen szállítmányra való kínai fegyvert vagy lőszert sem láttunk Észak-Koreában. Elemzőim és én úgy véljük, gyakorlatilag annak vagyunk tanúi, hogy a KNK nem támogatja többé az észak-koreai támadást. – Blake mélyet lélegzett. – Azt is hisszük, hogy ettől lehetőségünk lesz drámaian megváltoztatni az Észak-Korea-ellenes erők egyensúlyát. – Elhallgatott.

– Folytassa, Blake! – kérte fellobbanó érdeklődéssel az elnök.

– Ha a kínaiak leállították az utánpótlást, akkor átmeneti vagy végleges szakítás lehet közöttük, Ha a kínaiak nem tekintik többé barátjuknak Kimet, akkor talán közbeléphetünk.

– Mit forgat a fejében?

– Egy flörtöt a kínaiakkal, uram! Egy ajánlatot, hogy támogatást nyújtunk nekik, ha segítenek elfogadható közelségbe hozni a háború végét.

Putnam megvetően felhorkant.

– Jézusom, Fowler! Azt várja, hogy levett kalappal könyörögjünk a KNK-nak? Azt képzeli, hogy meglátják a fényt, és a jók oldalára állnak?

Blake elvörösödött haragjában.

– Nem, nem várom. De azt elvárom, hogy a kínai kormány úgy cselekszik, ahogy jól felfogott érdekei parancsolják. És azt hiszem, meg tudjuk győzni őket arról, hogy érdemes a mi oldalunkra állniuk.

– Hogyan?

– Felajánljuk a legnagyobb kedvezményt, kölcsönöket, hiteleket, és mindenfajta védelmi fegyverzetet, amire szükségük van – bonyolult föld-levegő rakétákat és páncéltörő irányítható rakétákat.

Az elsötétített helyzetelemző teremben több férfi és nő egyszerre próbált beszélni, de az elnök túlharsogta őket.

– Értesítette a dél-koreaiakat javaslatairól?

– Csak vezérkari szinten, elnök úr! Ennél magasabban nem.

– Értem. – Látta az elnök arcát a vetítő kísérteties izzásában, de olvasni nem tudott róla. – És az időzítés? Addig nem mehetünk Pekingbe, amíg vesztésre állunk. Ebben George-nak igaza van. Úgy nézne ki, mintha könyörögnénk.

– Egyetértek, uram! Ezért javasoljuk, hogy miközben a Mennydörgés eredményére várunk, a külügy-, a pénzügy-, a kereskedelmi és a hadügyminisztériumban dolgozzák ki a szükséges részleteket. Ha McLaren tábornok terve sikert arat, ezen az alapon közeledhetünk a kínaiakhoz.

Az elnök bólintott, és kicsit elfordult a székében, szembe a külügyminiszterrel.

– Nos, Paul? Mi a véleménye Blake ötletéről? Megy vagy sem?

Bannerman óvatosan nézett egyikről a másikra, rá se hederítve Putnamre, aki a kabátujját húzogatta. Már régen látta, hogy hatalmi földcsuszamlás van a Fehér Házban. Megköszörülte a torkát.

– Teljes mértékben egyetértek dr. Fowler tervével, elnök úr! s Azt hiszem, ez a legjobb lehetőség, hogy ellenőrzésünk alatt tartsuk a háborút, megakadályozzuk az eszkaláció lehetőségét.

– Akkor rendben – biccentett kurtán az elnök. – Blake, írja le la javaslatát, és holnap reggel tegye az asztalomra! Azután körbeküldözgethetjük, amíg várjuk, hogyan sikerül a Mennydörgés.

Az órájára nézett. – Most pedig bocsássanak meg, de le kell lépnem! Lehetőséget kaptam, hogy lefényképeztessem magam az Év Cserkészével. – Cinikusan elmosolyodott. – Mint tudják, a kormányzást sohasem lehet abbahagyni.

