15

Amászia, Oszmán Birodalom

Új város, új nevelő. Úgy tűnt, hogy Lada élete elviselhetetlen férfiak végtelen felvonulásából áll, akik mindenféle tudást tömnek a fejébe. Igaz, rosszabb is lehetett volna. Elviselhetetlen nők végtelen sora. Halime például, aki vidám színekben festette le a világot, de Mara árnyéka fölé magasodott, aki ragaszkodott ahhoz, hogy Lada békéljen meg a sorsával. Kézimunkázás történelem helyett, udvari illem nyelvek helyett. De legalább ha Halimával tanulna kézimunkázni, akkor lenne tűje, hogy kiszúrja Molla Güráni szemét.

Molla Güráni volt Mehmed halvérű tanítója, aki vagy nem is vette észre, vagy nem érdekelte, hogy Lada ideje nagy részében arról álmodozik, hogy a fejéhez vágja a szemüvegét. Lada gyanította, hogy ha a férfi tudott volna erről, akkor sem változott volna egy szemernyit sem az arckifejezése. Szenvedélyek nélküli ember volt. Nem verte Ladát engedetlensége miatt, és szerencsére Radut se Lada miatt. Lada nem érzett megkönnyebbülést, mert tudta, hogy találni fognak más módot arra, hogy bántsák. Mindig találtak.

Az első órán Radu kétségbeesetten igyekezett, hogy ne maradjon le, Mehmed pedig hosszú részeket idézett emlékezetből a Koránból. Lada kizárólag havasalföldi nyelven szólalt meg. Molla Güráni csak meredt rá közömbösen utálatos szemüvege mögül, és közölte vele, hogy az ő egyedüli kötelessége az, hogy Mehmedet tanítsa.

És, tette hozzá közömbös hangon, nem hiszem, hogy a nők képesek a tanulásra. A fejformájuk miatt.

Lada ezután megváltozott. Több részt megtanult a Koránból, mint a fiúk, és Molla Güráni hanglejtését gúnyosan imitálva adta őket elő. Matematikából és algebrából minden elméleti és gyakorlati feladványt megoldott. Megtanulta az Oszmán Birodalom történetét, Mehmed teljes nemzetségét, és Mehmedről is tudott mindent. Mehmed majdnem betöltötte a tizenhármat, életkorban Lada és Radu között volt. A szultán harmadik fiaként született egy rabnőtől. Az apja a két idősebb fiát jobban kedvelte, emiatt Mehmed körül sok pletyka keringett, és sokszor került szégyenteljes helyzetbe. Nehéz volt hallani ezt, és Lada keményen küzdött magában azért, hogy ne kerüljön közelebb Mehmedhez, hogy ne sajnálja őt.

A tananyagból Ladát leginkább a csaták, a szövetségek és a határviták érdekelték.

Egy ideig félt attól, hogy Molla Güráni sértő megjegyzése csak trükk volt, hogy tanulásra bírja őt, de a nevelő ugyanolyan közömbös maradt, mint korábban. Nem örült annak, hogy Lada odafigyel, és nem kapta be soha a csalit, amikor Lada próbálkozott. Mehmed viszont mindig nagyon elkeseredett, amikor Lada felülmúlta őt. Ezt tűzte ki Lada új céljául.

Mindennap várta a verést, hogy Radut és őt valami újabb szörnyűség éri, hogy feltárul a valódi oka annak, miért hozták őket Amásziába. A feszült várakozás csendessé és dacossá tette a lányt. Radu idővel pár kilót visszahízott, és Lada már nem hallotta őt éjszakánként sírni. Látta, hogy az öccse élete nyugodtabbá válik, és utálta őt emiatt. Tudta, hogy akármilyen lecke vár is rájuk, minden rosszabb lesz.

Mehmed végül is Murád fia volt, nem a barátjuk, hanem a fogvatartójuk.

