A dél-koreai Tecshangtól nyugatra

A csónak halk surrogással fölsiklott a partra, elég magasan, hogy a Sárga-tenger hullámai ne sodorhassák magukkal. Nyolc, vízhatlan ruhába öltözött ember ugrott ki a nedves, fehér homokra. Elrajzolt félkör alakban guggolva, sietősen letépték fegyvereikről a műanyag csomagolást, miközben egyfolytában a környéket figyelték, nem észlelnek-e mozgást.

Semmi. Csak a hullámok neszeztek lágyan a parton. A hold még nem jött föl, alacsonyan szálló felhők takarták a legtöbb csillagot. Az észak-koreai kommandó parancsnoka intett emberinek, hogy induljanak. Egyikük néhány métert futott a szárazföld belseje felé, majd lekuporodott, és készenlétben tartotta automata fegyverét. A többiek elővették vízhatlanított csomagjai kat, és lehámozták búvárruhájukat.

A dél-koreai hadsereg egyenruháját viselték alatta. A csoport vezetője, aki századosi csíkokat hordott, ránézett foszforeszkáló órája számlapjára. Két perc. Ideje indulni. Visszaintette az őrt a csónakhoz.

Közben a többiek kihúzták a partra a könnyű csónakot, és – megfordították, hogy az orra a tenger felé mutasson. A tatján különleges, lehalkított motor köpködött. A kommandós beugrott, a csónak kisiklott a tengerre a hullámverésen át. A part előtt alámerült, csupán halvány, fodros tajtékot hagyott maga után.

A százados mosolygott. Mostanáig minden a terv szerint haladt. A Felszabadító éppen a megfelelő helyen tette őket partra. Phenjan tökéletesen jól tudja azt is, hogyan váltják a parti őrsé– get. Feltérdelt, kibontott egy kis térképet, és apró ceruzalámpa elárnyékolt fényénél tanulmányozta.

Igen, pontosan a megfelelő hely. A fasiszták mindent elaknásítottak, a néhány följáratot gondosan őrizték éjszakánként, de mindig maradtak ösvények az aknamezők között, amelyeket az őrjáratok használták. Az egyik alig pár tucat méternyire volt a szárazföldön.

Lekapcsolta a lámpácskát, összehajtogatta a térképet, felállt. Fölálltak emberei is, vállukra vetették M16-osaikat, fölkapták vízhatlan csomagjaikat. Nincs okuk tovább rejtőzködni. Most már csak egy dél-koreai egység voltak, amely őrjáratozik a parton.

A századossal az élen, libasorban nekivágtak a sötétségnek. A parancsnok egyfolytában a földet nézte. Homok. Homok és fűcsomók. Jobboldalt szögesdróttal körülvett, enyhe bucka. Ott van. Két kurta nyelű, vörös zászló jelezte az aknamezőn áthaladó ösvényt. Ez az ő útjuk az úgynevezett Koreai Köztársaságba.

A nyolc ember kelet felé tartott, a part felől a lapos síkságra. Most már gyorsabban haladtak, csak arra figyeltek, hogy a néhány méterenként leszúrt cövekpárok között maradjanak. A százados ismét megállt, hogy megnézze az óráját. Öt perce értek partot. Még mindig a terv szerint haladtak.

– Állj! – Elölről éles, ideges hang csattant a sötétben. A százados és emberei megdermedtek. Itt nem számítottak őrségre. Erről a helyről állítólag elterelték az imperialisták figyelmét.

– Lépjen előre, igazolja magát! -A felszólítás után élesen kattant az M 16-os biztosítókarja.

A százados, lazán csüngő kézzel, lassan előrelépett.

– Parti őrjárat. Ji százados.

Kigyúlt egy elemlámpa, vakító fénye egyenesen belevilágított a százados arcába. Hunyorgott.

– Ne. világítsatok a szemembe, hülyék! És ne bámuljatok rám olyan meglepetten.

A fény kialudt. Így már jobb. Homokzsákból épített rókalyuk sejlett néhány méterrel a százados előtt. Közelebb óvakodott. Két koreai közkatona volt a rókalyukban, de csak az egyikük szögezte rájuk a fegyverét. A másik idegesen rakosgatta egyik kezéből a másikba a zseblámpát. A százados elmosolyodott. Sietve behívott tartalékosok lehetnek, akiket megfelelő kiképzés nélkül fegyvereztek föl.

