21

– Hunyadi tehát elmenekült – jelentette ki Lada. Nicolae mellett lovagolt. – Mint egy nyúl a sólyom elől.

Töprengve a fejét csóválta.

– A magyar király meghalt, óriási a káosz. Hunyadinak esélye lehet arra, hogy elfoglalja a trónt.

– Szerinted kormányozni akarja Magyarországot?

Lada fújtatott.

– Nem, Európát akarja megvédeni, mert annyira szereti Krisztust. Hát persze hogy uralkodni akar.

Hátradőlt a nyeregben, és hunyorgott a naptól. Annyira jó, hogy visszatértek a janicsárok! Nélkülük majdnem beleőrült a tétlenségbe. Azt viszont nem tudta eldönteni, hogy miben reménykedjen. Abban, hogy a törökök nyernek? Vagy Hunyadi és az utálatos Mircea győzelmét várja?

Most viszont nem volt ennek jelentősége, mert minden eldőlt. Néhány kulcsfontosságú személy halálával Iljast előléptették. Egy nagyobb kontingens élére került, amibe beletartoztak azok a janicsárok is, akik Mehmedet is kísérték Amásziából. A birodalmi seregben a janicsárok száma néhány ezer főt tett ki, de csak néhány száz állomásozott Amásziában a szultán mellett. A kinevezés előrelépést jelentett Iljasnak, de Lada tudta, hogy nagyobb dolgokra hivatott.

– Bárcsak én is ott lettem volna Várnában! – sóhajtott Lada.

Nicolae komoran nevetett.

– Én szívesen kimaradtam volna belőle. De ha ott lettél volna, kis sárkány, akkor kinek az oldalán harcoltál volna?

– A sajátomén.

– És az melyik?

Az apjuk kétszer ölte meg Ladáékat: először, amikor itt hagyta őket, másodszor pedig akkor, amikor megszegte az életüket védő megállapodást. Lada nem akart érte harcolni. És az is biztos, hogy Mirceáért sem, azért a hitvány féregért. És Hunyadit is gondolkodás nélkül megölte volna, ha a szeme elé kerül.

Nem. Csinált egy fejkörzést, mert a kabátja gallérja miatt megmerevedett a nyaka. Nem Hunyadi hibája volt, hogy az apja annyira meggyengítette Havasalföldet, hogy meg tudta vetni a lábát, és arra kényszerítette Vladot, hogy forduljon a szultánhoz.

Akkor talán Mehmed oldalán harcolna? Mehmed a szövetségese volt egy olyan világban, ami Lada halálát akarta. A nevetése, sötét szemének csillogása, amikor a haját húzkodta… Mehmed a barátja volt.

Annak az országnak az uralkodója, ami fogva tartotta.

Nicolaéra nézett.

– A magam oldalán.

Kikötötte a lovát, miközben a janicsárok – Iljas emberei és még néhány egység – a hátasaikat edzették, és a különböző formációkat gyakorolták. Ladát soha nem hívták az ilyen gyakorlatozásokra, mivel a jelenlétének semmilyen haszna nem lett volna. A fegyveres edzés és a páros küzdelmek során az egyéni készségeket fejlesztették, de amikor több százan vonultak és harcoltak egy emberként, ott Ladának nem jutott hely. Egy tisztás szélén leült egy fa gyökerére az árnyékba, és elvonta tekintetét a csapatokról.

– …Igaz lehet – mondta egy közelben elhaladó férfi.

– Jobban kedvelem, mint a legutóbbi parancsnokunkat. Az bolgár volt. Ki nem állhatom a bolgárokat.

– Én is bolgár vagyok, te barom.

– Téged se bírlak.

Nevettek, mire az első újra megszólalt.

– Tényleg a kölyök marad a trónon?

Lada igyekezett, hátha megpillantja, ki beszél, de a fa eltakarta őket. Az első gondolata az volt, hogy feláll, és védelmébe veszi Mehmedet. De mit mondana? Hogy a szultán a barátja? Aligha fogadták volna el ezt vezetői képességei bizonyítékául.

– Én úgy hallottam, hogy igen. Murád újra elvonult.

– Alig került a kölyök a trónra, máris egy keresztes hadjáratban kellett harcolnunk. Hányszor kell még hadba vonulnunk az ő védelmében?

– És nem is kapunk elég pénzt.

– Nyomorúságosan kevés a zsold. Múlt héten Ismael nyíltan, a szultán testőrei előtt beszélt egy felkelésről.

– Ők mit mondanak?