Az órák után Molla Güráni mindig elbeszélgetett Mehmeddel a Prófétáról és a törökök küldetéséről, hogy egyszer és mindenkorra megdöntsék Bizánc és Konstantinápoly uralmát. Lada elkomorodott a gondolatra, hogy egy titokzatos isten áll mindenki felett, aki egy szultánt választ ki arra, hogy terjessze az iszlám vallást az egész világon. Lada még életében nem találkozott ilyen istennel, ahogyan a létezésére vonatkozó bizonyítékkal sem. Szerinte a törökök azért értek el sikereket, mert szervezettek voltak, gazdagok, és mert sokan voltak.

Délutánra szinte mindig elfáradt, elcsigázta a tanulás, a figyelem és az aggodalom, hogy a szultán milyen újabb megpróbáltatásokat talál ki nekik. Ilyenkor elment, otthagyta Radut, hogy bólogasson, értsen egyet és ismételjen meg mindent. Ahogy egy kutya viselkedik, ami mindent visszavisz a gazdájának. Amászia nem Havasalföld volt, de közelebb állt Havasalföldhöz, mint Drinápoly. A város sziklás hegyekre épült, a lábánál lustán, súlyosan hömpölygött egy zöld folyó. Számos épület, köztük a vár is, ahol Lada és Radu élt, a hegy oldalába épült. A vár mögött a hegyen sűrű, egymásba érő kertekben almafák nőttek.

Lada gyakran azzal szórakoztatta magát, hogy hanyatt fekve próbált eltalálni egy almát a tőrével. Néha sikerült neki, időnként azonban a kés úgy esett vissza, hogy majdnem őt nyársalta fel. Mindkét kimenetel egyformán szórakoztatta. Maga az a tény, hogy újra hordhatott magánál kést, azt bizonyította, hogy láthatatlanná és jelentéktelenné vált a személye.

Amásziában még a legropogósabb alma is rothadtnak és keserűnek tűnt.

Egy kora őszi napon a kertben feküdt. A tompa, aranyló fény olyan sűrű volt, hogy hirtelen azt képzelte, akár meg is kóstolhatná. Biztosan teljesen más íze lenne, mint a fogságban evett almáknak. Olyan íze lenne, mint az otthonának. Otthon.

Levette a nyakában lógó zsákocskát, és az orrához nyomta. Úgy tett maga előtt is, mintha még mindig érezné az örökzöld ágacska és a virág illatát, ami már olyan régi és száraz volt, hogy porrá vált. Akkor tette el, amikor Havasalföldről menekültek, és azóta magánál hordta.

Janicsárok mentek el mellette, de nem vették észre. Tréfálkoztak, és bár törökül beszéltek, az egyikük a magánhangzókat havasalföldi akcentussal ejtette. Lada felpattant, és fától fáig ugrálva követte őket a laktanyáig. Alacsony kőépületek álltak egy sáros udvar körül. Kardcsattogtatás és harsány nevetés hallatszott. Lada egy fal mögül figyelt.

Hirtelen azonban katonák ragadták vállon, és kilökdösték a nyílt térre.

– Kém! – kiáltotta egy mutáló hang, amelyben még érezni lehetett a fiatalság utolsó nyomait. – Vagy tolvaj!

Lada rémületére legalább egy tucat janicsár fordult oda, hogy lássák, mi történik. Kíváncsian egy félkört alkottak körülötte.

– Nem kém – jelentette ki egy alacsony, hordó mellkasú, összenőtt szemöldökű fiú. – A kis fanatikus foglya.

– Ágyasnak nem elég csinos.

A háta mögött álló katona meghúzta a haját. Lada erre kifordult, megragadta a csuklóját, és hátracsavarta. Fel akarta húzni egészen a lapockájáig. Ezt a trükköt még Mircea kegyetlen gyámsága alatt tanulta, és Bogdanon és Radun gyakorolva fejlesztette a tökélyig. A katona bosszúsan kiáltott fel, próbálta ellökni magától, de Lada még erősebben csavarta és nyomta az ízületet. A katona vinnyogott fájdalmában.

– Te szebb vagy nálam. – Lada még erősebben nyomta a karját. – Nem ajánlkozol fel inkább te utcalánynak?

– Segítsetek már! – nyögött a katona.

