12

Radu Lada ajtajának dőlve lekuporodott a földre. A kezét simogatta, a tenyere végig megduzzadt. Az ajka kezdett begyógyulni, de csak azért, mert a tanítójuk az utóbbi időben a kezének szentelt figyelmet.

Hogy tehette ezt Lada?

Hogy engedhette, hogy miatta verjék meg?

Eddig mindig megvédte. Még ha ő maga kegyetlen volt is, azt senkinek nem engedte meg, hogy bántsák. Akármit láttak is Drinápolyban, Radu soha nem rettegett úgy igazán, és nem érezte magát magányosnak, mert tudta, tudta, hogy Lada meg fogja védeni őt.

Most viszont sírt, mert nem volt a közelében senki, aki hallhatta volna. A könnyeiben lévő só felhasadt ajkát mardosta.

Vajon Lada tudja? Rájött, hogy Radut érdekli az iszlám? Hogy rajong érte, sőt, titokban imádkozni is elkezdett? Biztos emiatt van, különben Lada nem hagyta volna, hogy megverjék. De amikor a tanító az iszlámról kérdezte őket, Lada nem válaszolt, még akkor se, ha tudta, hogy Radunak bántódása fog esni emiatt.

A fiú el akarta mondani a nővérének, muszáj volt neki elmondania, hogy sajnálja. És hogy abba fogja hagyni az iszlám tanulmányozását. De… talán azt is meg tudná magyarázni Ladának, hogy mit érez, hogy ennek a vallásnak az alapjait ő sokkal jobban érti, mint a szentek és ikonok végtelen sorát Tirgovistében. Merthogy Radu igazándiból soha nem értette a templomban hallottakat. A latin olyan hivatalosan hangzott, hogy akadályt képezett közte és Isten között. Krisztus állt közöttük, az eredendő bűn és maga Radu lelke.

Istent mindig úgy képzelte el, mint a saját apját: távolinak, megismerhetetlennek és ítélkezőnek. Radu folyton rettegett attól, hogy akármit is csinál, semmi nem lesz elég jó ahhoz, hogy kiérdemelje egy mindenható és megismerhetetlen isten szeretetét.

Az iszlámot viszont értette, és tetszett neki a nagylelkű egyszerűsége. De ha Lada azt akarja, hogy utálja meg az iszlámot, akkor utálni fogja. Bármit megtenne azért, hogy visszakapja a védelmezőjét.

Letörölte a könnyei nyomát, és elfojtotta gyengeségét. Kinyitotta az ajtót.

Lada egy hosszú ingben kuporgott a kandallónál. Ezt a darabot fehér cseréppel szegélyezték, egy nyolcágú csillag mintáját ismételve. Tirgovistében kőből készítették a kandallókat. Bár meleg volt, Lada lobogó tüzet gyújtott. A hálóingeit dobálta a tűzbe. Mellette a földön az ágyából kiráncigált takarók hevertek. Vérfoltok borították őket.

– Lada? – Radu belépett a szobába, tekintetével a támadót és Lada sebét keresve. – Mi történt?

Lada Radu felé fordult. A tekintete vad volt, a szeme tele könnyekkel.

– Kifelé! – kiáltotta.

– De…

– Kifelé!

Radu megbotlott, mint akit megütöttek, aztán kirohant a szobából, majd ki a közös lakosztályukból. Addig meg sem állt, míg ki nem jutott a palota végtelen labirintusából. Az utcán nyüzsgő tömeg közepén találta magát.

Eltévedt.

Nem állt meg, tompán, céltalanul körbe-körbe járt. Ismerős hangot hallott, imára hívták az embereket. Még soha nem hallotta ilyen közelről. Megállt, majd felnézett, és meglátta a mecset hegyes tornyait. Az égbe törtek, de Radu nem követhette őket. Nehéznek érezte a szívét, mintha ólom lett volna benne.

Egy kéz finoman megérintette a vállát, mire Radu ijedtében arrébb ugrott.

A férfi fejét egyszerű fehér turbán fedte, a ruhája drága anyagból készült, de a szabása egyszerű volt. Leguggolt, hogy a szemük egy magasságban legyen. A férfi szeme tágra nyílt Radu összevert arca láttán, de aztán barátságosan elmosolyodott. Nem lehetett sokkal idősebb Mirceánál, de az arcáról lerítt a barátságosság, és ettől bölcsnek is tűnt.

