39

Három hónappal azután, hogy a janicsárok elmentek, Lada embereinek végre volt mire várniuk. Arra vártak, hogy megérkezzen a puskaporszállítmány. Rendszerint nem kellett vele semmit sem csinálniuk, de mivel a többi janicsár Kruje ostromában vett részt, ezért nekik kellett eldönteniük, hogy fogják felhasználni. A felelős döntés az lett volna, hogy elteszik a raktárba, és megvárják Iljas visszatérését. Neki kétségkívül akadtak olyan emberei, akiket meg lehetne tanítani puskapor használatára és a stratégiára.

De Iljas nem volt itt.

Radu is a távolban erősítette a politikai kapcsolatokat, Mehmedtől pedig egy szál levél nem jött. Lada legszívesebben mindent felgyújtott volna maga körül.

A várkapunál állt, amikor megállt előtte egy kocsi. Egy nő szállt le róla. A homlokát ráncolta, illett hozzá a görbe testtartása.

– Hol a parancsnok?

– Én vagyok az.

A nő felegyenesedni nem bírt, de a szemöldökét fel tudta vonni.

– Te.

Ránézett Lada egyenruhájára, ám a tekintete kérdőn megállt a mellkasán.

Lada a legszívesebben keresztbe tette volna a kezét, de ellenállt a késztetésnek.

– Igen.

– Nem ilyen parancsnokra számítottam.

Lada vállat vont, és így válaszolt:

– Ezt én is mondhatom.

A nő mosolygott. Hiányzott pár foga.

– Háború van. Újra. A férjemet és a fiaimat folyton besorozza a szpáhi vezetőnk. Különleges képességekkel rendelkezünk.

– Rendelkezünk?

– A puskaporról én is tudok annyit, mint bármelyik férfi.

– Mégis itt hagytak bennünket – grimaszolt Lada. Előrement, és megnézte a hordókat a szekéren. – Te dühös vagy emiatt?

– Hát persze. Most egyedül kell elvégeznem azt a munkát, amit a férjem és a három fiam csinált korábban.

– Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy te is tudsz úgy harcolni, mint ők. Nem lenne szabad úgy itthon hagyni téged, mintha teljesen haszontalan lennél.

– Hát igen. Mi is a vállunkra vettük a birodalom terheit, akár a férfiak. Ki fog működtetni mindent, amíg a katonák csak szórakoznak, és azon versengenek, ki tud messzebbre vizelni?

Lada elnevette magát, és ezen maga is csodálkozott.

– Ezt nem mondanád előttem, ha férfi lennék.

– Puskaport szállítok és ostobákat tanítok arra, hogy ne robbantsák fel magukat vele. Azt mondok, amit akarok, és annak, akinek akarom.

Nicolae odasietett hozzájuk, izgatottságában szinte táncolt.

– Mit robbantunk fel először?

A szeme úgy csillogott, hogy szinte láng nélkül is képes lett volna meggyújtani a puskaport.

A nő sóhajtott.

– Tohinnak hívnak. Kezdhetjük is a bevezetést. Úgy tűnik, sok idő kell ahhoz, hogy megtanítsam ezeket a bugyutákat arra, hogy ne öljék meg saját magukat.

– Tohin, annyira örülök, hogy te jöttél!

Ladát magát is meglepte, milyen őszintén mondta ezt.

•

Tohin a dadusára emlékeztette Ladát, azzal a különbséggel, hogy Tohinnak meg voltak égve az ujjbegyei, és vastag bőrkeményedések sorakoztak a tenyerén. Másrészt nagyon értett a puskapor hadászati alkalmazásához. Egyenes embernek tűnt, ami határos volt a leplezetlen ellenségességgel. Ladának erről is a dadája jutott az eszébe: ő is csak magában morgolódott, amikor azt hitte, hogy nem hallja senki. Tohin szeme időnként elismerően csillogott, amikor nézte, hogyan irányítja Lada az embereit. Ez a csillogás azokba az időkbe repítette vissza Ladát, amikor a kandalló mellett ült, és a dadája a haját fésülgette.

Bárcsak ez a nő Bogdannal együtt jött volna!

Vagy Raduval.

Néhány napig kis mennyiségű puskaporral gyakoroltak: hogy kell becsomagolni, hogy kell úgy beállítani a kanócot, hogy még legyen idő a robbanás előtt arrébb menni, illetve hogy kell bánni vele. Lada emberei ezután már készen álltak az igazi próbára. Felmentek a hegyre, majd leereszkedtek egy keskeny kanyonba, távol minden lakott területtől. Mindenkinél volt egy adag puskapor, és az ólomsúlyú kis ágyút váltakozva cipelték, verejtékezve és szitkozódva.