– Bocsánat, uram! De még néhány óráig nem vártunk őrjáratot ebből az irányból. – Mintha lejjebb süllyedt volna a rászögezett fegyvercső. A százados megint lépett egyet.

– Változás volt. Nem tudtok róla?

Egyik kezét lassan a zubbonya alá csúsztatta, és előhúzott egy rövid, széles pengéjű kommandóskést.

A fiatal dél-koreai katona, aki a zseblámpát tartotta, nem vette észre. A fénycsóva tönkretette az éjszakai látását.

– Nem uram! Elnézést, hogy magára világítottam. Sajnálom, hogy zavartuk. – A százados látta, hogy lehajol, és fölvesz egy tárgyat. Tábori telefon? Izmai megfeszültek.

– Jelentem önöket a központnak, uram! Csakhogy a többi külső őrség ne ugráljon. – Fölemelte a telefonkagylót.

A százados előrevetette magát, be a rókalyukba, és markolatig belemerítette a pengét a katona torkába. Vér fröccsent a kezére az egyenruhája ujjára, a közkatona fuldoklóit, őrjöngve hadonászott, majd ernyedten nekidőlt a homokzsák-sáncnak. A százados kirántotta a kését, és megfordult, hogy szembenézzen a másik őrrel. De az akkor már haldoklott, gégéjét szétzúzta a meg-patkolt bakancs rúgása. A kommandós, aki megölte, ragyogó fogakkal vigyorgott a sötétben. A százados visszavigyorgott.

Ismét szétterítette a térképet, hogy megkeresse célpontjukat, Mérlegelte, milyen akadályokkal találkozhatnak odamenet. Egy út, enyhe emelkedő, Tecshang falu. Semmi más. A Cshoszan folyó hídja alig nyolc kilométerre van. Elmosolyodott. Néhány óra múlva a helyükön lesznek.

Eltette a térképet, és átvette fegyverét egy kommandóstól. Lenézett a halott dél-koreai őrszemekre. Kínos, hogy beléjük botlottak, de nem végzetes. Majd gondosan eltüntetik a küzdelem nyomát, és a hullákat magukkal viszik. Ha van egy kis szerencséjük, a dél-koreaiak azt is hihetik, hogy embereik egyszerűen megszöktek.

Nem sokáig fogják ezt gondolni, de a századosnak és embereinek nem is volt sok időre szükségük. Egyébként is kétséges, hogy a fasiszták egyáltalán képesek lennének megtalálni őket. A százados kiadta a parancsokat. Kommandójának még meg kell látogatnia egy hidat, mielőtt véget érne az éjszaka.

December 31., Parantól délre

A teherautó megnyugtatóan berregett. Délnek haladtak, Anne érezte, hogy egyre növekszik a távolság közte és a háború között, egyre vékonyodik az összekötő szál, és mind erősebb lesz Kunszan vonzása. Kunszané, amely mindenki másnak csak egy megállóhely Japán felé. De nekik nincs ott barátjuk.

Megpróbálta menet közben megenni a spagettit és a húsgombócot. A kajacsomagban találta, amit Hutchinstól kapott vacsorára.

A „készételt tartalmazó kajacsomag az amerikai hadsereg legendás C-adagjának utóda volt, zöld műanyag zacskó, akkora, mint egy jókora könyv. Anne-nek az okozta az első gondot, hogyan szakítsa föl a vastag műanyagot. Végül kölcsön kellett kérnie Bell közlegény borotvaéles szurony át.

A zacskóban további zacskók voltak, az egyikben a „spagetti húsgombóccal” feliratú vacsora, a másikban szárított gyümölcs, a továbbiakban sajt, keksz, evőeszközök, ilyesmi.

Hutchins gratulált a szerencséjéhez. A vacsorákat arra tervezték, hogy forró vizet töltsenek rájuk, ami természetesen kivihetetlen egy mozgó teherautóban. A spagettihez viszont nem kell víz. De volt más baj.

Akárki tervezte is a kanalakat, megfeledkezett róla, hogy mély zacskókban kell velük kotorászni. Anne keze szinte azonnal mártásos lett. Nem volt a kajának rossz íze, csak mindent összemaszatolt. A lány lassan evett, azzal is telt az idő.

Amikor átgördültek Paranon, megnézte a térképet. Kunszan még 160 kilométer, száz mérföld. Persze másztak, de még óránként tizenhat kilométeres sebességgel is ott lesznek jóval hajnal előtt.