Lada kihívóan, összeszorított foggal felszegte a fejét. Látta, hogy a többi janicsár elégedetten mosolyog. Az összenőtt szemöldökű, aki ránézésre nem lehetett több tizennyolc-tizenkilenc évesnél, nevetett, és megindult az irányába. Aztán leereszkedően megpaskolta csapdába került társa fejét.

– Jaj, te szegény Ivan! Gúnyt űzött belőled ez a kislány?

A karját Ivan nyaka köré fonta. Lada erre elengedte. A másik katona a földre teperte Ivant, és a hátára ült. A fiú dühösen rúgkapált, de hiába.

– Már találkoztál Ivannal. Nicolae vagyok. Te pedig Havasalföldről jöttél.

Lada bólintott, rájött, hogy az ő hangjában hallotta a hazai hanglejtést.

– Ladiszlava Dragwlya.

Lada szívébe fájdalom hasított, amikor kimondta a nevét. Nem engedték meg nekik, hogy írjanak az apjuknak, és nem is kaptak tőle levelet. Lada abban sem volt biztos, hogy tudja-e egyáltalán, hol vannak. Hogy eljöttek Drinápolyból.

És azt sem tudta, hogy az apját érdekli-e ez egyáltalán.

Radu továbbra is aggódott a dajkájuk miatt. A nő elvesztette a fiát és a munkáját is ebben a nyomorult birodalomban. Lada nem tudta, hogy talált-e másik állást. Remélte. Abban biztos volt, hogy az apjának nem jut az eszébe, hogy gondoskodjon arról a nőről, aki felnevelte a gyerekeit, de ezt soha nem mondta Radunak. Nem tett volna jót neki, ha túl sokat beszélnek a dadáról.

Lada is fájó szívvel emlékezett vissza arra a nőre, aki olyan jó volt hozzá, és aki olyan ritkán kapott ezért köszönetet. Ha valahogy visszajut Havasalföldre, akkor ezt orvosolni fogja.

– A Sárkány lánya? – Nicolae nevetett, de ez a nevetés jóindulatúnak tűnt, nem gúnyosnak. – Nem csoda, hogy Ivan nem boldogult veled. Mi szél hozott erre, kis sárkány?

– Az biztos, hogy nem ágyasnak jöttem.

Lada belerúgott a földön fekvő Ivanba.

– Én félnék az ágyamba vinni egy sárkányt. A kis fanatikus is félhet.

– Molla Güránit hívod fanatikusnak? Én azt hittem, hogy az a fickó pergamenből van, de hús-vér ember.

Nicolae nevetve rázta a fejét.

– Nem, Mehmedet hívjuk kis fanatikusnak.

A többi katona biccentett, és kínjukban vigyorogtak.

Bár Lada megtapasztalta, hogy távol áll a janicsároktól a megilletődött viselkedés, meglepve hallotta, hogy ilyen nyíltan gúnyolják a szultán fiát. Elraktározta az információt, remélte, hogy egyszer majd fel tudja használni.

– Az öcsémmel vagyunk itt. Mehmed társaságaként. Együtt tanulunk vele.

– Akkor biztos halálra unjátok magatokat. Gyere! – Nicolae felrángatta a földről Ivant. – Megmutatom, hogy tanítom meg Ivannak a tudósok tiszteletét!

•

Egy másik végtelennek tűnő délutánon Lada kinézett az ablakon, remélve, hogy a szellő lehűti a bőrét. Mehmed mostanában ritkán beszélgetett vele, csak bámulta őt, és túl akarta szárnyalni a tanulásban. Lada gyakran érezte magán Mehmed tekintetét, mintha a fiú valami titokzatos feladat végrehajtását várta volna tőle. Persze ő mindig a rá jellemző, rezzenéstelen tekintettel nézett vissza.

Radu úgy követte Mehmedet, mint egy öleb. Most is a lábainál ült a földön, igyekezett ugyanazokban a szövegekben elmélyülni, amiket a szultán fia már százszor áttanulmányozott.

– Látod, itt van! – Mehmed egy bekezdésre mutatott. – A Próféta, béke poraira, egy emberről beszél, aki meg fogja hódítani Konstantinápolyt, és csodálatos vezér lesz belőle.

Mehmed ellágyult arccal a távolba meredt.

