50

– Fellázadtak a janicsárok? – döbbent meg Radu.

– Úgy tűnik, hogy igen – felelte nyugodtan Lazar.

A pillantása a zárt ajtóra siklott, amely elválasztotta őket Mehmedtől.

– De hisz emeljük a zsoldjukat!

Lazar felvonta a szemöldökét.

– Emeljük?

Radu a fejét csóválta.

– Mehmed. Murád halála előtt Mehmed találkozott Kazanci Dogannal. Mindenről megegyeztek.

Semmi értelmét nem látta a lázadásnak. Ennyi fizetést még soha korábban nem kaptak. Mi kerülhette el a figyelmét? Hogyhogy nem jött rá előre Halil pasa tervére?

– Nemsokára minden kiderül.

Lazar megnyalta az ajkát. Összerezzent, amikor dörömbölést hallott. Azon az ajtón dörömböltek, ami Mehmed lakosztályába vezetett a folyosóról.

– Vajon Petru az? – Radu az ajtóhoz lépett. Iljas korábban Petrut és Mateit a folyosóra küldte, hogy Iljas titkos tervekről tudjon tárgyalni Mehmeddel. – Miért van zárva a külső ajtó?

– Iljas bizonyára bezárta, miután elmentek. Jól tette. Így biztonságosabb. – Lazar lábujjhegyre állt, aztán vissza, közben pedig úgy cikázott a tekintete a zárt ajtók között, mint ahogy egy moly repül folyton neki az üveglámpának. – Lehet, hogy be kellene néznünk Mehmed hálószobájába. Nézz már ki az erkélyről, mi folyik az utcákon!

A dörömbölés hangosabb lett, és kiáltások is társultak hozzá. Radut elfogta a rémület.

– Szerinted a lázadók eljutottak a palotáig? Mit csináljunk?

– Hamarosan ideér a segítség. – Lazar megfogta Radu könyökét, és a lakosztály másik vége felé húzta. – Tényleg muszáj lenne megnéznünk Mehmed hálóját.

– Mintha Nicolae kiabálna! Engedjük be!

– Ne! Ha már ideértek a lázadók, akkor az ajtót kell védeniük. Menjünk Mehmed hálószobájába, lehet, hogy valaki onnan jön.

– Várj! – Radu kiszabadította a karját. – Gondoljuk át ezt az egészet! Mehmedet biztonságosabb helyre kell vinnünk. Abban a szobában is van erkély, ahol most van. Nem biztonságos. És csak Lada és Iljas van vele.

A dörömbölés ütemes dübörgésbe ment át. Valaki be akarta törni az ajtót. Radu továbbra is hallotta Nicolae kiáltozását. Ez teljesen logikátlan. Ha túlerővel megtámadták Nicolaéket, akkor már halott lenne, nem kiabálna.

A társalgóban Lada sikított a dühtől és a fájdalomtól. A fal remegett, mintha valamit nekidöntöttek volna.

Mehmed.

Radu az ajtóhoz rohant, próbálta elforgatni a kilincset, de hiába.

– Segíts már! – mondta, és lázasan keresett valamit, amivel ki tudná nyitni az ajtót.

A hall tele volt puha, drága bútorokkal, párnák tömegével. Itt nem volt semmilyen szerszám vagy éppen egy toll – minden csupa arany, csupa hasznavehetetlen dolog. Radunak az övében volt egy kése, de túl vastag ahhoz, hogy bedugja a zárba.

– Radu.

– Fel kell törnünk a zárat!

– Radu!

– Ebben az átkozott szobában miért nincs egyetlen használható tárgy sem? – kiabált Radu.

Felrúgott egy párnázott lábtartót.

Lazar megfogta a csuklóját, és maga felé fordította.

– Hallgass meg, kérlek!

Halkan beszélt, túl nyugodtan. Lazar nem fogta fel, mekkora bajba kerültek, de még Radu se teljesen. Túl nagy volt a zaj, mindenhonnan kiáltások, dörömbölés hallatszott. Muszáj elverekednie magát Mehmedhez.