Nézte a térképet. Azt szerette volna, hogy egyenes és sima útjuk legyen, és ha már itt tartanak, akár meleg is. A hideg holdfényben behavazott rizsföldek nyúltak a messzeségbe az út két oldalán. Békés, csöndes táj volt, de nem kínált semmi vigasztalót.

A part közelében, Tecshangtól délre

A part közelében lapos volt a terep, amit Ji gyűlölt. Sehol egy halom vagy bucka, amely mögött elrejtőzhettek volna; a legtöbb, amit találtak, egy kis vízmosás volt. Ugyanabba az irányba húzódott, amerre ők tartottak. A menetelés nagyrészt rövid nekifutásokból állt, miközben egyik csoport a másikat fedezte. Lassú, fárasztó dolog így haladni.

Mindegyikük a dél-koreai hadsereg téli egyenruháját viselte, de a szokásos terepszínű álcázóköpeny helyett feketét öltöttek Magukra. Ezt fehérre fogják cserélni, ha megérkeznek. Most fontosabb, hogy rejtve legyenek.

M16-os volt náluk, sok lőszer, és a szokásos dél-koreai felszedés, ezen fölül mindenkinél, Jit is beleértve, harminc kiló „extra”.

Ez itt láthatóan lakott környék, gondolta Ji. Sok tábla jelzett fürdőszállót, hotelt, kávézókat. Még hóval borítva is festői környék.

Az őrmester rezzentette föl a mélázásból. Minden tiszta. Ji és három embere meggörnyedve előrefutott, a könnyű porhó elfojtotta lépteik zaját.

A százados hasra vetette magát Jong őrmester mellett. Jong némán előremutatott a haladásuk irányát keresztező, kétoldalt befagyott rizsföldekkel szegélyezett kövesútra. Vártak, tíz percig lestek az utat, de nem észleltek mozgást. Ji fölemelte tenyerét, azután ökölbe szorította, és föl-le mozgatta. Négy kommandós keresztülfutott az úton, Ji és három társa fedezte őket.

Mozgásnak semmi nyoma. Megadta a jelet, és átrohant az úton. Bizonyosra vette, hogy Jong és társai fedezik.

Ez a parti út volt az ő tájékozódási pontja. Ha ezen átjutottak, délnek fordulnak, és elindulnak a Csoszan folyó felé, majd ennek mentén jutnak el az ország belsejébe, a célponthoz.

Onjangtól északra, a 39-es úton

Anne arra ébredt, hogy Bell már megint káromkodik. Éppen egy dombon ereszkedtek lefelé.

– Százados úr, a sebességváltó egyre rosszabb. Nem biztos, hogy ki tudom venni egyesből a domb tövében.

Hutchins, aki ugyancsak elaludt, kiegyenesedett, és akkorát nyújtózkodott, amekkorát a szűk hely engedett neki. Ránézett egy térképre, Anne egy árnyékolt fényű zseblámpával világított neki. Jól haladtak, hatvanöt kilométert tettek meg Anjangtól három óra alatt. A százados az órájára pillantott.

– Menjünk el Onjangig, ott álljunk meg szerelni! Amúgy is tankolnunk kell, és megcsináltathatjuk a másik öttonnás hűtőjét is.

Bell mosolygott. Onjang csak kisváros, de lehet rendes kaját kapni, talán még néhány sört is, meg egy kis szundi…

– Ne álmodozzon, közlegény! Megjavíttatjuk a kocsikat, és azonnal megyünk is tovább – mondta szigorúan Hutchins. Bell egyike volt annak a két embernek, akik a fogdából jöttek. Jó katona, de minden lehetőséget megragad, hogy elbaltázza az előmenetelét. Hutchins ezért választotta sofőrjének, hogy ne nagyon legyen lehetősége.

– Százados úr, hol lehet Onjangban autót javíttatni? – kérdezte Anne.

– Keresünk egy garázst, és reméljük, hogy vannak megfelelő alkatrészeik. Ezeknek a teherautóknak sok alkatrésze ugyanolyan, mint a civil járműveké, úgyhogy…

– Ismerem az alkatrészeket, százados úr! Én azt szeretném tudni, hogy van-e telefonjuk, amelyet használhatok.

Hutchins vállat vont. – Feltételezem.

Anne elmosolyodott.

A Csoszan folyó hídja

Ji százados mérlegelte a helyzetet. Keleti irányban követték a folyót, amíg el nem értek a 21. úthoz. Ez a kétsávos, északról dél félé tartó aszfaltút a közlekedés tengelye a nyugati parton, a századosnak pedig az a dolga, hogy veszélyessé tegye rajta a haladást.