– Semmit. De nem is teszik szóvá, ha ilyesmikről beszélünk. Ha sikerülne magunk mellé állítani néhány magasabb rangú vezetőt, akkor képesek lennénk…

Mivel távolodtak, Lada már nem hallotta olyan jól őket. Panaszuk nem volt ismeretlen, bár az elégedetlenség nagyobbnak tűnt, mint hitte. A janicsárok kivételezett osztályt alkottak, kiképezték őket, és fizetést is kaptak, bár ők is rabok voltak. Lada tudni akarta, hogy mennyi valódi erő van a szavaik mögött, és mennyi az üres panaszkodás.

Nicolae később csatlakozott Ladához. Miután végeztek a dolgukkal, messzire ellovagoltak, és maguk mögött hagyták a sereget. Nicolae lassan ügetve növelte a távolságot köztük és a katonák között.

Amikor megszólalt, a hangjából hiányzott a szokásos évődő hangnem.

– Én azóta itt élek, hogy betöltöttem a hetedik évemet. Együtt képeztek sok olyan nemzet fiaival, akik most a törökök árnyékában élnek. Harcoltunk, vérünket adtuk. Egy olyan országért haltak meg sokan, ami nem a hazánk, és olyan nyelven hallgattuk a parancsokat, amin az anyáink soha nem beszéltek velünk. Olyan vallásra oktattak, ami engedi, hogy rabokat csináljanak belőlünk csak azért, mert nem ebbe a hitbe születtünk. – Szünetet tartott. A lovak patái nem egy ritmusban dobogtak. – De még így is jobban élek, mint ahogy a hazámban éltem volna. Műveltebb és képzettebb vagyok azoknál, akik ellen harcolunk. Van mit ennem, jó ruhákban járok, és lehetőséget kaptam a fejlődésre. Addig lesz ez így, amíg elpusztulok egy olyan város falai előtt, ami a szövetségesem kellene, hogy legyen. Amíg meghalok az unokatestvérem kardjától, akit nem is ismertem. Mi vagyunk ennek a birodalomnak a legértékesebb hadereje, és éppen azért létezünk, mert valójában nem vagyunk a birodalom része. Többnyire azt gondolom, hogy adós vagyok az életemmel a törököknek, a várnai csatamezőn viszont rájöttem, hogy nem akarom odaadni értük az életemet. Ám a szívem mélyén tudom, hogy katona vagyok, és nem akarok mást csinálni. – A fejét csóválta, nagyot sóhajtott, és tenyérrel felfelé felemelte a kezét. – Szeretném olyan biztosan tudni, mint te, Lada, hogy kinek az oldalán állok.

Lada Nicolae tenyerére nézett, mintha azt várta volna, hogy kap valamit.

– Hallgass a szívedre, hisz tudja, hogy te katona vagy! És mondd meg, hogy milyen nyelven ver a szíved!

Nicolae lesütötte a szemét. Arcvonásai ellágyultak, és lélekben mintha eltávolodott volna.

– Havasalföldiül.

Lada a fiú térdére tette a kezét.

– Egy oldalon állunk.

Nicolae az ujjai köré kulcsolta az ujjait, kinyitotta a szemét, és kényszeredetten mosolygott.

– Jobb, ha nem beszélünk erről senkivel, elvégre mélyen az ellenfél területén tartózkodunk.

Lada elhúzta a kezét, és megfogta a gyeplőt.

– Egyelőre.

Vágtázásra sarkallta lovát.

Elszáguldott a többi katona mellett. A haja lobogott a szélben, ahogy hazafelé lovagolt – vagyis Drinápoly felé, javította ki magát gondolatban. Átkozta az eszét, ami elárulta. Az is lehet, hogy mégsem teljesen biztos abban, kinek az oldalán áll.

•

Iljas engedményei ellenére a drinápolyi parancsnokok szigorúbbak voltak az amásziaiaknál, és nagyon gyakran nem engedték Ladának, hogy részt vegyen Nicolae embereivel a gyakorlatozásban. Egy ilyen alkalommal a lakosztályukba vonult vissza. Meglepetésére Radut találta otthon, éppen elmélyedt beszélgetést folytatott Molla Güránival. Lada az elmúlt három hónapban nem látta a tanítójukat, azóta, hogy elhagyták Amásziát.

Az öccse felnézett. Bűntudat árnyékolta be arcát, mint amikor a nap eltűnik egy felhő mögött.

– Lada! Azt hittem, hogy a janicsárokkal gyakorolsz.

– Újra arra kényszerítenek bennünket, hogy elviseljük az óráit? – fintorgott a lány.