– Segíthetek neked?

Radu a fejét rázta, aztán bólintott, majd újra a fejét rázta.

– Eljössz velem imádkozni?

Radu még soha nem imádkozott – mármint így nem. A tanítóját látta imádkozni, de furcsa érzés volt, tapintatlanságnak tűnt figyelni őt, ezért rendszerint elfordult ilyenkor. De azóta be akart lépni egy mecsetbe, hogy Drinápolyba érkeztek.

– Nem tudom, hogy kell.

Elpirult, és a földre szegezte a tekintetét.

– Hátul letesszük a szőnyegeinket. Nézheted, hogy csinálom.

A férfi felkísérte Radut a lépcsőn. Volt ott egy tiszta vizű szökőkút. A turbános megállt, és sajátos mozdulatokkal kezet mosott. Mosolyogva Radu keze felé biccentett. Radu félve, óvatosan megismételte a mozdulatait.

Amikor elkészült, a férfi lecsatolt egy szőnyeget a hátáról. Radu megijedt, mert neki nem volt, de a férfi odaadta neki a sajátját, és a hátul álló állványról levett magának egy kopottat. Radu továbbra is lesütött szemmel követte őt egy tágas helyiségbe, ahol a férfiak gyakorlott, nyugodt hatékonysággal sorokba rendeződtek.

A férfi a sarokba vezette Radut, és intett neki, hogy tegye le a szőnyeget. Radu a férfi testtartását utánozta, letérdelt. Ideges volt, megbánta a döntését, hogy eljött. Sokféle ember tartózkodott itt, idős és fiatal, elegánsak és foltozott, kopott ruhákba öltözöttek egyaránt. De mindenki a közösséghez tartozott, mindenkinek volt itt helye. Rá fognak jönni, hogy neki nincs joga itt lenni. Az is lehet, hogy ők is megverik.

És ekkor elkezdődött az imádság.

Radu ámulva nézte, ahogy a férfiak becsukják a szemüket, majd ugyanazokat a mozdulatokat végezve együtt imádkoznak. A testük és a hangjuk tökéletes összhangban, egységben volt.

Radu még életében nem látott ilyen szépet.

Életében először nem megfigyelni akart. A része akart lenni. Fél szemmel a barátja mozdulatait figyelve csatlakozott. Gyorsan belefeledkezett a ritmusba, és elmerült a békében. Egy kis része lehetett az egésznek. A szavakat csak részben értette, de így is érzéseket ébresztettek benne, és elcsigázott, sérült lelkét fel tudták emelni.

Az imádság végén felnézett, fel a magasba. A mennyezeten a csillagok egymásba folyó, végtelen pontjai a tekintetet befelé fordították, majd amikor végre elengedték, Radu tekintete a nyitott minaret felé vándorolt. Az ég felé.

– Jól vagy?

Radu ijedten nézett a barátjára, és megdörzsölte a szemét. Mosolygott.

– Köszönöm szépen, jól.

A férfi a kezét nyújtotta, és felsegítette Radut. Visszatették a helyére a kölcsönzött szőnyeget, majd kimentek az utcára.

– Hogy hívnak? – kérdezte a férfi.

– Radu Dragwlya.

– Az én nevem Kumal szandzsákbég. Gyere, ebédelj velem! Úgy tűnik, hogy szükséged van valakire, akivel beszélgethetsz egy kicsit.

Kumal egy olyan kerületbe vezette Radut, ahol magas, keskeny kőházak álltak. Elég közel a palotához, így fontosak lehettek, de nem annyira közel, hogy a palotaegyüttes részei legyenek. Radu közben rájött, hogy a szandzsákbég nem a név, hanem rang lehet. Világos, hogy fontos ember, még az is lehet, hogy a szultán barátja.

Az ajtóban egy szolga fogadta őket, meghajolt, és elvette Kumal szőnyegét.

– Barátom, Radu is csatlakozik hozzánk – szólt Kumal.

Követték a szolgát egy hátsó helyiségbe. A fal üvegből volt, egy szerény, de gondozott kertre nézett. Egy dohányzóasztal körül párnák hevertek. Kumal leült, és intett Radunak, hogy kövesse a példáját.

