41

– Mit nem adnék most egy portyázó hun csapatért! – sóhajtott Nicolae a gyakorlótér közepén hanyatt fekve.

A sarat lábak tucatjai taposták le. A kör alacsony fafalaiból karók álltak ki, az itt gyakorlatozó katonák arra akasztották fel a felszerelésüket.

Az elmúlt hat hónapban ezek a karók üresek voltak. Minden egyes nap, így most is.

Tohin nem sokkal azután ment el, hogy felrobbantották a kanyont. Meg kellett látogatnia más őrcsapatokat is, hogy más katonákat is oktasson. Hiányzott Ladának. És a puskaporral sem tudták folytatni a gyakorlást, mert egyszerűen kevés volt belőle.

Lada szenvedett a tétlenségtől. Ezúttal Petru és Matei járőrözött Stefannal. Nem tudta, hol van a többi katona, de nem is izgatta. Mivel nem voltak itt szpáhik és szandzsákbég parancsnokok, nekik kellett elvégezniük a piszkos munkát. Múlt héten ki kellett deríteniük, ki lopja a disznókat egy helyi telepről. A tolvaj egy lyuk volt a kerítésen, továbbá egy szarvasgombával teli mező volt még ludas az erdőben.

Ladában csillapodott a gyűlölet, amiért Mehmed itt hagyta őt. A Tohin által hozott hírek miatt érzett félelem tompította. Egyre gyakrabban kapta azon magát, hogy együttérzéssel, sőt, gyengéden gondol Mehmedre. Elképzelte, mit csinálna, ha Mehmed itt lenne, ám rögtön megpróbálta kivágni ezeket a képeket a fejéből – a legélesebb tőrével.

Mehmed megvan nélküle, szóval ő is jól megvan Mehmed nélkül. Mehmeddel minden rendben lesz. Nélküle.

Megállt Nicolae előtt, és lenézett rá.

– Meg akarsz csókolni? – kérdezte.

Nicolae furcsa hangot adott ki magából, mint aki meg akar fulladni.

– Tessék?

– Nem akarsz megcsókolni?

Nem érzett semmit Nicolae láttán, de az első csókjuk előtt Mehmed iránt sem sokat. Talán úgy tudja a legkönnyebben kitépni a szívéből, ha helyettesíti valakivel. Nicolaét összességében egészen elviselhetőnek találta, a fiú a parancsokat jól végrehajtotta.

– Kérlek, vedd figyelembe, hogy a legjobb szándék vezérel, amikor a következőket mondom. – Felállt és eltávolodott, de nem vette le a szemét a késről, amivel Lada játszadozott. – Inkább kezdek viszonyt a lovammal, és attól tartok, hogy a lovam is jobban élvezné, mint te.

Lada felszegte az állát.

– A lovad jobbat érdemel.

– Ebben egyetértünk. – Nicolae érezte, hogy nem fogják leszúrni, ezért leült a falra Lada mellé. A visszautasítás miatt Lada nem vált ingerültté, ami azt jelezte, hogy egy csók nem oldaná meg a problémáit.

– Én úgy gondolok rád, mint a nővéremre – jelentette ki Nicolae. – Mint a ragyogóan okos, vehemens, időnként ijesztő nővéremre, aki után a világ végére is elmennék. Részben azért, mert tisztelem, részben mert félnék, mit csinálna, ha nem ezt teszem.

Lada bólintott.

– Szörnyű dolgokra vagyok képes.

Nicolae nevetett.

– A legszörnyűbbekre.

– Ellopnám a lószeretőd, hogy felbosszantsalak.

– Kegyetlenséged nem ismer határt.

Lada felállt, nyújtózkodott, és azt kívánta, bárcsak lenne hová mennie. Már nem járt az erdőbe pihenni, mint korábban. Egy szellemhang követte ott ugyanis, azt súgta a fülébe, hogy ringyó, a sár szaga pedig olyan képeket idézett fel benne, amiket a legszívesebben örökre elfelejtett volna.

– Elmegyek, körülnézek – mondta.

Nicolae bólintott, de derűs arca elkomolyodott.

– Remélem, érted. A világ végére is elmennék utánad.

Szokatlan melegség árasztotta el Lada mellkasát. Elnézett, próbálta leplezni mosolyát.

– Hát persze.

A vár hatalmas díszkapuja felé indult. Hónapok óta nem érezte magát ilyen élettel telinek. Akármi történt is, volt egy csapat katonája. Parancsnok volt. Ez azért valami.