Betonhíd keresztezte a folyót, amely itt húsz méter széles volt, és három méter mély, a sodra pedig olyan sebes, hogy nem fagyott be.

Kisebb domb emelkedett az út és a híd fölött. Ji és különítménye a hídtól százméternyire, vacogva várakozott a domb lábánál. A hidat természetesen őrizték, de sem a híd, sem a folyó nem számított elsőrendűen fontosnak.

A környék ki volt világítva, így a távcső többet ért, mint az infratávcső. A híd közelében apró épület, akkora, hogy legfeljebb néhány ember fért el benne. A híd végében őrbódé, mellette két ember.

Egyenruhájuk szerint a koreai országbelső nyugalmáért felelős helyi rendőrséghez tartoztak. Csakhogy ezek nem afféle „forgalomirányítók”. Először is géppisztolyt viseltek.

Még egy ember járkált az épület és a híd között. Terepszínű ruhát viselt. Valószínűleg népfölkelő. Érthető, gondolta Ji. Tartalékkal támogatják a rendőrséget.

A katona, valószínűleg tiszthelyettes, átbújt a sorompó alatt, és elindult a híd felé. Ji elmozdította a távcsövét, és azt látta, araire számított: két őrszemet a híd túlsó végében.

A kommandós némán, óvatosan lehátrált a lejtőn, amíg úgy huszonöt méterre nem távolodott a dombtetőtől, ekkor megfordult, és lerohant rejtőzködő embereihez.

– Ahogy számítottuk. Ketten-ketten mindkét végében és még egy van szolgálatban. Az őrszobában valószínűleg ketten vannak, de négynél többen semmiképp. A helyi rendőrségtől jöttek, úgyhogy egyenruhát kell cserélnünk. Mozgás.

A tervet tucatszor elpróbálták, nem volt szükség utasításokra. A csapat leosont a vízpartra, jó messzire a hídtól. Ott elővették a rendőregyenruhákat, és átöltöztek. Az egyik közkatona kiszedett egy apró csomagot a hátizsákjából. Egy másik előhúzott egy kötelet, és az egyik végét szorosan hozzákötötte egy fához.

Szisszenés hallatszott, olyasforma, mintha gőz szabadult volna ki a csöndes éjszakába. Amint a felfújható tutaj alakot öltött, két ember elővette az összecsukható evezőket, a kötél másik végét hozzáerősítették a csónakhoz. A vízre tolták a járművet. A két evezős beült.

Szótlanul lapátoltak, hagyták, hogy az áramlat lefelé sodorja őket. A többiek óvatosan engedték utánuk a kötelet.

Öt perc múlva a csónak odaütődött a túlsó parthoz. Ji és emberei nem bámészkodtak, amíg azok elrejtik a csónakot a bokrok közé. Dolguk volt.

A százados visszavezette embereit a dombra, megmutatta nekik célpontjukat, és az odavezető utat. Az út mentén kiirtották a bozótot, de az őrház mögött nem, és az épület hátulját senki sem figyelte.

Egyáltalán nem volt bonyolult dolog megközelíteni, viszont annál fárasztóbb. A sötétség miatt csak kúszni lehetett, hogy csökkentsék a botlás kockázatát, és a dermesztő hidegben nehéz volt megőrizniük a néma csendet. Ji ment elöl, nem azért, hogy példát mutasson, hanem mert ő diktálta az iramot, és gyorsan reagálhatott minden váratlan fejleményre.

Ez még az ä kiképzésével is nehéz feladat volt. Minden lépést ki kellett próbálni, nehogy zajt csapjon, vagy megbotoljon. Nem szabad elfelejtenie, hogy öt ember halad mögötte, akik ugyanoda lépnek majd, nehogy…

Ha nem olyan lassan mozog, akkor nem tudott volna megállni. Már emelte meghajlított bal lábát, hogy előrelépjen, amikor észrevette maga előtt a hóban a vonalat. Megdermedt. Minden, ami szabályos, ember műve, és amit az ember kitalált, fenyegetést jelent, hacsak be nem bizonyosodik az ellenkezője.

Óvatosan előrehajolt. Követői belefagytak abba a kényelmetlen testtartásba, amelyben éppen voltak. Amikor a százados megmozdult, csillagfény hullott a vonalra. Egy vezeték volt.