Lada azt képzelte el, hogy Mehmed oldalán mászik fel a hegyre, és az ő oldalán fog harcolni. Aztán azt, hogy az ágyúval egyenesen Mehmed szívét veszi célba. Nem tudta eldönteni, hogy a két fantáziakép közül melyiktől érzi magát jobban.

Amikor végre elértek a kívánt helyre, beállították az ágyút.

– Én jobban szeretem a számszeríjat – masszírozta a kezét a duzzogó Petru.

Tohin tarkón vágta.

– Ne legyél már ennyire korlátolt, te idióta!

A terv egyszerű volt. Az ellenséges hadsereg mindenképpen a kanyonon keresztül fog érkezni. Annyiszor kell lőniük az ágyúból, ahányszor csak tudnak, hogy feloszlassák a képzeletbeli katonákat.

Lada tudta, hogy az ágyú inkább lelkileg hat. A tüzérség, ami elég könnyű ahhoz, hogy szállítani lehessen, nem okoz sokkal nagyobb kárt, mint Petru kedvence, a számszeríj, de az ágyú újdonsága és dörgése ijedséget kelthet, a katonák sorai felbomolhatnak, és visszavonulásra bírhatja őket.

Mégis iszonyú sok munkával járt, és viszonylag kis hasznot hozott. Lada hátul állt, miközben Matei és Stefan Tohin irányításával beállította az ágyú szögét. A kanyon keskeny volt, a falai meredekek, szinte csupaszok. Ha egy hadsereg vonul erre, akkor csak előre mehetnek egyenesen Ladáék karjaiba, vagy visszafelé, de csak azért, hogy újra próbálkozzanak.

Lada megnézte a kanyon tetejét, mindkét oldalát, és megjegyezte a kiálló köveket. És ha egyáltalán nincs hova menni?

– Figyeljetek! – szólalt meg Lada. – Én egy egész hadsereget el tudok intézni két lövéssel.

Tohin bosszúsan sóhajtott.

– Ti, katonák mindig túlbecsülitek a rombolás nagyságát. Itt nincs elég puskapor, és megölnének mindannyiótokat, ha alápörkölnétek az ágyúval egy közeledő hadseregnek.

– Nem alá. – A nap elvakította Ladát, ami a kövek között sütött be a feje felett. – Fölé.

•

Tohin és Lada egy kőrakáson ült a kanyon fenekén.

Egy valódi csatában sokkal bonyolultabb lett volna a helyzet: az időzítésnek pontosnak kell lennie, ki kell várniuk, amíg a szorosba ér az egész ellenséges sereg. A legfontosabb az, hogy minél jobban el kell rejtőzniük: ha az ellenfél egyetlen lövéssel kiiktatja a kanócot begyújtó katonát, akkor mindennek vége.

De a terv működött. A puskaporral lavinát indítottak el a szoros két oldalán, és elzárták a kijáratot. A szoros falai meredekek voltak, nem lehetett elrejtőzni, ezért egy olyan kis létszámú haderő is, mint Ladáé, könnyedén meg tudott volna semmisíteni több száz katonát, hiszen ha azok csapdába kerülnének, egyenként ki lehetne iktatni őket.

– Eszes vagy – dicsérte meg Tohin.

Lada janicsárjai megfogták az ágyút: hosszadalmas és nehéz útnak néztek elébe.

– Ahhoz, hogy ez összejöjjön, a körülmények szerencsés összejátszására van szükség.

– Te fegyverként használod a környezetet, és az emberek többségének ez nem jut az eszébe. Hallottad, mit mondott az a kis idióta. Akinek a feje keményebb, mint a kő. Neki csak az a fegyver, amit a kezében tud tartani.

– De akármilyen okos vagyok is, egy képzeletbeli ellenség ellen küzdök egy szorosban egy olyan erőd mögött, amit senki nem próbálna meg megostromolni.

– Szívesebben lennél Krujében a csatamezőn? Egy olyan fal ellen küldenéd a katonáidat, ami úgyse adja meg magát? Néznéd, hogy betegszenek és rothadnak el élve?

Lada halálra rémült. Az ostromról alig csordogáltak a hírek. Lada azt hitte, hogy azért, mert minden rendben.

– Betegségek?

– Egy ekkora táborban? Mindig felüti valami a fejét.

– Hallottál valamit?

Tohin bólintott.

– A férjem írta, és az egyik fiam. Nincs semmi előrelépés. És valamilyen betegség sokkal gyorsabban pusztít a táborban, mint várták.

– És mi van…

Lada erőt vett magán, és elhallgatott. Akaratán kívül megjelent a lelki szemei előtt Mehmed, ahogy a betegágyon fekszik, sorvadozik és magába roskad. Egészen idáig karddal a kezében képzelte el, ahogy utasításokat ad az embereinek, nagy dolgokat visz véghez és nem akarja, hogy ő mellette legyen, vagy éppen nincs szüksége rá. Arra nem számított, hogy az ellenséges hadsereg mellett van még egy ellenség: a betegség.