A küldönc köpenyén sok mérföld és sok út pora rakódott le. Fáradt lován közeledett a kapu felé. Levett a válláról egy táskát, és Lada felé nyújtotta.

– Levelek Albániából.

– Átveszem őket.

Lada megfogta a táskát, és hívott egy szolgát. Átnézték a leveleket. A többségük szolgáknak szólt, akiknek a rokonai a seregben szolgáltak. Néhány Lada katonáinak jött barátoktól, akik részt vettek az ostromban. Már több mint egy hónapja nem érkeztek hírek, és Ladának minden önuralmára szüksége volt, hogy ne nyissa ki a leveleket.

Aztán felfedezett egy neki címzett levelet. A szíve összeszorult, és a lélegzete is elállt. Mehmed írt végre?

Egy szó nélkül faképnél hagyta a szolgát, és elvonult a laktanyában lévő szobájába. Letette a levelet az íróasztalára, és körbejárta. Olyan gyanakodva nézte, mintha a levél egyszer csak köddé válhatna. Mi van benne? Mit szeretne, mi legyen benne? Mit mondhat neki Mehmed ennyi idő után, hogy megbocsásson neki?

Semmit. Nem mondhat semmit.

Feltörte a pecsétet, nagy lendülettel feltépte a papír szélét, és kinyitotta. Gyorsan átfutotta a tartalmát. Nem Mehmedtől jött.

Az írás ismeretlen volt, de az aláírás az alján kétségtelenül Radué.

Leroskadt az ágyára. Alig tudott figyelni a döbbenettől a szavakra. Radu részt vesz az ostromban? Hogyan? Miért? Mehmeddel van?

Furcsa érzés fogta el: féltékenység, hogy Radu ott van, ő pedig nem mehetett. Radu Mehmeddel van. Biztosan ő vitte magával Drinápolyból. Összeszorított állkapoccsal olvasni kezdte az elejétől. A levél rövid volt, csak néhány sor. Minden bevezető és magyarázat nélkül Radu üdvözletét küldte, majd közölte, hogy az ostrom egy katasztrófa, és hamarosan véget fog érni. Aztán…

Lada szünetet tartott az olvasásban, és leejtette a levelet a földre. Aztán felvette, és minden szót olyan figyelmesen olvasott el, mintha ezzel meg tudná változtatni az értelmüket.

„A járvány megfékezhetetlen. Maradjon köztünk, de Mehmed is megbetegedett. Nem hiszem, hogy meggyógyul vagy túléli a hazautat. A halála után Murád kegyétől fogsz függeni, aki most is, mint mindig, a halálodat kívánja. Mehmed védelme nélkül nagy veszélyben leszel. Féltelek. Akármi történt kettőnk között, nem élhetek úgy, hogy nem figyelmeztettelek. Pakolj össze, és menekülj, mert most még senkinek nem tűnne fel!”

A halála után.

Nem ha meghal.

Hanem utána.

Lada a dátumra nézett. Több mint egy hónappal ezelőtt írták, ami azt jelentette, hogy lehet, hogy Mehmed már nem él. A lánynak eszébe jutott a sok méreg, amit táplált magában, a keserűség, a harag. Az utolsó szavai, amiket Mehmedhez intézett. Eszébe jutott, amikor arra gondolt, hogy ha visszajön, akkor se vallja be neki az érzéseit. Görnyedten, a hasát fogva próbálta visszatartani a sírást, ami készült kiszakadni a mellkasából.

Úgy küldte el Mehmedet a halálba, hogy csak durva, sértő szavakat vágott a fejéhez. De ami még ennél is rosszabb, a halálát még ő se tudta volna megakadályozni. A pestist nem állíthatta volna meg a tőrével, akármilyen jól bánik vele, és akármilyen éles is.

Leroskadt az ágyára, és összegömbölyödött. Nem tudta elképzelni a világot Mehmed nélkül. Radunak igaza volt, egy ilyen világban nincs számára hely. Radut ez nem fenyegette, mert ő talált magának egy másik szerepet.

Az öccse megérdemelte a helyét. Lada mindent, amije volt, Mehmednek köszönhetett. Az ő gondoskodásának: az otthonát, az embereit, az életét. Minden út hozzá vezetett, és a halálával mindennek vége szakad.

Legurult az ágyáról a földre. Felvette a levelet, és újra és újra elolvasta. Azt akarta, hogy változzon meg. Aztán levágta az asztalra, és keményen belevágta a tőrét. A nyeléig belefúródott.