A Nemzetbiztonsági Tanács válságtanácsa is fölállt, és állva maradt, amíg az elnök ki nem ment a teremből.

Január 12., az Echo század a tedzsoni belvárosban

Kevin köhögött, a szobában gomolygó sűrű, csípős füst marta a tüdejét. Megdörgölte könnyező szemét, és motyogva káromkodott. Sehová sem menekülhet a füst elől, ha egyszer az egész nyomorult város ég. Odabotorkált a kuporgó Montoyához, meggörnyedve, nehogy meglássák a homokzsákokkal eltorlaszolt ablakban.

– India egy-kettő, itt Echo öt-hat, India egy-kettő, itt Echo öthat! Vétel! – A rádiós levette ujját az adás gombjáról, és tehetetlenül vállat vont. – Semmi. Nem tudom elérni őket, hadnagy úr! Valószínűleg túl sok köztünk az épület.

Kevin megértően bólintott. Városi harcnál törvényszerű, hogy az összeköttetés vacak. Legalábbis a kézikönyvek ezt állítják. A kis hatóerejű taktikai készülékekkel jó látási viszonyok mellett zavartalanul rádiózhatnak zászlóaljak, századok és szakaszok, de hol voltak zavartalan látási viszonyok Tedzson bérházainak, raktárainak, magasépületeinek betondzsungelében?

Szétterítette a város turistatérképét, amelyet alig egy órája kapott a zászlóalj főhadiszállásán, és áttekintette százada védőállásait. Legföljebb percei vannak, hogy ellenőrizhesse, nem hibázott-e, nem hagyott-e valamilyen végzetes sebezhető pontot, amelyet az észak-koreaiak kihasználhatnak. Donaldson őrnagy annyit mondott befejezésül, hogy a külvárosokat, amelyeket a dél-koreai tartalékos egységek tartottak, az ellenség lerohanta. Az északiak megindultak, bármelyik pillanatban várhatják őket. Kevin a térképre rajzolt jelképekre összpontosított.

Az Echo század Tedzson legnagyobb kelet-nyugati irányú sugárútja, a Csungang-Ro – Csungang út – déli oldalán tartott egy házcsoportot. McIntyre tizedes és az 1. szakasz a jobb szárnyon egy kétemeletes házba vette be magát, ahonnan végigtekinthette az Inhjo utcát; ugyanezért Kevin is itt rendezte be parancsnoki harcálláspontját. Geary őrmester 2. szakaszának három – létszámban gyakorlatilag másfél – raja apró butikokban tanyázott középtájt. Li 3. szakasza, a koreaiak egy északnyugatra néző házat foglaltak el, amely nyílt téren állt a Tezsoncson folyó partján. Kevin elkomorodott. Remélte, hogy el tudja foglalni a Csungang áruházat az utca túloldalán, szemközt Li állásával, de nem volt elég embere. Most ott áll üresen, és az első erre járó észak-koreai gyalogság felhasználhatja tűzbázisnak. Annyi idejük volt, hogy emberei szétszórjanak néhány robbanó csapdát. Ez lelassít-. hatja az északiakat, de az biztos, hogy nem állítja meg őket.

A zászlóalj másik két százada ugyanezen a vonalon állt. Matuchek Alfa százada a bal szárnyon ásta be magát, a folyótól valami Dabincsi bár nevű helyig. Jobbra a Bravo század állása, középen a tedzsoni pályaudvarral. A másik ideiglenes egység, a Foxtrott század, leghátul volt, mint a zászlóalj tartaléka és gyors reagálású egysége.

Az egész városban gyalogos zászlóaljak foglaltak állást, amerikai, dél-koreai egységek vegyesen, valamennyi halálosan kimerült a hetek óta tartó, csaknem folyamatos harctól. Kevin fáradtan csóválta a fejét. A kurta eligazításon, amelyet akkor kaptak, mielőtt az Echo elindult a tűzvonalba, megtudta, hogy három észak-koreai hadosztály krémje tart Tedzson felé. Két gyalogos és egy harckocsizó. Legalább négyszer-ötször annyian vannak, mint ők. Nem volt biztos benne, hogy meg tudnak-e állni ilyen arányok mellett, akárhogy hajtogatják is a hátországi nagyfejűek, hogy Tedzsont sohasem adják föl. Az ilyen jelszavak, mint „Nem törnek át!”, lelkesítőén csenghetnek a civilek fülében, de a frontkatonák tudják, hogy ki fizeti meg a hangzatos mondatok árát.