– Ezzel már többen próbálkoztak – vetette fel Radu.

– Igen, még az apám is. De ő belefáradt a trónért folytatott harcba a fivéreivel. Hogy az uralkodását arra kell pazarolnia, hogy megőrizze, ami már a miénk. Nagyon szeret beszélgetni, filozofálni, de gyenge ahhoz, hogy a hite szerint rá háruló kötelességnek eleget tegyen. A bátyáim teljesíteni tudnák a kihívást, de ők egyáltalán nem vallásosak. A Próféta, béke poraira, úgy rendelkezett, hogy ne államunk legyen, hanem birodalmunk. Sokkal nagyobbnak kellene lennünk, mint amilyenek vagyunk, de az apám vonakodik…

Lada kiment, és bevágta maga után az ajtót. Feldühítette, hogy megint a törökök dicsőségét, a küldetésüket kellett hallgatnia, meg azt, hogy miként népesítik be az egész világot. A törökök már így is méregként járták át Lada világát, mindentől elválasztották, amit ő szeretett. Milyen messzire mennek még? Átviharzott a váron, és a kis fegyvertárba ment, amely elhagyatott volt, mert a használatban lévő fegyvereket főleg a kaszárnyákban tárolták. Azért itt is maradt néhány, ő pedig szabadon használta őket.

– Jól vagy?

Lada megpördült. Meglepődött, mert Mehmed állt az ajtóban.

– Hát te meg mit keresel itt?

– Elkeseredettnek tűntél, amikor elmentél.

Lada felnevetett, ám a nevetése olyan keserűnek tetszett, mint az amásziai almák héja.

– Elkeseredettnek tűnök? Ne haragudj, ha nem hallgatom szívesen azt, hogy a dicső birodalmadnak milyen erényei vannak, és mekkora szívességet teszel azzal, hogy karddal terjeszted a befolyását.

Mehmednek olyan keskeny és ápolt szemöldöke volt, mint az apjának. Hunyorgott.

– Láttad az országomat. Hol láttál szegényeket? Olyanokat, akik az utcán sínylődve éheznek? Hol vannak a bűnözők? Radu azt mesélte, hogy Tirgovistében nem lehet kimenni éjjel az utcára, mert az emberek félnek a tolvajoktól és gyilkosoktól. Drinápolyban nyugodtan lehet sétálni, anélkül, hogy támadástól kellene tartani.

– Igen, de…

– Az útjaink is biztonságosak, lehet kereskedni, és ez azt jelenti, hogy a népünknek mindene megvan ahhoz, hogy vásároljon és eladjon, és meg tudjon élni. Nem éheznek, nincs szegénység.

– De elnyomjátok azokat, akik nem hisznek a ti istenetekben!

Mehmed bosszúsan csóválta a fejét.

– Mi nem csináljuk azt, amit a te drága keresztényeid, akik lemészárolják a másban hívő keresztényeket. Igen, szedünk pénzt. De ez a biztonság ára. Ellenben megengedjük a birodalmunkban élő embereknek, hogy abban higgyenek, amiben akarnak, ha ezzel nem zavarják a békét.

– Én vagyok itt a béke bizonyítéka, amit az apád teremt, és a szabadságé, amit másoknak biztosít. Az apám szabadon kormányozhatja népét egészen addig, amíg ezt úgy csinálja, ahogy a szultánnak tetszik. Ha nem, akkor a gyerekei isszák meg a levét.

– Te tudod, hogy milyen ember az apád?

Lada elfordult, hogy Mehmed ne lássa, szégyenében elvörösödött.

– Olyan, aki megígéri a római pápának, hogy harcol a hitetlenek ellen, aztán békét köt velük. Aki a gyerekeit odaengedi a kard alá, hogy visszaszerezzen egy illuzórikus trónt. Igen, tudom, hogy milyen ember. Olyan, amilyenekkel a te apád szeret megállapodást kötni. Mind a ketten ördögök.

– De nekünk köszönhető, hogy az országodban biztonság van!