•

Egy hét múlva Lada már majdnem készen állt a távozásra. Lovat kellett lopnia magának. Janicsárként nem volt saját lova, de maradt néhány állat a vár istállóiban. Még két nap kellett neki. Bárcsak elfogadta volna Mehmedtől a drága ajándékokat, vagy ilyeneket kért volna tőle! Szinte semmije nem volt, csak a janicsárfizetése. Ellátogatott a kincstárba, hogy korábban felvegye a zsoldját, de a makacs öreg idióta nem akarta felrúgni a kifizetési határidőket. Szükségtelenül nagy port kavarna, ha jelentős összeget lopna, ezért várnia kellett.

Elviselhetetlen volt a várakozás.

Az összes katonája észrevette, hogy mennyire megváltozott a viselkedése, de senki nem gyanította, miért. Nicolae különösen idegesnek tűnt, és Lada attól tartott, hogy értesült Mehmed haláláról, mert megírták neki. Vagy gyanította volna, hogy Lada le akar lépni?

A lány a napot nézte, és azért könyörgött magában, hogy teljen el gyorsabban, hogy el tudjon menekülni. Nicolae tétovázva a vállára tette a kezét. A többi janicsár vacsorázni ment. Lada nem is vette észre, hogy Nicolae maradt.

– Beszélnünk kellene – mondta komolyan. – Mi miatt aggódsz?

Lada felé fordult, gyanakvóan hunyorgott.

– Miért gondolod, hogy bármi miatt aggódom?

– Egész héten olyan furcsa voltál…

– Tessék?

Vajon mit vett észre? Beszélt róla a többieknek? Lada nem tudta, kiben bízzon, és minél kevesebben tudnak a tervéről, annál jobb.

Nicolae vállat vont.

– Gyakorlás közben majdnem eltörted Petru karját. Tegnap kihagytad az edzést. Nem felelsz a kérdéseinkre, vagy olyan gorombán csattansz fel, hogy az már bántó. Sajnálom. Azt hittem… Nem tudtam, hogy ilyen komoly. – Toporgott, a gallérját húzogatta. – Ha akarod, szóval… ha fontos neked, akkor megpróbálhatunk csókolózni.

Lada nem hitt a fülének. Az elmúlt hét feszültségébe belefáradva hátravetette a fejét, és nevetett. Úgy bukott ki belőle a nevetés, mint egy hegyi patak. Annyira nevetett, hogy a földre esett, és beütötte a hasát, ami megfájdult.

Nicolae grimaszolva bökdöste a lábával.

– Ilyen sértő visszautasításban még soha nem volt részem. És ez jelent valamit, mivel sokszor visszautasítottak.

– Te idióta – nyögte Lada. – Te elviselhetetlen, pökhendi szamár. Azt hiszed, hogy miattad voltam olyan ideges?

Nicolae leült mellé.

– Igen. Még őrzöm egy kevés méltóságomat, szóval elárulnád, mi valójában a bajod?

Lada sóhajtott. A könnyeit törölgette, és úgy ült, hogy a válluk egymáshoz érjen. Ismerte Nicolaét. Benne megbízhatott.

– Elmegyek. – Grimaszolva helyesbített. – Elmenekülök.

– Miért?

– Radu írt az ostromló seregből. Mehmed beteg… vagyis beteg volt.

Lada próbálta lenyelni a fájdalmat, ami úgy nőtt a torkában, mint egy rákos daganat, de nem mozdult. A levelet korábban gondosan összehajtogatta, és bedugta az inge alá a nyakában lógó zsákocska mellé. A szívéhez.

– Haldoklik. De lehet, hogy már meghalt. Egyedül miatta van valamennyi szabadságom és hatalmam. Ha ő meghal, elveszítem. – A gyakorlótérre mutatott, és a kis épületre, amit magánkaszárnyaként használhatott. – Murád szereti Radut, de ennek ellenére továbbra is a halálomat kívánja, és senki nem fogja megállítani. Senkit nem fog érdekelni, ha meghalok. Ezért megyek el.

– Végre-valahára!

Lada meglepetten fordult Nicolae felé.

– Ezt meg hogy érted?

– Azon csodálkozom, hogy ilyen sok idő kellett, hogy végre elhatározd ezt. Soha nem értettem, mi tart téged itt, amikor az eszed és a képességeid alapján már évekkel ezelőtt leléphettél volna innen.

– Nem tudtam. Ha tudtam volna, megtettem volna.

Nicolae felvonta a szemöldökét, mire a homlokán meggyűrődött a heg.

– Hozzá tudsz férni pénzhez és lovakhoz is. Tudsz vadászni, nyomot követni, harcolni. Egy kis tervezéssel átkelhetnél a határon, és bármikor hazamehetnél.