– Hadnagy úr! – suttogta Montoya. – A hetes előretolt őrhely jelenti, hogy északi tankok és gyalogság van az utcán. Egy század. – Elhallgatott, figyelt, azután folytatta: – A hatos is jelez.

Legalább még egy század. Kérdezik, mit tegyenek.

Kevin az ablak felé indult. – Mondja meg mindenkinek, hogy maradjanak nyugton, és ne mutatkozzanak! – Óvatosan feltérdelt, és kilesett a párkány fölött. – Vegye föl a kapcsolatot a szakaszokkal, és kösse a lelkükre, hogy nem tüzelhetnek, amíg nem szólok!

– Oké, hadnagy úr! – Montoya a kagylóba suttogva továbbíttotta az utasításokat.

Kevin kinézett az ablakon, figyelte a közeledő észak-koreaiakat. Először csak hallotta őket: valami kitartó, halk morajt, amely hirtelen hernyótalpak csikorgásává, dízelmotorok bömbölésévé, menetelő lábak dobogásává erősödött és hullott szét. Ala- kok rajzolódtak ki látása perifériáján.

A 27, gyalogezred 1. zászlóaljának 2. támadó csoportja

Kang Cse Zsin százados elkáromkodta magát, amikor megcsúszott egy megmaradt jégfolton. Visszanyerte az egyensúlyát, és ment tovább, kicsit oldalazva, hogy takarásban maradjon a századához beosztott három T-55-ös harckocsi közül az utolsó mögött.

Fölnézett a két oldalon emelkedő házakra, és elkomorodott. A városi harcok kézikönyve szerint a harckocsi szakaszoknak háromszögben kell haladniuk, az egyiknek az út közepén, a másik kettőnek hátrébb és oldalt, fedezve a vezérjárművet. De azt nem mondja a könyv, hogy mit tegyenek, ha az utca túl szűk az ilyen alakzathoz, így Kang kénytelen volt egy még ki nem próbált kompromisszumot kötni. Három gyalogos szakasza közül az első vezette a menetet, lövésre tartott géppisztollyal. Őket követte oszlopban a három T-55-ös, majd a támadó csoport fennmaradó két szakasza.

– Százados elvtárs! – Szon hadnagy, az 1. szakasz parancsnoka jött hátra a vezető szakaszból.

– Tessék!

Szon kissé a tarkójára tolta a sisakját, és előremutatott.

– Nagyobb útkereszteződéshez értünk. Mi a par… Kérdése belefulladt a kézifegyverek, gránátok és harckocsiágyúk balról felhangzó, hirtelen recsegésébe.

Kang hasra vetette magát a kövön, és felordított: – Fedezékbe!

Echo század

– A pokolba! – Kevin beleöklözött a falba az ablak mellett. Az észak-koreai gyalogosok szétszóródtak, és megbújtak a különböző épületekben. Még harminc másodperc kellett volna, hogy az emberei elkaphassák, és a nyílt terepen lekaszálhassák őket. De a másik egység, amely a Bravo század felé tartott, elrontotta a csaknem tökéletes csapdát.

– Hadnagy úr, Li azt mondja, hogy emberek közelednek feléjük az áruházon át. Engedélyt kér a tüzelésre.

– Megadom, de csak a harmadik szakasznak.

Montoya megismételte a választ a rádión. Jobbra fölkerepeltek Li szakaszának géppuskái. Lövöldözés hallatszott a folyó túlpartjáról is, az Alfa század állásainak közelében. Ha ugyan. Kevin nem nagyon tudta már, honnan jönnek a hangok. Tedzson házai közt ide-oda verődött a tüzérségi, a kézi– és egyéb fegyverek fülsiketítő robaja.