A százados megállapította, hogy a vezeték egyik végét egy kőhöz kötötték, a másikat egy rakétához. Nem botlóakna volt, de az ő küldetésük szempontjából csaknem ugyanolyan végzetes. Ha megérinti a vezetéket, a magnéziumrakéta ötven métert repül fölfelé a levegőbe. Már a küldetés kezdete előtt kudarcot vallottak volna.

Egyszerű berendezés volt, gyorsan hatástalanította. Odamutatta mögötte álló embereinek, majd ment tovább előre.

Nagy megkönnyebbülés volt odaérni a ház hátsó falához. Végre kiegyenesedhettek, levehettek a fekete álcázóköpenyt. Fehér köpenyt húztak, ugyanolyat, amilyet a dél-koreaiak viselnek.

Innentől kezdve minden a gyorsaságon és a szerencsén múlik. Ji látta, hogy a tiszthelyettes visszafelé ballag a híd túlsó végéből. Meg kellett várnia, amíg az épület kettejük közé kerül.

Emberei lekushadtak a sarkoknál. Ji még egy utolsó pillantást vetett rájuk, majd tovább követte a szemével a dél-koreai tiszthelyettes mozgását. Amikor eltűnt a szeme elől, Ji fölemelt egy apró zseblámpát, és átvillogtatta a túlpartra a titkos jelet. Emberei remélhetőleg már a helyükön vannak, és látják. Számolni kezdett.

Egy. Eltette a zseblámpát, előhúzta a pisztolyt. Kettő. Megvizsgálta a hangtompítót, és közben befordult az őrbódé közelében levő sarkon.

Három. Ji és két embere lelőtte a két őrt. Kétszer-háromszor tüzeltek, amíg az őrök össze nem rogytak. Hátuk mögött halk huppogás hallatszott; az osztag többi tagja a tiszthelyettest lőtte te. A százados átnézett a hídon, de nem látta a két őrt. Vajon megölték őket vagy elbújtak?

Egyik partról sem hallatszott lövés. Tegyük föl, sikerült. Még mindig a falhoz lapulva, gyorsan kiléptek az épület takarásából. Ji kissé megkönnyebbült, amikor meglátta a három összerogyott alakot. Csettintett az ujjával, és az őrbódéra mutatott.

Az őrmester és két kommandós odasimult az ajtó mellé. Jong mtett, kinyitották az ajtót, és hangtalanul besurrantak. Ji nem követte őket. A híd túlsó végét figyelte. Ott vannak! Fény villant a túloldalon. Két rövid, egy hosszú. Megcsinálták!

Jong éppen időben rohant ki, hogy lássa parancsnoka mosolyát. Megállt és jelentett. – Három ember. Semmi probléma.

Ji nem pocsékolta az időt ünneplésre.

– Tüntessétek el a hullákat! Keressetek iratokat, papírokat! Takarítsátok el a vérfoltokat! Én megnézem, mi van az őrszobában. – Körbehordozta tekintetét a pusztuláson, amit embereik műveltek, és megengedett magának még egy mosolyt. – És állíts őröket abba a bódéba, őrmester elvtárs! Itt egy hidat kell őriznünk.

Maguknak.

Onjangban

Hutchins hangosan káromkodott. Bell a teherautót szidta, Anne saját magát. Onjang kétezres kisváros volt, egyetlen garázsa Mr. Mun tulajdonát képezte, aki a legmerevebben visszautasította, hogy fölkeljen a hideg éjszakában, és kinyissa a műhelyét. Végül Hutchinsnak szuronyheggyel kellett rábeszélnie az együttműködésre.

A tulajdonos kelletlenül kinyitotta az ajtót, de a legnagyobb mértékben megtagadta, hogy bármilyen segítséget nyújtson a jármű megjavításához. Evans átvette a kezdeményezést.

– Oké, akkor ez itt most az Egyesült Államok hadseregének szerelőműhelye.

Miközben az őrmester megszervezte a javítást, Anne emberei egy apró szállodában kerestek menedéket. Teljesen megtöltötték a kis épületet. Anne megkereste az éjszakai portást, aki folyékonyan beszélt angolul, és messze segítőkészebb volt, mint Mr. Mun. Odavezette a lányt a telefonhoz, ő pedig megpróbálta fölhívni Tonyt. Először izgalmas volt, aztán elkeserp, amikor először a tiszti szálláson, majd a századirodán próbálta utolérni a férfit.