Lada a falnak dőlt, és beleszédült a gondolataiba. Nicolaének igaza volt. A mai nap semmiben nem különbözött az elmúlt két év bármelyikétől. Kivéve…

Mehmed.

Mehmed miatt maradt itt.

– Nincs otthonom, ahová visszamehetnék – jelentette ki. Kerülte Nicolae tekintetét, nehogy a katona véletlenül rájöjjön a valódi okaira. – Az apánk kétszer árult el és adott el minket Raduval. Egyszer amikor itt hagyott bennünket, másodszor pedig amikor aláírta a halálos ítéletünket, mert megszegte a szerződését. Apám egy… – Behunyta a szemét, fájt az emlék, hogy mennyire vágyott apja figyelmére és biztatására. – Apám soha nem volt nagy ember, és most már belátom ezt. Ha visszamegyek hozzá, akkor újra megtalálja a módját, hogy elcseréljen egy morzsányi hatalomra.

Ez igaz volt. Ha visszamenne Havasalföldre, előbb adnák férjhez, mintsem meg tudná mutatni az apjának, hogy felnőtt, és sokkal több lett belőle, mint amiről az apja álmodni mert volna.

– Akkor menjünk máshova.

Lada tágra nyitotta a szemét.

– Menjünk?

– Ez a hely már az érkezésed előtt sem volt vidám, és ha nem leszel itt, még kevésbé lesz az. Mondtam, hogy a világ végére is utánad megyek. Bár jobban szeretném, ha a világ vége közelebb lenne, mivel a lovaglás miatt fájdalmasan dörzsölődik egy értékes testrészem.

– Nem kérhetlek meg arra, hogy gyere velem.

– Arra se kérhetsz, hogy maradjak.

– Ideköt a munkád. A fizetésed. Megbecsülnek.

– Rabszolga vagyok, akinek fizetnek. Mind a ketten tudjuk.

Lada bólintott. A megkönnyebbülés olyan melegséggel töltötte el, mint a kemence télen. Annyira jó lesz, hogy Nicolae vele tart!

– Meg kellene kérdezned a többieket is – vetette fel Nicolae.

Lada a fejét csóválta.

– Minél több embert viszünk magunkkal, annál nagyobb az esélye, hogy lelepleződünk. Nem akarom kockára tenni az életüket. És kétlem, hogy velünk tartanának.

– Szerintem meg fogsz lepődni. Jó csapatot válogattál össze.

– Még átgondolom. Van két napunk. Készíts elő mindent, amire szükséged lehet!

Nicolae felállt, a kezét nyújtotta, és felsegítette Ladát. A kezében tartotta a kezét.

– A világ végére – mondta.

– A világ végére.

Lada visszafogott mosollyal elindult.

– Lada? Ami Mehmedet illeti, nagyon sajnálom. Tudom, hogy mit jelentett neked.

Lada megbotlott, majdnem elesett.

– Ez különös – felelte. Majdnem könnyezett. – Mert én nem tudom.

Csak az érzéseit ismerte, és az egy egyveleg volt: harag, keserűség, féltékenység, vágy, együttérzés… Érezte, hogy soha nem fogja tudni kibogozni és kideríteni, mi van a közepén.

A régi szobájába ment a várba, meg akarta nézni, maradt-e ott valami értékes. Minden úgy volt, ahogy hagyta. Por fedett mindent. Üres volt. Üres volt a múlt, a jövő, és nem maradt senki, akinek számított.

– Az ördög vigyen el, Mehmed! – kiáltotta bánatában és dühében.

Mehmed hibája volt az egész. Miatta maradt, hagyta, hogy elkábítsa, hogy úgy érezze, támaszkodhat valakire, hogy biztonságban van, hogy van jövője. De mint mindig, az élete a férfiaktól függött. És Mehmed is elhagyta, mint az apja.

– És hol az ördög, hogy elvigyen?

Lada megpördült, a szíve kalapált. Mehmed az ajtóban állt, az ajtófélfának dőlt. Új, ismeretlen, az ostromban megfáradt arcát átjárta az öröm. Elcsigázottnak tűnt, az arca beesett, sötét karikák voltak a szeme körül, mint aki hetek óta alig aludt. Keresztülment a szobán, és kitárta a karját.

– De te meghaltál!

Lada eltolta, és az arcára nézett. Mehmed megváltozott, de ő volt az. Élt. Egészséges volt.

– Tényleg? Ez elkeserítő. Annyira életben akartam maradni, hogy újra együtt legyünk… Bár attól nagyon féltem, hogy te fogsz eltenni láb alól.