Megkockáztatott még egy pillantást az ablakból, majd lebukott. Az észak-koreai bokorugrók, akiket látott, eltűntek az épületekben vagy ajtónyílásokban, de három harckocsijuk ott állt pimaszul a Csungangba torkolló észak-déli utca közepén, tornyaik vinnyogva forogtak ide-oda, célpontot keresve. Ennek a három tanknak el kell tűnnie innen! Emberei elbánnak a koreai gyalogosokkal, de ezek a T-55-ösök közelről tüzelve szétzúzhatják valamennyi védőállását. El kell pusztítani őket. De hogyan?

Felbecsülte a távolságot. Az északi tankok hatvan-száz méterre voltak. Ez túl közeli a Sárkány rakétáknak: legalább kétszer ennyire kell repülniük, mielőtt igazán irányítani lehet őket. A kézi páncéltörőkkel más a helyzet. Általában hatástalanok a vastagon páncélozott, nehéz harckocsik ellen. De ha egy több emeletes ház ablakából vagy tetejéről céloznak velük, akkor könnyen átütik a tank vékony felső páncélzatát. Felpattant, és rohant a lépcsőn a második emeletre.

Az 1. szakaszban több embernél is volt páncéltörő gránátvető, és valamennyien vállalták, hogy elsőnek küldenek „csomagot” a tanknak. Kevin kiválasztotta hármukat és szétosztotta őket különböző szobákban, az ablak mellé. Aztán vett egy nagy lélegzetet, és elordította magát:

– Most! Most! Tüzelj!

Az 1. szakasz géppuskái és karabélyai félelmetes kerepeléssel söpörték végig a ház ablakait és ajtajait az utca túloldalán, igyekezve elkergetni minden észak-koreait, aki visszalőhetett volna. Ugyanebben a pillanatban a három páncéltörős fölállt, célzott és tüzelt.

Két gránát talált. Egy a T-55-ös tornyának csapódott, átütötte, és a jármű belsejében felrobbant, egy a második T-55-ös üzemanyagtartályán landolt, és lángoló ronccsá változtatta a tankot. A harmadik mellé ment. A páncéltörős túl magasra célzott. A gránát röptében letörte a harckocsi antennáját, majd egy ajtónyílásban megölte az ott kuporgó két észak-koreait.

A megmaradt harckocsi visszalőtt. Kevin töredék másodpercig látta, hogy túlvilági narancsszín sugár lövell át a második T-55-ös lángjain.

Recccs! Bummm! Érezte, hogy az épület megremeg a becsapódó és felrobbanó gránáttól. Téglák záporoztak az utcára, füst gomolygott a levegőben, lentről fájdalomüvöltés hallatszott. Kevin elkapta a legközelebbi gránátvetős karját, és odarántotta az ablakhoz.

– Kapd el azt a kurafit, mielőtt még egyet lőhetne! A katona fölemelte a fegyvert, célzott, de nem lőtt.

– Elment, hadnagy úr! Megpucolt!

Kevin maga is kinézett. A T-55-ös már nem volt ott. A két döglött tankból ömlő olajos, fekete füsttől nehezen lehetett látni, de hallani hallotta ŕ lánctalpak távolodó csikorgását a kövezeten.

2. támadó csoport

Szón hadnagy egy golyólyuggatta ajtónyílásban kuporogva hűdötten nézte a vérvörös hús és zúzott csontok vékony rétegét, amely nemrég a századparancsnoka volt. A hátráló T-55-ös lassítás nélkül átgázolt Kangon, és Szon még mindig hallotta a százados utolsó elfúló, bugyborékoló sikolyát, mielőtt kiszenvedett volna a lánctalpak alatt.