Lazar nem eresztette.

– Nem tehetsz semmit.

– Te mégis miről beszélsz? Igenis tehetünk valamit! Muszáj…

Radu elhallgatott. Lazar nem tűnt rémültnek, csak együttérzést látott az arcán. Szomorúságot.

Biztos volt benne, hogy Nicolae kiabál, Petruval együtt. Ladát hívták, kérték, hogy engedjék be őket. Ilyet biztosan nem tettek volna, ha az ellenség lenne kint.

– Te kicsaltál engem a szobából – szólalt meg Radu. A szívére ólomsúllyal nehezedett az igazság. – Nem gondoltad, hogy segítség érkezik. Arra számítottál, hogy nem jön senki.

– Hadd magyarázzak meg mindent!

Radu kiszabadította a csuklóját, és az ajtóhoz rohant, ahol Lada emberei megpróbáltak bejutni. Egy belülről könnyedén megemelhető retesszel zárták be.

Lazar hátulról gáncsolta el Radut, így a fiú beverte a csempébe a fejét. Csillagokat látott.

– Kérlek! – mondta Lazar, miközben Radu hátába mélyesztette a térdét. – Én csak téged akartalak megóvni.

Radu vért köpött, mert felszakadt az ajka.

– Megóvni?

– Senki nem gondolta, hogy itt leszel ma este. A feleségeddel kellene lenned. Amikor Iljas mondta, hogy visszajöttél, megkértem, hogy engedje meg, hogy itt legyek, és távol tartsalak téged a mészárlástól.

Radu hunyorgott fájdalmában és kétségbeesésében. Reszkető karokkal próbált feltápászkodni, de visszahanyatlott.

– Miért árult el minket Iljas?

– Ő a mi védelmezőnk. Te nem vagy janicsár, te ezt nem érted. Nekünk nincs senkink, csak mi vagyunk egymásnak. Senki nem törődik velünk saját magunkon kívül, senki nem becsül meg bennünket. Csak testek vagyunk, akiket a szultán nevében rá lehet szabadítani az ellenségre.

Mehmed szobájából kardcsörgés hallatszódott. Radu elbőgte magát.

Lazar lehajtotta a fejét, és Radu hátán pihentette.

– Nagyon sajnálom. Tudom, milyen sokat jelent neked. Tudom. De Konstantinápoly falainál ő a vérünket akarja ontani. Iljas nem tenne ilyet velünk. Iljas a mi igazi apánk, nem Mehmed. Ennek így kell történnie.

– Nem!

– Akkor ígérd meg, hogy Mehmed nem gyilkoltat halomra bennünket! – Lazar várt, de Radu nem felelt. Tudta, hogy Mehmed szíve Konstantinápolyért dobog. – Olyan mohón akarja Konstantinápolyt, ahogy egy sárkány a kincset. Pusztán birtokolni akarja, csillapítani a mohóságát. Soha nem lesz elégedett. Láttad Kruje ostromát. Az nyaralás volt Konstantinápolyhoz képest. Mind meghalunk, és senki nem fog megsiratni bennünket. A janicsárok az én testvéreim, Radu. – Lazar hangja megtört, és Radu a tunikáján keresztül is érezte Lazar meleg könnyeit. – Mi egymás családja vagyunk. Ha elgondolkodsz ezen, meg fogod érteni. Meg fogsz nekem bocsátani. Szeretlek téged, Radu. Kérlek, bocsáss meg nekem! Kérlek! Bármit feláldoznék a családomért. És te is ezt tennéd.

Radu abbahagyta az ellenállást, és visszahanyatlott a földre. Lazar nagy súllyal nehezedett a hátára, mint Krujéban, az éjjeli őrjáraton. Lazar akkor is rávetette magát, hogy megmentse az életét.

Lada meg fog halni Mehmed védelmezése közben.

Mehmed is meghal.

De Lazarnak igaza van. Ha Mehmed életben marad, nagyon sok janicsár, köztük Lazar barátai és harcostársai is meghalnak azért, hogy elfoglaljanak egy olyan várost, ami semmilyen fenyegetést nem jelent. Csakis azért, mert ez Mehmed álma, mert a Próféta, béke poraira, valamikor régen említést tett róla.