Lada közelebb húzta, megengedte, hogy átölelje. Remegett, nem hitt ebben a csodában.

– Kaptam egy levelet. Abban az állt, hogy… azt hittem, meghaltál.

Elővette a levelet, és átnyújtotta Mehmednek. Mehmed komoran átolvasta, a szemöldöke közti vonal elmélyült.

Lada szerette ezt a vonalat. Azt hitte, hogy örökre elvesztette. A megkönnyebbülésbe és örömbe harag vegyült, mert amikor Mehmed elment, nem maradt semmije. Már nem tudott úgy tenni, hogy saját élete van itt. De most Mehmed visszatért. És ez összezavarta Ladát.

– Nem Radu írása, de az aláírás az övé. Akárki írta is, az nem ő volt. Valaki azt akarta, hogy menj el innen. – Mehmed fintorogva nézett a levélre, mintha az felfedné a titkait. – Ki akarhatná ezt?

Néhány sötét pillanatig, amik Lada életének legsötétebb pillanatai voltak – még annál is rosszabb volt, mint amikor Mehmedet halottnak hitte –, Ladának eszébe jutott, hogy talán Radu tervelte ki az egészet. Elvégre Ladáé volt, amit ő akart magának. Jó lehetőség lett volna arra, hogy megszabaduljon tőle anélkül, hogy megölné.

De nem. Nem lehetett Radu. Akármi történt is közöttük, Radu nem akarna ekkora fájdalmat okozni neki. Ő se tenne vele ilyet soha, és Radu nem lehet kegyetlenebb nála.

Mehmed folytatta:

– Valaki a közvetlen környezetéből. Valaki, aki aláírat vele dolgokat.

Várakozón nézett Ladára.

– Neked ezt jobban kellene tudnod. – Lada felcsattant, és mintha az összes méreg kijött volna belőle a hosszú hónapok várakozása és az egy hétig tartó súlyos bánat miatt, amikor halottnak hitte Mehmedet. – Én itt voltam, ahol hagytál engem. Radu viszont melletted.

Mehmed a fejét csóválta.

– Radu az apámmal van. Összesen egyszer találkoztunk. Egy kis csapat parancsnoka, ami közvetlenül a szultán alá tartozik.

– Akkor viszont bárki írhatta a levelet. Nem vagyok a kedvence se apádnak, se Halil pasának, se sok más embernek. Nem sírna senki utánam.

– Én sírnék. Mindennap, minden percben.

– Tényleg?

Mehmed tekintete elnehezült a vágytól.

– Igen.

Lada elfordult.

– Épp el akartam menni innen.

Mehmed közelebb vonta a lányt, és az arcát a hajába temette.

– Megtiltom.

– Te nekem semmit nem tudsz megtiltani.

Üresen, erőltetetten hangzott ez. Az elmúlt héten megértette, milyen élet vár rá Mehmed nélkül. Egy olyan élet, amiben nincs semmi egy lopott lovon, egy hű baráton és a komor, hideg jövőn kívül.

Mehmed felemelte a fejét, és az ajkával végigvándorolt Lada fülén. A lány teste válaszolt, hiába határozta el, hogy meg fogja büntetni, és dühös lesz rá.

Mehmed még mindig akarta őt, Lada pedig tudta, milyen illékony és drága adomány ez egy nőnek. Hogy ettől ő fontos. Amikor elveszítette ezt, készen állt arra, hogy meneküljön, de most…

Soha nem ismerné el Nicolaének, még magának is alig vallotta be, de Mehmed kedvéért maradna. Maradna, hogy újra és újra érezze, milyen, amikor Mehmed ránéz vagy az ajkával hozzáér. És maradna azért a hatalomért is, amit ezért kapott.

Mehmed ajka megtalálta az övét, Lada pedig szenvedélyesen visszacsókolta. Simogatta mindenhol, az arcát, a haját, a vállát, a kezét… Itt volt, élt, és most történt először, hogy egy férfi, akit szeretett, visszatért miatta. Nem veszítette el azt az életet, amit felépített, nem veszítette el a biztonság és hatalom fonalait. Nem veszítette el Mehmedet.

– Mondd azt, hogy az enyém vagy!

Mehmed a nyakán vándorolt az ajkaival. Lada íjként hozzásimult, az ujjait a hátába mélyesztette.

– A tied vagyok – súgta.

Úgy hasítottak belé a szavak, mint egy tőr. Alighogy kirepültek a száján, Mehmed ellopta őket, és a saját ajkával pecsételte meg az igazságot.