9

Lada majdnem megfulladt a várban, ahol mindenre rátelepedett a szorongás és a félelem. Az emberek sötét sarkokban sugdolóztak. Az apja sorra adta a fogadásokat, így próbált a bojárok kedvében járni, akik egyre nyíltabban fejezték ki ellenszenvüket. Lada akárhová ment, mindenhol pillantások követték. Bogdan korábban igazi védőpajzsként szolgált: mindig Lada mellett volt, és mindig szót fogadott neki. Ráadásul nehezebb volt megbirkózni az elvesztésével, hogy Lada még az apja iránt táplált szeretetet és tiszteletet is elvesztette.

Rájött, hogy az apja valójában nem törődik Havasalfölddel. Bármit tett, azt magáért tette, azért, hogy megtartsa a hatalmát. Lada korábban úgy képzelte, hogy az apja szeretete egy páncél, de most, hogy ez összetört, mezítelennek és sérülékenynek érezte magát. Minden nap tele volt kockázattal, és minden mosoly és beszélgetés veszélyt rejtett. Egy rossz lépés, és őt is kidobhatják innen. Az apja továbbra is kedvezett neki, és Lada azt gyanította, hogy a maga módján a szívén viseli a sorsát, de ez a szeretet éppolyan hitvány és ingatag volt, mint Vlad számtalan politikai ígérete.

Nyáron tölti be a tizenhármat. Az anyja tizenhárom évesen ment férjhez.

Lada folyton érezte a szájában a vér vasra emlékeztető ízét. A vereség íze volt. Egy este a konyha felé sétált a folyosón. Egy bojár meglökte, és nem kért elnézést. Lada kicsinek, jelentéktelennek érezte magát.

Az is volt: kicsi, jelentéktelen.

A vár mögötti kertbe sietett, és a fejét a szökőkút vize alá tartva kiöblítette a száját. Igyekezett megszabadulni a kellemetlen mellékíztől. A figyelmét fojtott kiáltások vonták magukra. Jól ismerte a hangot, rendszerint miatta csendült fel. Felforrt benne a düh: bántják az ő tulajdonát. A kerten keresztülszáguldva elért Raduhoz és a bántalmazójához.

Mircea a nyakánál fogva tartotta Radut, és éppen tolta lefelé a sűrű rózsabokor könyörtelen tüskéi közé. Mircea erős volt, zömök, mint az apja, de az arcszőrzete még éppen csak pelyhedzett. Lada időnként rajtakapta, hogy a szökőkút vizében nézegeti magát, és húzkodja ritkás bajuszát, mintha ezzel elérhetné, hogy a státuszszimbóluma gyorsabban nőjön.

– Mit hallottál? – sziszegett Mircea.

Nem vette észre, hogy közönsége akadt. Még erősebben nyomta lefelé Radut. Radu felkiáltott.

– Semmit, semmit! – hajtogatta Radu.

Lada hangtalanul kihúzta a tőrét, amit mindig az öve alatt hordott, és a háta mögé dugta.

– Itt vagy hát – mondta bosszúsan. – Apa keres.

Mircea megfordult. Nyílt és derűs arcán semmi jel nem utalt arra, hogy épp az öccsét kínozza.

– Igen?

– A bojárokkal van megint valami. – Lada a szabad kezével közömbösen legyintett. Jó hazugság. Mindig akad valami a bojárokkal, amit meg kell tárgyalni. Letépett egy rózsát, és az orrához emelte. Utálta az édes illatot, túl illékony volt. Ő örökzöldekből akart kertet. Kövekből. Kardokból. Összeesküvő mosolyt vetett Mirceára. – Úgy tűnt, hogy haragszik.

– Mindig haragszik.

– Biztos nyomja a fejét a sisak.

– Túl kicsi a gatyája.

– Lehet – felelte Lada, miután észrevette, hogy Mircea lazított a szorításán. Radunak volt annyi esze, hogy nem mozdult. – Az is lehet, hogy túl kicsi neki, ami a gatyájában van.

Mircea elengedte Radut, és hátrahajtott fejjel röhögött. Ráütött Lada vállára, és erősen megszorította.

– Légy óvatos, hugi! Mocskosak a tréfáid.