A háború és Mehmed folyamatos szultáni kötelezettségei miatt a testvérek nem tanultak rendszeresen. Lada szívesen folytatta volna a történelmet, a logikát és a stratégiát, de egy kicsit sem hiányoztak neki Güráni elviselhetetlen elmélkedései az iszlámról.

Molla Güráni lassan felvonta a szemöldökét. Sugárzott belőle a megvetés.

– Az öcséd kérésére jöttem. Nyugodtan menj el, ahová akarsz.

– Hát ez meg miről hadovál? – csattant fel Lada titkos havasalföldi nyelvükre váltva.

Radu vállat vont. A fejét oldalra billentette, mintha valamit a füle és a válla közé szorított volna.

– Arról, hogy ismerd meg jól az ellenséged?

Lada meglepetésében éles, ugató hangon elnevette magát.

– Ezt az ellenséget kettőnk helyett is jól meg kell ismerned.

Gúnyosan meghajolt a tanár előtt, és bevonult kis szobájába. Ez megszabadította őt attól, hogy Güráni elviselhetetlen hangját hallgassa, de továbbra se tudott mit kezdeni magával, és nem volt hova mennie.

Lehuppant az ágyára. Az unalomtól elnehezedett a szemhéja, elaludt. Amásziáról álmodott, a víztározóról, ahogy együtt fürödtek Raduval és Mehmeddel. A csillagok örvénylettek és ragyogtak felettük. Amikor felébredt, mintha Mehmed nevét érezte volna a nyelvén. A hiánya már-már fizikai fájdalmat okozott benne.

Kirohant a lakosztályból, mielőtt Radu megkérdezhette volna, hova megy, mielőtt képes lett volna bevallani neki – és önmagának –, hogy mennyire vágyik arra, hogy legalább néhány percet kettesben tölthessen Mehmeddel. A barátjával és nem a szultánnal.

A palota folyosóin láthatatlannak érezte magát. Nagyon kevés nő járt erre. Tirgovistében a nők az udvarban sokkal láthatóbbak voltak, kevésbé zárták ki őket az udvar életéből. Lada időnként azon gondolkodott, hogy alakult volna a sorsa, ha az anyja nem menekül el. Talált volna szövetségest? Barátot? Vajon képes lett volna megakadályozni az apjukat abban, hogy otthagyja őket?

Valószínűleg nem. Az anyjuk nem volt elég erős ahhoz, hogy velük maradjon, ahhoz meg végképp nem, hogy gondoskodjon a biztonságukról.

Nem kizárt, hogy Lada erősebbnek érezte volna magát, ha ezeken a folyosókon egy másik nő kísérte volna. A nevetgélő Halima vagy a zord Mara. Az is lehet, hogy végül meg tudták volna tanítani egy s másra. A férfiak itt vagy keresztülnéztek rajta, mintha levegő lenne, vagy olyan komoran néztek, hogy Lada tudta, őt magát nem is veszik észre. Ettől pedig az az erős vágy támadt benne, hogy bárcsak fegyvert tarthatna a kezében. Hogy bárcsak koronája lenne a kócos copfja helyett, vagy szakálla, vagy bármi, csak végre meglássák, és olyannak lássák, amilyen.

De az is lehet, hogy ha ránéznek, és nem látnak semmit, tökéletesen tudják, hogy ki ő.

Nem volt biztos benne, hogy az őrök beengedik Mehmedhez. Még soha nem jött úgy, hogy nem hívatták. Nem tudta, mit csinál majd, ha elküldik, de csak néhány pillanatig kellett várakoznia, mert az őrök bebocsátották.

Mehmed felnézett az íróasztaláról. Csillogó szemmel felállt. Lada érezte, hogy elmúlik benne a feszültség és a láthatatlanság félelme.

Mehmed nem közömbös iránta.

– Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – kérdezte, majd a karjait hátralendítette, és színpadiasan mélyen meghajolt.

– Vigyázz, mert leütöm a turbánt a fejedről!

Lada elment mellette, leült a székére, és úgy csinált, mintha a papírjait tanulmányozná. Nem akarta, hogy Mehmed észrevegye, mennyire hálás, hogy itt lehet, hogy milyen boldog a jelenlétében. Nem volt szüksége még egy emberre, aki táplálja az egóját, hisz Radu ezt az egész Draculesti nemzetség nevében megteszi. Lada kézbe vett néhány papírt: feljegyzések voltak, könyvelői beszámolók, térképek. Részletes listák a haderőről és az élelmiszer-ellátásról, a janicsárok haderejéről, lovak, szekerek, fegyverek. Számlák. Térképek… Konstantinápolyról.