Lada hirtelen megfordult, átvágott a szobán, és közelről sziszegte Mehmed szemébe:

– Jobban szeretném, ha az országom porig égne, mint hogy azt lássam, hogy felvirágzik a törökök kormányzása alatt. Nem kell a saját képetekre formálnotok a világon mindent. Ha nem a határvédelemmel lennénk folyamatosan elfoglalva, meg azzal, hogy helyrejöjjünk azon károk után, amiket más országok hadseregei okoztak nekünk, akkor mi is tudnánk magunkról gondoskodni.

Mehmed döbbenten lépett hátra.

– Ezek szerint nem gyűlölsz engem az apád miatt?

Lada leengedte a vállait. Elnehezültek a fáradtságtól.

– Az apám gyenge. Havasalföld jobbat érdemel.

– Talán te érdemelsz jobbat Havasalföldnél.

– Nem. – Lada érezte, hogy a mellkasában tűz gyúl, ami elégeti a félelmét és a kimerültségét. Túl hosszú ideje élt távol a hazájától. Időnként már azon is eltöprengett, vajon jól emlékszik-e rá. De itt és most tudta, hogy igazából soha nem hagyta el. Ott lüktetett, dübörgött az ereiben. – Én nagyon szeretem Havasalföldet. Havasalföld hozzám tartozik, és én hozzá. A hazám, és örökké az marad. Minden királyt, szultánt, istent és Prófétát gyűlölni fogok, aki kijelenti, hogy másnak van joga a hazámhoz.

– Kérlek, ne beszélj így a Prófétáról, béke poraira! – Mehmed hangja gyengéd volt. Nem parancsolt, kért. – Miért nem akarod meghallgatni Molla Güráni tanításait?

Lada a falra pillantott, ahol a gyakorlófegyverek függtek.

Bár Mehmed leszidta őt amiatt, hogy sok időt tölt a janicsárok bámulásával, Lada mégis minden szabad óráját annak szentelte, hogy mustra és gyakorlatozás közben megfigyelte őket. Néhány hét elteltével Nicolae meg is engedte neki, hogy csatlakozzon, javítgatta a mozgását, kinevette, ha hibázott, de egyre jobban csodálta a lelkesedését és a győzni akarását.

Ismertek egy Bogdan nevű fiút Havasalföldről? – érdeklődött Lada, amikor már fel merte tenni a kérdést. A szavak szinte szúrtak, és elvágták őt a reménytől.

A bátyámat Bogdannak hívják, felelte Nicolae.

Az unokatestvéremet is, mondta egy bolgár.

Nekem meg az apámat, közölte egy szerb.

Nicolae bocsánatkérően mosolygott, Lada pedig lenyelte a fájdalmat, amit Bogdan nevének kimondása okozott. Aztán ő is beállt gyakorolni.

Nem törődve Mehmeddel, egy tompa kardot választott. Olyan görbe volt, mint amilyen az apja trónja felett lógott. Már a látványára is tűz lobbant a mellkasában. A kezében fogva megpróbálta megbecsülni a súlyát, ellenőrizte a balanszot. Szeretett dühös lenni azelőtt, hogy párbajozott volna Nicolaével.

A harag kiszorított belőle mindent: a kétséget, a félelmet, a zavarodottságot, és nem engedett teret semmi másnak. Máskor soha nem érezte magát olyan erősnek, mint amikor egy karddal a kezében volt dühös.

– Állj! – szólalt meg Mehmed. A fal mellett érte utol. – Nem válaszoltál a kérdésemre.

– Te tisztelheted a Prófétádat, de ő nem az én Prófétám, és soha nem is lesz az. A hit gyengeség.

Nem fog fejvesztve a muzulmán hit felé fordulni, mint Radu. Lada az ortodox kereszténységet sem szerette, amiben felnőtt, a vallás csak egy utolsó eszköz volt. Látta, hogyan használták fegyverként. Ha szüksége lesz rá, hogy használja, akkor használni fogja, de nem fogja hagyni, hogy a vallás használja fel őt.

Mehmed megragadta a karját, és úgy csavarta el, hogy Lada rá nézzen.

– Tévedsz, Lada. A hit nem gyengeség. A hit a legnagyobb erő, amit birtokolhatunk.

– A hit vissza tud vinni engem Havasalföldre?