Hányt, majd megvonaglott, mert újabb amerikai sorozat tépte meg az ajtó peremét, és betonmorzsákat vágott az arcába. A hirtelen, szúró fájdalom segített kitisztítani az agyát, és eszébe juttatta a háború legfontosabb torvényét: először is maradj életben! A halottakat később is gyászolhatod.

Hátrébb húzódott a fedezékben, szándékosan nem nézve arra, ami Kangból maradt. Most ő a parancsnok, és legfőbb ideje, hogy rendet teremtsen a körülötte kavargó zűrzavarban.

Néhány embere bevette magát a házakba, az amerikai állásokkal szemközt, és viszonozták a tüzet. Mások azonban éppolyan haszontalanok voltak, mint jómaga, mert leragadtak az első fedezéknél. Ezen sürgősen változtatni kell. Letörölte álláröl a hányadékot, az arcáról csöpögő vérrel nem törődött. Azután fölugrott, és belevetette magát a füstbe, hogy csatlakozzon embereihez.

Január 13., az Echo, század a tedzsoni belvárosban

– Élénk tüzet kapunk az áruházból és a szemben levő házakból – mondta higgadtan Li a sztatikus recsegésen át.

Kevin ösztönösen behunyta a szemét, mert újabb világítórakéta lobbant, magasan a feje fölött. Vakító fehér fényében furcsa árnyak rohantak végig a romos házakon és a törmeléktől fuldokló utcákon. Géppisztoly– és géppuskasorozatok ropogtak a közelben.

– Veszteségek?

– Nagyon súlyosak. – Tompán reccsent valami, Li egy pillanatra elhallgatott. Amikor folytatta, Kevin nyögést hallott a háttérből. – RPG-t használnak a lőállásaink ellen. Ezek a kommunisták nem valami sportszerűek.

– Tudja tartani magát?

– Ameddig van lőszerünk – mondta magabiztosan Li. – Azért nem ártana, ha a tüzérség támogatna az áruház ellen.

Kevin sóhajtott, és megnyomta a gombot. – Próbáltam, Li, de a zászlóalj azt mondta, hogy lehetetlen. Túl sok civilmaradt a városban. – A szigorú előírás szerint amerikai tüzérség nem vethető be ott, ahol baráti polgári életeket kockáztatnak vele.

– Honfitársaim megértenék. Ez totális háború. Minden fegyvert föl kell használnunk.

– Hagyja ezt, Li! – förmedt rá Kevin. – Ezt nem maga dönti el. Én se! Egyikünk se! Megértette? – Rögtön megbánta, hogy rázúdította a mérgét. A dél-koreai hadnagy csak az ä embereit akarja védeni.

– Megértettem. – Li zárta a beszélgetést. Nem vette a szívére a kitörését. Kevin hálás volt érte. Épp elég baja van, nem kell, hogy még a legjobb szakaszvezetője is fújjon rá.

A szél kissé nyugatabbra fordult, és behozta az égő fától, égő emberhústól és megkocsonyásodó gázolajtól bűzlő füstöt. Kevin köhögött. Az észak-koreaiak lángszórókat használtak az utolsó nappali rohamban a 2. szakasz állásai ellen. Őrjöngő támadásuk összeomlott, de egy egész háztömb kigyúlt a szétfröcskölő, égő benzintől. A 2. szakasz menekülni kényszerült a lángok elől a hátsó védőállásba a Csungang-Ro mögötti házakba. Jó pár ember hiányzott, Kevin teljes szívéből remélte, hogy agyonlőtték őket, és nem a lángok martalékául estek.

Feje fölött kialudt a rakéta, de azonnal fellobbant az új. Kevin elővigyázatos lassúsággal visszaadta Montoyának a kagylót, majd lement a rádiós nyomán az ablakavesztett egyszobás lakásban berendezett parancsnoki állásba. Az előző tulajdonos finom selyemkárpitjai helyén a környék kézzel rajzolt térképei mutatták a pásztázási zónákat és a holt tereket. Feltornyozott lőszeres ládák álltak, gyűrött kajazacskók hányódtak a fényes parkettán. Rozsdabarna foltok jelezték azokat a helyeket, ahol egy-egy sebesült meghalt, mielőtt a felcser segíthetett volna rajta.