Az egyik lapra bökött.

– Nagyon el vagy foglalva.

Mehmed Lada fölé hajolt, és áhítatosan végighúzta az ujját a térkép szélén.

– Én vagyok a szultán, Lada.

– Észrevettem.

Mehmed vigyorgott, és ezzel eltűnt az arcáról az az uralkodói felnőttség, amit visszafogott, komor grimasszal próbált elérni.

– Az apám újra elvonult. Korábban úgy gondoltam, hogy nem állok készen, de a trón az enyém, bárhogyan nézzük is. Mindent megteszek, hogy méltó legyek rá.

Lada vállat vont, és kissé eltávolodott. A fiú elképesztő energiát sugárzott. Azért hatott így a lányra, mert az elmúlt három hónapban alig látta, de az is lehet, hogy azért, mert nem lehetett nem észrevenni, hogy magasabb lett, és még helyesebb… Nem. Valami másra kell összpontosítania. Bármi másra.

– Konstantinápoly? Ilyen hamar?

Mehmed elkezdett fel-alá járkálni a szobában.

– Öt évre szóló békét kötöttünk Magyarországgal és Hunyadival. Még soha nem voltak ilyen békések a határaink. Ezért vagyok itt. Ezért születtem meg.

– Az apád is próbálkozott az uralkodása elején, de csak kellemetlenségeket okozott magának.

Mehmed a homlokát ráncolta.

– Neki túl sok fronton kellett harcolnia. A fivérei meg akarták szerezni, ami őt illette meg, területeket akartak elcsenni. Otthon adódtak gondjai, amiket meg kellett oldania.

– És a tanácsadóid támogatnak téged?

Mehmed homlokán elmélyültek a ráncok.

– Nem mindenki. De én vagyok a szultán. Követniük kell engem.

– Egy olyan szultán vagy, aki az apját hívta, hogy az első csatában ő harcoljon helyette.

Mehmed arcát düh torzította el.

– A te ötleted volt! Ha…

Lada előbb hallotta a hangot, utána jött csak rá, hogy valami nincs rendjén. Az ösztöne segítette, ami még régen, Bogdan elől menekülve alakult ki benne az erdőben, és a teste is, amit kétségbeesésében és magányában fáradhatatlanul edzett. Hirtelen megérezte, hogy valami nem kerek, de ezt az érzést akár el is hessegethette volna.

Ehelyett előrevetette magát, és elrántotta Mehmedet egy tőr elől, ami a levegőben süvítve a fiú mellkasában állt volna meg. Így viszont Lada vállának ütközött, majd csörömpölve a falnak csapódott, és leesett. Lada és Mehmed is a földre zuhant. A szultán hangtalanul nyögött egyet. Lada keveredett felülre, elkapta a tőrt, megfordította, és elhajította, amint észrevette a mozgó célpontot.

A férfi kitért a halálos dobás elől, a tőr elsuhant mellette. Az arcát fekete ruhával fedte el, így a vonásai rejtve maradtak. A ruhája egyszerű volt.

A merénylő egy újabb tőrt húzott elő. Óvatosan, lehajolva arrébb oldalazott, hogy jobb szögből találja el Mehmedet.

Lada az asztal felé rúgta a barátját.

– Bújj mögé! – kiáltotta neki.

A férfi lassan és kimérten áttette a másik kezébe a kést, Mehmed pedig elrejtőzött az asztal mögé, és őrökért kiáltott.

Úgy tűnt, a merénylőt ez nem izgatja.

Amikor Ladára nézett, a szeménél mintha mosolygó ráncok jelentek volna meg. A tőrét rá irányította, aztán Mehmed felé nézett. Lada előreugrott, és tiszta erőből rávetette magát. A férfi erős volt, vékony és ruganyos, a lány pedig masszív, alacsony, és biztosan állt a lábán. A hasa közepét ütötte meg, mire az összes levegő kipréselődött a férfi tüdejéből. A férfi szorítása lazult a késen, aztán a fegyver elgurult, és már egyikük sem érhette el.

Ladának sikerült meglepnie a merénylőt, de tudta, hogy gyorsan magához fog térni. A lány többször egymás után ököllel az arcába vágott, de rossz szögből érte csak el, és nem tudott annyi erőt beleadni, amennyit akart. A férfi megfogta a csuklóját, és oldalra húzta. Annyira erősen szorította, hogy nem tudott kiszabadulni. Az arca egészen közel volt az övéhez: a homlokát belevágta az orrába, és az arcába harapott, ott, ahol a fejére húzott ruha elcsúszott.