– A hit megmutatja neked, hogy vannak ennél fontosabb dolgok.

Lada fújtatott.

– Ha azt akarod, hogy valaki meghallgassa az értelmetlen okfejtéseidet, akkor menj, és keresd meg Radut! Nekem dolgom van.

Kinyitotta az ajtót, de Mehmed megelőzte, és elállta az útját.

– Még nem fejeztük be a beszélgetést.

Lada ledermedt.

– Azt parancsolod, hogy maradjak? És ha nem fogadok szót? Elintézed, hogy megverjenek? Megkorbácsoljanak? Az apád udvarában volt szerencsém látni ezt és azt is. Akkor sem hajbókoltam az istened vagy szultánod előtt, és most sem fogok. Miért hoztál ide, Mehmed? Nekem nem lehet dirigálni.

Mehmed elkomorodott. Leengedte a kezét, és a hátát is begörbítette, pedig mindig szálegyenesen állt.

– Én soha nem akartam a te urad és parancsolód lenni. Nekem vannak szolgáim. Tanáraim, őreim és apám is, aki megvet. Én azt akarom, hogy… a barátom legyél.

Lada nem ezt a választ várta.

– Miért akarnál ilyesmit?

Hirtelen csak ez a kérdés jutott az eszébe.

– Azért, mert… – Mehmed a földre szegezte a tekintetét. – Mert nem azt mondod, amit szerinted hallani akarok.

– Hanem azt, amit nem akarsz hallani.

Mehmed Lada szemébe nézett. A tekintete mély volt, és éhség tükröződött benne. Vigyorgott. Vastag ajka mosolyra húzódott, és a pökhendi arckifejezés huncutságra váltott.

– Pontosan ezért kedvellek.

Lada ingerülten felsóhajtott.

– Nagyszerű. Pontosan mit is csinál egy barát?

– Még soha nem volt barátom. Reméltem, hogy te tudod.

– Akkor még butább vagy, mint amilyennek kinézel. Radu szokott új barátokat szerezni, én inkább azt szoktam elérni az embereknél, hogy meg akarjanak korbácsolni.

– Emlékszem, egyszer olyan tanácsot adtál nekem, amivel elkerülhettem a korbácsolást. Ez jó alap egy barátságra.

Mehmed kezet nyújtott.

Lada gondolkodott. Milyen szálak fonódnak ebből a megállapodásból? Egyszer már odaadta a szívét egy barátnak, és Bogdan elvesztésébe majdnem belerokkant. De Mehmed nem egy dada fia.

– Az apád ellenezné a barátságunkat. Nem volt túl jó hozzánk Drinápolyban.

– Nem érdekel, mit gondol az apám. Gyanítom, észrevetted, hogy senki nem foglalkozik azzal, mit csinálok itt. Amásziára senki sem figyel. Rám se. Szabad vagyok, azt teszek, amit akarok.

– Szerencsés vagy.

– Elég szerencsés ahhoz, hogy a barátomnak nevezhesselek?

– Legyen.

Lada megkönnyebbült. Végre megértette, hogy nem jön a büntetés, amire mindvégig számított. Nem szabadok Murádtól, de messze vannak tőle. Egyelőre ennyi elég.

– Jól van. A barátságunk szellemében kénytelen vagyok elmondani neked, hogy irtóra féltékeny vagyok a janicsárokra, amiért annyi időt töltesz velük. Azt akarom, hogy ne gyakorolj többet velük.

– A barátságunk nevében én pedig kénytelen vagyok elmondani neked, hogy egyáltalán nem érdekel a kisszerű féltékenységed. Elkések az edzésről.

Lada beékelte Mehmed bokája mögé a lábát, aztán rávágott a vállára, kibillentette, és a földre döntötte.

Mehmed dühösen köpködve szólalt meg:

– A szultán fia vagyok!

Lada kinyitotta az ajtót, és a kardjával Mehmed torka előtt hasított a levegőbe.

– Nem, Mehmed, te a barátom vagy. És én szörnyű barát vagyok.

Mehmed nevetése a lépteit szinte könnyűvé tette, pedig mindig határozottan és céltudatosan járt.