Csúnyán belerúgott Raduba, és sietve elindult a várba. Mircea a velejéig romlott volt. Lada látta, hogy kínozza az udvari kutyákat, ok nélkül okozott nekik fájdalmat. Lada ezt nem értette. Miért kell ilyet csinálni mindenféle cél nélkül? Lada nem szerette Mirceát, és eléggé félt is tőle.

– Menjünk!

Lada kiszabadította Radut a bokorból. Az öccse ingujját össze-vissza tűzdelték a tüskék. A kiáltásai alapján a bőrét is megszaggatták. Lada maga után húzta. Kimentek a kertből, és bementek egy elhagyatott istállóba. Üres volt, rothadt széna szaga terjengett. Az összes felesleges lovat eladták, hogy rendezzék apjuk egyre növekvő adósságát. A fő istálló nagy részét a janicsárok, a bojárok és a hitelezők lovai foglalták el.

– Ha Mircea megtalálja apánkat, rájön, hogy hazudtam.

Lada leült a földre, maga alá gyűrve a szoknyáját.

Radu megtörölte az ingujjával az orrát.

– Miért segítettél?

– Miért kell neked állandóan segíteni? – Lada bosszúsan intett, hogy üljön mellé, aztán figyelmesen megnézte az arcát. Felszíni sérülések, semmi komoly. Nem törődve öccse sírásával, kirántott néhány tüskét a karjából. Soha nem bánt gyengéden Raduval, de mindent az ő érdekében tett. A fiú túl érzékeny volt erre a világra. Minél előbb megváltozik, annál könnyebb lesz az élete. – Mi bosszantotta fel annyira Mirceát?

Radu elhúzódott.

– Semmi.

Lada megfogta az állánál fogva, és kényszerítette, hogy nézzen rá. Egy betévedt napsugár megvilágította Radu fülét. Ladának még most is fájón összeszorult a szíve Bogdan elvesztése és a magánya miatt. Felsóhajtott, megölelte Radut, és közelebb csúszott. Az apjuk vajon képes lenne Radut is elzavarni? Megengedné Mirceának, a legidősebb fiának és kedvencének, hogy megölje őt?

A fakó tavaszi nap hűvös volt, Ladának pedig vizes a haja. Emiatt libabőrös lett.

– Ne menj Mircea közelébe! – mondta. – Gonoszabb apánk sólymánál, és sokkal butább is.

Radu lenyelte a nevetését.

– És sokkal csúnyább is.

– Bolhás is lehet.

Egy ideig hallgattak, egyszerre lélegeztek. Radu szólalt meg először:

– Elbújtam a függöny mögött, és kihallgattam, hogy Mircea a Danesti dinasztiához tartozó bojárral beszélget.

Tizenöt év alatt, mielőtt az apjuk elfoglalta volna a trónt, tíz fejedelem váltotta egymást. Két család képviselői uralkodtak váltakozva: a Basarab vonal, akik most kikerültek a versengésből, mivel nem volt megfelelő korú utóduk, és a Danesti dinasztia. A Danesti család nem örült a Drakulesti bitorlóknak, először Lada és Radu nagybátyjának, Alexandrunak, most pedig az apjuknak. A történelem is megmutatta, hogy a havasalföldi fejedelem pozíciója mennyire ingatag.

– Miért beszélgetett Mircea egy Danestivel?

Radu izgett-mozgott, mire Lada rájött, hogy olyan erővel szorítja a vállát, hogy az már fáj a fiúnak. Elengedte, mire Radu megszólalt:

– Valami bojár koalícióról szólnak a hírek. Hunyadit emlegették.

Lada megborzongott. Hunyadi Erdély és Magyarország katonai vezetője: ezek az országok Havasalföld nyugati szomszédjai, és folyton nyugat felé tologatták a határaikat. Míg az apja folyton csak esküdözött, hogy legyőzi a törököket, Hunyadi ezt megtette. Többször is megverte a szultánt.