Kevin átbukdácsolt a törmeléken. Lecsúsztatta válláról M16-osát, óvatosan nekitámasztotta a falnak és nyújtózott. Görcsös izmai fellazultak kicsit. Olyan jólesett, hogy egy pillanatra mozdulatlanul állhat, kitárt karokkal, homorított háttal. Lehunyta a szemét és érezte, hogy a szoba elolvad körülötte… – Jól van, hadnagy úr?

Fölnézett. Montoya aggodalmas arccal állt mellette. A Krisztusát, hallott már róla, hogy emberek állva elaludtak, de sohasem gondolta volna, hogy egyszer vele is megtörténik.

– Igen, jól vagyok, csak kicsit elfáradtam.

A rádiós odavezette egy vékony matrachoz, és segített neki leülni.

– A fenébe is, hadnagy úr, miért nem pihen kicsit? Semmi fontos nem készülődik.

– Nem tehetem – védekezett a kísértés ellen Kevin. – Li emberei tűzharcban állnak, és...

– Francokat! – mondta undorral Montoya. – Mindnyájunkat egész nap verettek a rohadt tűzzel. Ugyan, hadnagy úr, aludnia is kell valamikor!

Kevin nekidőlt a falnak. Montoyának igaza van. A kimerültség kezd botladozó, csoszogó, tompa agyú robotot csinálni belőle. Akkor pedig sűrűn fog hibázni, és halomra gyilkoltatja az embereit, ahelyett, hogy vigyázna rájuk.

– Jól van, szundítok egyet! De figyelje a rádiót, és mindenkinek szóljon, hogy ébresszenek fel, ha valami komoly dolog történne!

A rádiós virgoncan bólintott, és kiment.

Kevin lehunyta a szemét, és igyekezett másra gondolni a nap véres képei helyett. Az Echo század számos ponton végigharcolta az egész napot, és majdnem az egész éjszakát. A lángszóróst is beleszámítva legalább öt nagy erejű észak-koreai támadást vertek vissza, és csak az isten tudja, hány kisebb próbálkozást. Az utcákon látszott is az eredmény. Kupacban álltak az észak-koreai holttestek meg a vakolat. De a saját százada ugyancsak ijesztő veszteséget szenvedett. Alig hatvan ember maradt a kilencvenből, akikkel a harcot kezdte.

A zászlóalj többi része sem festett különbül. A Bravo század még mindig tíz körömmel kapaszkodott abba, ami a pályaudvarból maradt. Az észak-koreai mozsarak pergőtüze megölte a századparancsnokot és a három szakaszvezetőből kettőt. A Tedzsoncshon folyó túloldalán az Alfát vagy száz méterrel visszanyomták a fanatikus emberhullámok, de még mindig tartották a Dabincsi bár kiégett romjait. Náluk és a pályaudvaron akkorák voltak a veszteségek, hogy Donaldson őrnagynak előre kellett küldenie a Foxtrott század két szakaszát; egyetlen létszám alatti szakasza maradt tartaléknak.

Te sem vagy valami egetverő helyzetben, gondolta Kevin. Bár igaz, hogy borzalmas veszteségeket okoztak az északiaknak. Talán sikerül őket leállítani. Az utóbbi időben nem nagyon eről-Eködtek, hogy kipiszkálják őket a házakból és pincékből. Talán azok is ugyanolyan kimerültek. Ezzel a gondolattal aludt el.