A férfi felkiáltott, és elengedte Ladát. A lány arrébb gurult, fogta a tőrt, és visszapördült az ellenfeléhez, aki épp feltápászkodott. A férfi kitért az első támadás elől, és olyan táncba kezdett Ladával, amit a lány sokszor gyakorolt a gyakorlótéren Nicolaével. A tánclépéseket mindketten ismerték. A merénylő még így véresen és kizökkentve is erősebb volt nála. Segítség pedig továbbra sem érkezett.

A begyakorlott mozdulatok és a katonai kiképzés cserben hagyta Ladát, a férfi ugyanis minden szúrását és támadását kivédte. Csak egyszer kell, hogy elkapja a csuklóját, és megszerezze a tőrt: akkor megöli őt Mehmeddel együtt.

Ladát elöntötte a kétségbeesés. A gyilkos szeme felcsillant a győzelem lehetőségétől, és a pillantása halált ígért. Előre tudta Lada következő lépéseit. Ha tovább bírja erővel, mint ő… Lada kislány, gyerek volt még. Ő erősebb és gyorsabb nála…

Lada egy dühös csatakiáltással félredobott minden tanult mozdulatot. Úgy vetette rá magát a férfira, mint egy vaddisznó, minden dühével és állati ösztönnel. Ellenfele nem tudta, hol blokkolja, mert Lada ütéseinek nem volt semmilyen rendszere, a mozdulataiból hiányzott az elegancia. Ellenfele arcába vágott, és amikor a férfi megfogta a csuklóját, beleharapott a kezébe, és összeszorította az állkapcsát. Fogaival csontot ért. Nem eresztette, a férfi hiába próbálta lerázni. Lada újra és újra az oldalába vágta a tőrt, akkor is, amikor a férfi már a földre rogyott, hogy így szabaduljon meg tőle. Lada került felülre, szúrta, ahol csak érte: nem érdekelte, hogy hol, nem igyekezett pontosan és hatékonyan szúrni. A férfi hiába fogta be a tenyerével a száját, Ladából így is feltört egy állati ordítás.

– Lada!

A ziháló, reszkető lány pislogott egyet, és erre a szeme elől felszállt a fátyol. Körülnézett. Az állkapcsát továbbra is összeszorította, az izmai olyan feszesek voltak, hogy már arra is gondolt, hogy a férfi keze örökre a szájában marad. Végül olyan fájdalom hasított a szájába, hogy ki tudta nyitni az állkapcsát annyira, hogy a férfi keze kiessen belőle. Ekkor érezte meg a vér ízét, és ekkor jutott el a tudatáig, hogy a férfin ül.

Egy hulla testén.

Feltápászkodott, de azonnal összeroskadt. Elmászott az összeroncsolódott tetemtől.

Mehmed megérintette az arcát, és maga felé fordította.

– Megsérültél?

Lada a fejét csóválta, aztán bólintott, aztán megint a fejét csóválta. Nem tudta, hogy megsérült-e vagy sem. Egész testében reszketett, mindene elzsibbadt. A kezére nézett: tiszta vér volt, és nem is érezte.

– Lada! Lada! Lada!

Visszanézett Mehmedre. A szobában csak rá tudott összpontosítani, csak neki volt értelme.

– Nem jöttek az őrök.

Lada tudta, hogy ez fontos, tudta, hogy tudta még azelőtt, hogy ez… Az egész előtt. A vér előtt. Mennyi vér…

– Szerinted halottak?

Mehmed tett egy lépést az ajtó felé. Nem jó, ha kimegy. Lada tudta, hogy nem jó, de azt nem, hogy miért.

És ekkor hirtelen minden a helyére került.

– Állj! Menekülnünk kell, de ne arra. Az őrök vagy halottak, vagy ők is részt vettek az összeesküvésben.

Mehmed a fejét rázta.

– Janicsárok. A janicsárok soha…

– Ő is janicsár volt.

– Micsoda?

Lada fogvacogva lehúzta a férfi maszkját. Nem ismerte fel, és ezért mélyen hálás volt a sorsnak, de azt tudta, hogy milyen ellenféllel kellett megküzdenie.

– Abból tudom, ahogy harcolt. Tucatnyi janicsárral küzdöttem már. Biztos, hogy olyan kiképzést kapott. Ki kell jutnunk innen, most rögtön, és el kell rejtőznünk, amíg nem tudjuk, kiben lehet megbízni.

Mehmed is reszketett már.

– Kiben bízhatok? – suttogta.

Lada a kezét nyújtotta. Mehmed megszorította.