Lada a torkát köszörülte, próbált megszabadulni a gombóctól.

– Vannak még hírek?

– Semmi. Addig ostromolják a falat, míg nem omlik le, vagy amíg nem köszönt be a tél. Akkor hazajönnek. Az eredmény ugyanaz. A férfiak hazajönnek, és nekem kevesebb lesz a munkám, de több szájat kell etetnem.

– Miért törik magukat? Miért olyan fontos Kruje? Tényleg kell annyira a birodalomnak, hogy megérje a kockázatot? – Lada felállt, és elkezdett járkálni. A Mehmed miatti félelmét kanócként használta, hogy felgyújtsa a haragját. – Átkozott idióták!

– Nem Kruje a lényeg – jelentette ki Tohin.

– Persze hogy nem. Murád büszkesége miatt van az egész. Nem bírja elviselni, hogy a védence elárulta, és ezért kockáztatja Mehmed… – Lada elhallgatott, és vett egy nagy levegőt. – Életek ezreit kockáztatja azért, hogy egyvalakin bosszút álljon.

– Nem is Szkander bég a lényeg. – Tohin felemelte a kezét, így véve elejét Lada ellenvetésének, ami már a lány nyelvén volt. – Az igaz, hogy példát akar statuálni vele, és meg akarja őt büntetni. De szerinted mi történik a többi határ menti városban, ha Murád nem foglalja el Krujét?

– Visszatérnek a törvény szerinti kormányzóikhoz. Murád itt most túlvállalta magát. Neki ott semmi keresnivalója.

– És ha elengedi Krujét? Ha szabadságot ad minden hűbéri államnak, ha visszavonul az Oszmán Birodalom határai mögé, ahol akkor voltak, amikor elindítottuk a hódító hadjáratokat Európában? Akkor mi lenne?

– Nem értem a kérdést.

– Hol állnánk meg? Az összes várost el kellene hagynunk, és vissza kellene térnünk a sivatagba? Keletre? Vándorolnánk céltalanul, mint az őseink?

– Természetesen nem.

– Tehát itt maradunk. Te meghagyod nekünk az elsőként elfoglalt területeket. Micsoda nagylelkűség a részedről! Szerinted Hunyadi elégedett lesz? Szerinted Bizánc majd köszönetet mond, és boldogan éldegél tovább a kis földdarabkáján? Szerinted a római pápa nem fogja többször keresztes hadjáratra hívni az embereket?

– Nem hiszem, hogy…

– A történelemben mikor voltak mozdíthatatlanok a határok? A mi népünk keletről jött, a pusztulás és a rombolás elől menekült. Meglátták a városokat, a falakat, és meg akarták szerezni őket. Ezért elfoglalták. Ha nem foglalták volna el, akkor elpusztultak volna. És akkor jött volna valaki más, és ők foglalták volna el ezeket a városokat.

– Azaz védd meg, ami a tied! Miért kell vetélkedni?

– Kruje a miénk. Szkander bég is hozzánk tartozik. Ha nem mennénk előre, nem harcolnánk, nem védenénk meg, ami a mienk, és nem próbálnánk megszerezni, ami a másé, akkor más csinálja meg helyettünk ugyanezt. A világ már csak ilyen. Lehetsz hódító, és harcolhatsz a keresztes lovagok ellen az ő földjükön, vagy otthon maradsz, és várod, mikor jönnek el ők hozzád. És el fognak jönni. Tűzzel, betegségekkel, kardokkal, vérrel, halállal. A gyengeség ellenállhatatlanul csábító.

Ladának eszébe jutott, hogy Hunyadi úgy vonult be az apja fővárosába, mintha a sajátja lett volna. Az apja gyenge volt: egyszerűen próbálta megőrizni azt, ami az övé, és kerülte a háborút. Havasalföld itta meg a levét.

Tohin folytatta.

– Murád azért szít háborút más országok ellen, hogy élhessünk a birodalomban. Terjeszkedünk, mert ha nem tennénk, meghalnánk. Murád felelős a mi életünkért.

Lada a rozoga ágyúra nézett.

– Az élethez való jog ára túl gyakran a halál.

Tohin felállt, az ízületei hangosan ropogtak.

– Ezért lettél halálhozó. A halált táplálod annyi emberrel, amennyivel csak tudod, hogy tele legyen a hasa. Hogy elégedett legyen, és téged ne vegyen észre.

Halálhozó. Lada fejében visszhangzott a szó, miközben a vár felé sétált. Határok, támadás, ostrom, betegségek. Halálhozók.

Imádkozott magában, hogy Mehmed ne azok közé tartozzon, akik a halált táplálják, hogy távol tartsák az Oszmán Birodalom szívétől.