2. támadó csoport

Szon belenyúlt egy üszőkbe, és az ajkába harapott, hogy ne őrdítson a fájdalomtól. Elrántotta a kezét, azután megdermedt, attól félve, hogy a hirtelen mozdulattal felriasztja az amerikai őröket az előtte sötétlő épületben. Várta az üvöltést és a pusztító géppuskatüzet, ami a katasztrófát jelentené. Semmi sem történt. Lassan kiengedte a tüdejéből a levegőt, és szétnézett. Onnan, ahol feküdt, gondosan kiválogatott embereit alig lehetett megkülönböztetni az árnyaktól. Kezüket-arcukat feketére kenték, fegyvereiken minden fényes felületet bemázoltak, majd rongyokba i csavargatták őket, nehogy zajt csapjanak, miközben elosonnak az amerikai előőrsök és tüzelőállások mellett.

Szón és emberei valamivel napnyugta után indultak, beburkolózva az utolsó félrevezető támadás füstfelhőjébe. Gyorsan, hangtalanul átrohantak a Csuhgang-Rón, majd gyötrelmesen lassú kúszásba kezdtek a lángszórós támadástól füstölgő romok között. Simán átjutottak, noha itt-ott megégették magukat, most pedig már csaknem a célnál tartanak. Egyetlen épület állja csak az útjukat, amelyet megszálltak az amerikaiak. Ha képesek elkúszni mellette anélkül, hogy riasztanák a bennlevőket, onnan már gyerekjáték elérni a célponthoz: egy masszív bérházhoz, amely pontosan elzárja az amerikai közlekedési és utánpótlási vonalakat.

Szon ismét kúszni kezdett, olyan elképesztő óvatossággal, hogy a gyakorlatlan szem könnyen átsiklott volna rajta. Emberei mögötte haladtak, tartalék lőszeres zsákokkal a hátukon. Még öt méter.

Hangok hallatszottak az épületből. Mormolás. A hadnagy percekig mozdulatlanná dermedt. A hangok eltávolodtak.

Már csak két méter. Lassan, lassan!, mondta magának. Ne kapkodj! Ez a te lehetőséged, hogy bosszút állj a jenkiken. Ne pocsékold el!

Hason csúszva befordult a sarkon, hátát a falnak vetette, guggolásba emelkedett. Alig bírta megállni, hogy föl ne nyögjön, annyira fájtak megfeszülő, fáradt izmai. Emberei sorra odaértek, és hadnagyuk köré gyülekeztek. Szón elvigyorodott. Túl vannak a nehezén. Most már csak el kell foglalni az épületet, amelyet kiválasztott, és fölkészülhetnek a körkörös védelemre.

Ha majd felkél a nap, tudtára adja az amerikaiaknak, hol van. Bosszúval adja a tudtukra! Az imperialisták majd eldönthetik, hogy belehátrálnak-e saját fegyvereik tüzébe, vagy megpróbálják kiverni őket a helyükről. Mindkét választás sok életbe fog kerülni. Szonnak a saját túléléséről sem voltak illúziói, de túl sok halált látott az utóbbi időben ahhoz, hogy beteljesüléshez közeledő sorsa megakadályozza a kötelesség teljesítésében. Ezt a patthelyzetet föl kell számolni, ő és emberei lesznek az üllő, amelyen az amerikaiak és bábjaik összezúzódnak.

Fölállt, intett a csoportnak. Gyors léptekkel elindultak lefelé az utcán.

Echo század

– Hadnagy úr!

– Tessék! – nézett föl Kevin, aki félig tartott a reggelizésben.

– India egy-kettő van a távrecsegőben, uram! Önnel akar beszélni.

– Jövök. – Lesöpörte öléből a zacskót, és kettesével vette a fokokat. Montoyának sikerült végre antennát szerelnie a tetőre, így senkinek nem kellett kockáztatnia a lelövetést, ha rádiózni akart. Átvette a kagylót. – Itt Echo öt-hat.

– Mi a helyzet, Kev? – kérdezte a fáradtságtól megöregedett hangon Donaldson.

Kevin fülelt, mielőtt válaszolt volna. Balról elszórt lövöldözés hallatszott Li állásai felől. Középen néma csönd. Egyetlen fegyver dördült az egyik emeleti szobából, amire szinte azonnal válaszolt egy mélyebb hangú AK az utca túloldaláról.