Lada nem tudta, mit gondoljon Hunyadiról. Érezte, hogy fenyegetést jelent apja hatalmára nézve, de azt is belátta, hogy Hunyadi olyan ember, amilyennek az apjának kellene lennie. Amikor csak tudott, hallgatózott, leveleket és megjegyzésekkel ellátott térképeket lopott az apjától, és tanulmányozta a Hunyadiak stratégiáját is. Hunyadi János lenyűgözte Ladát. A legváratlanabb helyzetekben is úgy küzdött, mint egy veszett kutya, aztán eltűnt, hogy később újra letámadja ellenfelét. Rendszerint győzelmet aratott a törökök felett, még úgy is, hogy kevesebb katonával vagy fegyverrel rendelkezett.

Hunyadi szövetségben állt a Drakulestikkel, de veszélyes volt, és láthatóan nem tetszett neki Lada apjának kettős játéka.

– Én azt hittem, hogy a bojárok támogatják az oszmán kapcsolatokat. Apát is arra biztatták, hogy tőlük kérjen segítséget.

– A bojárok többsége elégedetlen. Látják, milyen sikeresek Hunyadi törökellenes hadjáratai. Szövetségre akarnak lépni vele. Valami jegyességről is beszélnek.

Lada ledermedt.

– Kivel? – kérdezte, de tudta a választ.

– Mátyással, Hunyadi fiával.

Lada a körme alatt éles fájdalmat érzett. Ekkor jött rá, hogy olyan erősen fúrta a körmét a rothadó faasztalba, hogy a szálkák belevágtak a tenyerébe. Férjhez fogják adni érdekből. És ha a szövetség füstbe megy, hiszen eddig minden házasságkötésen alapuló szövetség sikertelen volt, félretolják őt. Elküldik egy kolostorba, ahol elhagyatva, mindentől elzárva él majd.

Látta az anyját, akit szinte el is felejtett azóta, hogy elhagyta őket. Undort érzett a tehetetlen és megtört asszony iránt. A házassága tönkrement, és most valami idegen házba bezárva él egy másik országban.

Lada még erősebben szorította a szilánkokat. Meleg vércseppek folytak a tenyerére a heg felett, ami még a Bogdannal kötött játék után maradt. Az ő számára nem létezik egyenrangú, boldog házasság, hisz senki nem fog abba belemenni, hogy ő kormányozzon.

– Én soha nem megyek férjhez.

Radu figyelmesen nézte Lada tenyerét. Próbált kihúzni belőle néhány szálkát. Lada nem állt ellen. A fiú sokkal gyengédebben bánt a sebeivel, mint Lada az öccséivel.

– Te honnan tudsz ezekről? – lepődött meg Lada.

Azt hitte, hogy Radu álmodozással tölti a napjait. Nagy szemeiben valami kellemes üresség ült, mintha annak se lenne tudatában, hogy beszélgetnek körülötte. Miközben Lada a taktikákra és Hunyadira összpontosított, szem elől tévesztette a bojárok intrikáit. Rájött, hogy hiba volt.

– Az emberek megfeledkeznek arról, hogy én is hallom, amit mondanak. És én mindig figyelek.

– El kell mondanunk apának Mircea terveit.

Radu elhallgatott, és lehajtotta a fejét. Ladának nem kellett látnia az arcát ahhoz, hogy tudja, mi zajlik benne. Radu megijedt.

– Apa haragudni fog. Mircea megöl engem. Félek a haláltól.

– Mindenki meghal egyszer, én viszont nem engedem, hogy Mircea megöljön téged. Ha valaki meg akar ölni téged, akkor velem kell felvennie a harcot. Érted?

Radu bólintott, és Lada vállához simult.

– Megvédesz engem?

– Csak addig, amíg én öllek meg.

Ujjával oldalba bökte, ott, ahol Radu a legjobban félt a csikizéstől. Radu felkiáltott, fájt neki, de nevetnie is kellett. Azzal a tekintettel nézett Ladára, amit a nővére jól ismert: azzal az éhes, kétségbeesett tekintettel, amivel Lada az apjára nézett. Az öccse szerette őt, és azt akarta, hogy Lada ugyanezt érezze. A lány attól a pillanattól fogva érdekesnek találta Radut, hogy bevezették őt az életébe: ezt a szelíd, szép és haszontalan lényt. Egy kicsit még hasznosnak is találta. Sőt, Bogdan hiányában azt is érezte, hogy végre valaki tartozik hozzá.