Raduban, ahogy leült Kumallal, egy idegen emberrel szemben, hirtelen felmerült a kérdés, hogy nem követett-e el szörnyű butaságot. Senki sem tudta, hol van, de ami még ennél is rosszabb, azt sem tudta, hogy elhagyhatja-e a palotát. Kumal hivatalos személy. Vajon büntetés jár Radunak? Megölik?

Kumal letört egy darab meleg lepényt, és átnyújtotta neki. A férfi nem nézett fel, úgy kezdett beszélni.

– Szeretném tudni, ki bántott, és hogy tudok-e valamiben segíteni.

Radu a fejét rázta, és felállt.

– Mennem kell.

– Maradj, kérlek! Ha nem beszélhetsz arról, ami történt, akkor beszélgessünk valami másról. Hogy tetszett az imádság?

Radu lassan visszaült, és a szemét behunyva igyekezett visszaidézni az érzéseit.

– Csodálatos volt.

– Szerintem is. Mindig türelmetlenül várom, mikor leszek újra a városban, hogy ilyen sok fivéremmel együtt imádkozhassak.

– Nem itt él?

– Nem, vidéken van birtokom. Nem járok sűrűn Drinápolyban, mivel az otthoni kötelezettségeim miatt kevés a szabadidőm. Ma este már el is utazom.

Radu reményei lelohadtak. Nincs joga ahhoz, hogy többet várjon Kumaltól, de a remény rövid pillanatai most kegyetlen tréfának tűntek.

– Te nem vagy török.

Radu a fejét csóválta.

– Havasalföldről jöttem.

Kumal töprengve ráncolta a homlokát.

– De janicsár sem vagy.

– Édesapám Vlad Dracul, Havasalföld fejedelme. Itt hagyott bennünket a nővéremmel együtt, hogy… tanuljunk.

Kumal megértően biccentett. Radu haragot és gúnyt várt, de csak rokonszenvet látott.

– Értem. Úgy tűnik, a tanítóid nem túl barátságosak veled.

Radu zavartan emelte arcához a kezét.

Kumal megfogta, megszorította, aztán leengedte, hogy Radu ránézzen.

– Kérlek, ne ítéld el az országomat néhány ember kegyetlensége miatt! Bár egy Isten van, és egy Próféta, béke poraira, nem mindenki működik egyformán együtt vele. A hitnek és a hit gyakorlásának különböző szintjei vannak, és ez az élet más területeire is érvényes. De neked van választásod.

– Nem érzem úgy, hogy lenne választásom.

Kumal bólintott.

– Lehet, hogy így tűnik. De mindig van választásod. Dönthetsz úgy, hogy Istenben találod meg a vigaszt és a megnyugvást. Dönthetsz úgy, hogy bátor leszel és együttérző, és dönthetsz úgy is, hogy megtalálod a szépséget és a boldogságot, bárhol találkozol is vele. – Mosolygott. – Bár azt hiszem, hogy te ezt már tudod. Remélem, hogy nem veszíted el ezt a tulajdonságodat, és kitartasz az elkövetkező években, mert sok mindent adhatsz a világnak, Radu.

Egy lány libbent a Raduval szemben lévő párnára. A szeme csillogott, ajka telt volt, tökéletesen kerek. A ruhája is olyan csinos, mint ő maga. Élénksárga sállal fedte a haját. Szégyenlősen Radura mosolygott, aztán elvett egy szelet kenyeret.

– A bátyám előadást tart neked?

Radu a fejét csóválta, és a tányérjára szegezte a tekintetét.

– Nem.

– Akkor jó. Nagyon szeret tanítani. Engem Nazirának hívnak.

Kumal a lány vállára tette a kezét.

– Nazira a legkisebb húgom.

– És a legkedvesebb.

– És a legkedvesebb.

Kumal nevetett, aztán visszajött a szolgáló, és sült vadhúst, zöldséget és hűs szószt tett az asztalra. Kumal megígérte Radunak, hogy ebéd után visszaviszi a palotába, aztán Nazirával felváltva történeteket meséltek. Radu együtt nevetett velük, és a társaságuk természetes részének érezte magát.

A köztük lévő melegséget érezve Radu rájött, hogy az ő szíve milyen hideg. Most azonban magával vitt egy kis melegséget, és eldugta az elkövetkezendő napokra, mert tudta, hogy szüksége lesz rá.