– Csönd van, őrnagy úr! Csak kisebb csetepaték. Azt hiszem, jól kivéreztettük őket tegnap este.

– Remek! Idehallgass, Kev, küldök némi lőszerutánpótlást, de nehogy tévedésből lelőjétek a srácokat, akik viszik. Belátod onnan az Inhjo utcát?

Kevin odament a lépcsőház felőli hátsó ablakhoz. Valaki betörte az üveget, hogy semmi se zavarja a kilátást. – Igen, őrnagy

– Na szóval, onnan jönnek, úgyhogy valaki figyeljen rájuk. És nehogy visszatartsd őket a veszteségeid pótlására! Azok a srácok az én megbízásomból mennek. Megértetted?

– Igen, uram! – Kevin elmosolyodott. Csuda, hogy még képes rá. – Ha lőszert hoznak, akkor Rolls-Royce-on küldöm őket É vissza magának.

– Jó lesz gyalog is, Kev! India egy-kettő, vége. – Donaldson bontotta a vonalat.

Kevin elhatározta, hogy maga fogja figyelni a lőszerszállítókat. Emberei vagy őrségben voltak, vagy buzgón igyekeztek lop ni maguknak egy kicsit a jól megérdemelt álomból. A falnak támaszkodott és az utcát leste. Az Inhjo utca maga volt az elhagyatottság. A békeidők autói, embertömege sehol. Helyettük tépett szélű, ronda gránáttölcsérek sejlettek a tedzsoni tüzek szürke füstleple mögött. Kihaltnak, idegennek látszott az utca.

Összeborzongott. Biztosan attól, hogy olyan hideg az idő.

Emberek bukkantak föl látómezője peremén, és közeledtek.

Fölemelte távcsövét, hogy jobban mégnézze őket. Több katona, párosával, minden pár egy láda drága lőszert cipel. Verejtékben úszó arcok. Fiatal arcok, sápadtak, összeszorított ajkúak. Rémültek, hogy ilyen közel kerültek az igazi háborúhoz.

– Uramjézus! – Géppuskák ropogtak, Kevin iszonyodva nézte, ahogyan lekaszálják a lőszerszállítókat. Holtan rogytak a kövezetre. Arrébb kapta a messzelátót. Néhány házzal lejjebb villanások egy épület ablakában! A fegyverek még ugattak egy darabig, hogy biztosan végezzenek áldozataikkal, azután elhallgattak. Kevin megpördült. Montoya tátott szájjal állt mellette.

– Adja Donaldsont! Most rögtön! És mondja meg minden szakaszvezetőnek, hogy egyik lábuk ott, a másik itt! Mozgás!

Visszafordult az ablakhoz, és bámulta az utcán a holttestek halmát. A helyzet bonyolultabb, mint valaha.

2. támadó csoport

Szon az ablakpárkányra támasztotta a fegyverét, és célba vette a sebesülten vonagló, fiatal amerikait. Amikor biztos volt magában, meghúzta a ravaszt. Elvigyorodott. Az amerikai megrándult, aztán mozdulatlanná dermedt egy szélesedő vértócsában.

– Kitűnő lövés volt, hadnagy elvtárs!

Szón odafordult. Ji őrmester seggnyaló, de legalább hozzáértő. – Minden kész?

– Igen, hadnagy elvtárs! Minden bejáratot, földszinti ablakot elbarikádoztunk. Minden közeledési útvonalat kereszttűz alatt tartunk. Egy zászlóalj kell, hogy innen kifüstöljenek minket.

Szón helyeslő fejbólintással jutalmazta az őrmestert.

– Ragyogó, Ji! Foglalja el a helyét! Az amerikaiak most már tudják, hogy itt vagyunk, ezért bármelyik pillanatban számíthat rá, hogy kipróbálják a harckészségét.

Ji peckesen tisztelgett, és kiment.

Szón leült, és várt. Bizonyosra vette, hogy az ellenség válasza nem késik sokáig.