Radu elfordította a fejét, próbált Lazarra nézni. A katona továbbra is a földre szorította őt, de áthelyezte a súlypontját, hogy egymás szemébe tudjanak nézni.

– Nagyon sajnálom – mondta Radu. Lazar annyiszor megmentette már az életét: gyerekkorában a jóságával, aztán a csatában és ma este. – Én is szeretlek, barátom.

Lazar arcán remény csillant fel.

Radu erre a tőrével felelt. Épp csak annyira tudta kiszabadítani a kezét, hogy Lazar hasába szúrja.

Lazar az oldalára gurult, és a sebére szorította a kezét. Az ujjain keresztül folyt a piros vér. Radu fölé hajolt. Eldobta Lazar kardját, és a homlokát barátja homlokának szorította.

– Sajnálom, annyira sajnálom.

Lazar lassan, keserűen elmosolyodott. Radunak ettől megszakadt a szíve.

– Mindig őt választod.

– Örökké őt fogom – súgta Radu.

Ezzel felpattant, és hagyta, hogy Lazar egyedül haljon meg. Lada embereinek folyamatos próbálkozásai ellenére a folyosóra nyíló ajtó nem adta meg magát. Radu rájuk kiáltott, hogy hagyják abba, és a vállával a retesz alá állt. Radu dühében kiáltott egyet, és tiszta erőből az ostromtól meggörbült ajtónak feszült. A retesz végül megadta magát, és az ajtó kinyílt.

Radu egyenesen Mehmed hálószobájába száguldott.

– Mehmed ott lesz! – mutatott a bezárt társalgóra.

Körbenézett a hálóban. A keze véres volt, de az elméje kristálytiszta. Hosszú függönyök lógtak rudakról a falakon. Radu hátrált, nekifutott és felugrott, megkapaszkodott a rúdban, hintázott rajta, mire az fémes csörömpöléssel leszakadt.

A rudat kivitte az erkélyre, de túl messze volt a szoba, ahol Lada és Mehmed tartózkodott. Még életben vannak. Muszáj életben lenniük.

Radu nem tudott átugrani az egyik erkélyről a másikra. Túl nagy volt a távolság. Átdobta a rudat a másik erkélyre, alig tudta elkapni a függönyt, hogy az ne repüljön át. A rúd ráesett a másik erkély kövére, a függöny kifeszült. Radu rángatta, és imádkozott.

A rúd beakadt a kőkorlátba. Radu a keze köré csavarta a függönyt, felmászott a korlát szélére, és ugrott. Az esés után majdnem kiszakadt a csuklója a helyéről a függeszkedéstől. Felkiáltott a fájdalomtól, aztán felhúzta magát. Nem törődött azzal, hogy az izmai tiltakoznak. Szabad kezével elérte az erkély szélét. Az utolsó erejével felkapaszkodott.

Benézett a sötétből a megvilágított szobába. Rémálom volt a benti jelenet. Mehmed a sarokban görnyedt fegyvertelenül. Egyetlen csapással meg lehetett volna ölni. Ez eddig kizárólag Lada csodás képességeinek hála nem történt meg. Lada száguldozott a szobában, pörgött-forgott, kiáltozott. A pengéje Iljas pengéjének csapódott, minden támadását visszaverte.

Radu a történet elejét elmulasztotta, de most látta a végét.

Ladából folyt a vér. Minden lépésével vörös nyomot hagyott a padlócsempe finom virágmintáin. Jobb karját óvta, és nehezen, kapkodva vette a levegőt. Iljas a kifárasztására játszott, és ezt mind a ketten tudták. Lada utolsó erejével harcolt, míg Iljas egy táncpartner könnyedségével lépkedett körülötte.

Nem vették észre Radut, aki a kardjáért nyúlt…

Csak éppen nem volt nála.

Se kés.