A tiszti szálláson senki sem vette föl. A századnál csak annyit mondtak, hogy „nem elérhető, asszonyom”. Ez ennyit jelent, hogy repül. Anne annyit tehetett, hogy részletes üzenetet hagyott neki, miszerint úton van, néhány órával pirkadat után érkezik Kunszanba, majd aznap délután onnan repül tovább Japánba. Az illető megígérte, hogy átadja az üzenetet, amint Christopher őrnagy visszatér. Anne lerakta a kagylót.

A két tönkrement kocsi alig fért a garázsba. Anne ácsorgott, járkált, mérgelődött, az idő meg egyre csak telt. Tudta, hogy okosabban tenné, ha beletörődne a sorsába, de hát már arra elment félóra, hogy egyáltalán bejussanak a műhelybe. Aztán meg egy órán át dolgoztak.

A hűtőt gyorsan meg tudták javítani, de a másik! Bell nem is hitte, hogy ennyi baj lesz a sebességváltóval. Elkopott, annyira berágódott, hogy már az is kész csoda, ha egyáltalán eddig működött. Bell káromkodva feküdt a teherautó alatt, és új sebességváltót követelt.

Nincs másik, közölte vidoran Mr. Mun, és azzal folytatta, hogy ehhez a teherautóhoz nincs is alkatrésze, és most már távozhatnak, köszöni a látogatást.

A konvoj két órával később dübörgött vissza az országútra. Anne bosszúsága némileg enyhült, ahogy elhagyták Onjangot, és nekivágtak a vidéknek.

A sötét fülkében, egyik oldalán az alvó Hutchinsszal, a másikon az éjszakában elnyúló rizsföldekkel, volt ideje gondolkodni. A pilóta „őrnagynak” nevezte Christophert. Anne örült. Büszke volt Tonyra, de saját magára is. Úgy látszik, olyasvalakit fogott ki, aki igazán tehetséges, és…

Várjunk csak egy percet! Egyáltalán, mit érez Tony iránt? Miért aggódik annyira, hogy időben érjenek Kunszanba, ha nem azért, hogy lássa? Mit fog mondani neki, ha találkoznak? És mit mond majd a férfi?

Túl sok volt a kérdés. Anne ült a fülkében, töprengett, elemezgetett, ismételgetett, elvetett, addig, amíg el nem szenderedett.

Goromba rántásra ébredt. Annyira beverte a fejét a szélvédőbe, hogy csillagokat látott. A sajgó foltot dörgölve kinyitotta a szemét. Hutchins a sofőrjét szapulta, hogy olyan ügyetlen.

Anne az órájára nézett. Csaknem két óra telt el.

– Hol vagyunk?

Hutchins éppen lélegzetet vett a szónoklat folytatásához, így Bell válaszolt helyette:

– Mindjárt Kvangcshonban leszünk, hölgyem!

Anne megkereste a helységet a térképen, és megmutatta Hutchinsnak. Lejjebb volt a part felé. Anne jobb kedvre derült. Látnia kell Tonyt, akkor is, ha még nem tudja, mit mondjon neki.

Hutchins fogta a térképet, igyekezett meghatározni, pontosan hol vannak. Anne az út menti táblákat nézegette. Valamit csak kellett csinálnia.

Az első, amit meglátott, egy útjelző tábla volt a teherautó reflektorainak fénysugarában. 29-es szám volt rajta.

– Százados úr, hova vezet ez az út?

Hutchins ránézett a számra, azután a térképre, és elmélyült töprengését hirtelen fölváltotta a méreg.

– Rosszfelé! A huszonegyesen kellene lennünk, nem a huszonkilencesen!

Bell is megpróbált odabandzsítani a térképre, de Hutchins ellökte. – Maga csak vezessen, közlegény! Merre is fordult Hong-szongban, az elágazásnál?

– Jobbra? – kockáztatta meg Bell, olyan hangon, mint a diák, aki nem készült a vizsgára.

Újabb tíz percbe telt, amíg megállították a karavánt, megfordították a teherautókat a keskeny, kétsávos úton, és elindultak visszafelé. Hutchins vezetett, Anne irányította, Bell pedig az ajtó mellett gunnyasztott, nem is olyan távoli száműzetésében.

Hutchins dühös volt, de reménykedett.

– Még mindig elérhetjük Kunszant délelőtt.

Anne-t ez nem vigasztalta. Fuccs egy fél napnak, amit Tony-val tölthetett volna.