Annyira kétségbeesetten igyekezett eljutni ide, hogy nem is gondolt bele, mit csinál majd, ha ideér. A gondolatra, hogy mindennek vége, elnehezültek a karjai. Megölte a legrégebbi barátját, erre az a sors bosszúja, hogy végig kell néznie, miként ölik meg egyetlen családtagját és a szerelmét. Fegyvertelenül, tehetetlenül. A végelszámolásban semennyit nem ér az éles esze és az elbűvölő mosolya. De legalább Mehmed mellett hal meg. Lépett egyet előre, mire majdnem megbotlott a függönyben.

A függönyrúd!

Radu kirántotta a korlát közül, a függönyt pedig ledobta.

Lada megcsúszott a saját vérében, és elesett. A kardja a keze alá szorult. Iljas felemelte a sajátját. Most megöli Ladát vagy Mehmedet. Radu nem tudta, kit nyársal fel elsőnek, de nem tudta mindkettőjüket egyszerre megvédeni.

Radu Lada védelmét választotta. Kezében a rúddal egy üvöltéssel a nővére elé rohant. Iljas akkorát vágott rá a kardjával, hogy Radu majdnem kiejtette a kezéből. Lada térden rúgta Iljast, mire a férfi hátratántorodott.

Lada a meglepetéstől tágra nyílt szemmel nézett Radura. Aztán újra összpontosított.

– Fordítsd Iljast háttal az erkélynek! – sziszegte az öccsének.

Lada felemelkedett, Radu pedig igyekezett Iljas és Mehmed közé kerülni. Lada a kardját lóbálva Iljas másik oldala felé vetette magát, de annyira lerítt róla, mire készül, hogy még Radu is ki tudta volna védeni a csapást. Iljas kihasználta a nyitást, és betöltötte a teret, amit Lada szabadon hagyott.

Az erkélyajtóval szemben.

Iljas a levegőbe hasított a kardjával, Lada pedig a legeslegutolsó pillanatban egy kiáltással a földre vetette magát:

– Most!

Radu vállmagasságban fogta a rudat, és minden megmaradt erejével előretört. A rúd belecsapódott Iljasba, és teljesen kizökkentette. Hátratántorodott, de Raduból hiányzott a lendület, hogy lelökje az erkélyről.

Ekkor Lada jelent meg az oldalán. Megfogta a rúd végét, és úgy tolta, mint egy ajtót, de hirtelen jobbra fordította, hogy Iljast kibillentse az egyensúlyából. Iljas hátul lévő lába már a kőkorláthoz ért.

Aztán elesett.

Lada nem tudott megállni, vitte a lendület, és ő is átbukott a korláton.

Egy pillanatra összeomlott a világ. Megszűnt minden élet, elfogyott minden levegő. De aztán Radu érezte, hogy a rúd megfordul a kezében. Erősebben szorította, és úgy fordította, hogy Lada hónalja alá kerüljön.

– Gyerünk! – mondta Lada annak a lánynak a hangján, akivel Radu együtt nőtt fel. Aki vad volt, ahelyett, hogy félt volna. De ez a lány most megrémült. – Nem bírom megtartani!

Radu lenyomta a rudat, a korlátot használta támasztéknak. A fém meghajlott, de elég erős volt ahhoz, hogy visszahúzza Ladát. Mihelyt az erkély szintjére ért, Radu hasra vágódott, és megfogta nővére véres kezét. Berángatta a szobába, a földre rogyott, Lada pedig rá.

A vérveszteségtől és a félelemtől Lada magánkívül remegett. Radu még soha nem látta így.

– Megmentetted az életemet – mondta.

– Ez természetes.

Lada a fejét csóválta.

– Nem arra gondolok, amikor leestem, hanem amikor mind a ketten a földön feküdtünk. Engem választottál, nem Mehmedet.

– Te vagy a családom – súgta Radu.

Lazarnak végül is igaza volt.

Radu a karjában tartotta Ladát, a haját simogatta, és sírt. Az ajtó végül kinyílt, és Lada emberei berontottak a szobába. Üvöltésük távolinak, tompának tűnt.