46

Az udvari írnok idegesen dobolt tintafoltos ujjaival a lábán. A hangja reszketett, beszéde akadozott, mint aki elfelejtett beszélni.

– Látni akarja az adókról szóló feljegyzéseket?

Mehmed a türelem álarcát öltötte magára.

– Igen, kérem a kimutatást az adóbevételekről.

Radu sajnálta az írnokot, akinek a homlokán gyöngyözött a verejték. Gyanította, hogy a férfit még soha nem hívatta a szultán.

– Milyen adókra gondol?

Mehmed nem mosolygott.

– Az összesre.

– Az… összesre?

– Az összesre. Nyomon szeretném követni minden egyes érme útját, ami a kincstárba kerül, és ami kikerül onnan. Látni akarom, mi történik az egyes államokban, országokban, ki a felelős az adókért, hogyan költik el az aranyat, és mit tudnak felmutatni belőle. Tudni akarom, mennyi a zsold. Az ellátmányok. Mennyit fizetünk ki külföldi államoknak. Mennyit fizetnek be a hűbéri államok.

– Hetekig el fog tartani, amíg begyűjtöm az adatokat, és mindent átvizsgálunk. Nagyon munkaigényes vállalkozás.

– Akkor jobb, ha el is kezdi. Azonnal.

A férfi úgy pattant ki a helyiségből, mintha Mehmed szavai korbácsütésként érték volna a sarkát. Mehmed sóhajtott, és a homlokát törölgette.

– Temérdek időt elvesztettünk! Hónapokba, sőt évekbe telik majd rendet tenni. Ha arra gondolok, milyen messzire jutottunk volna, ha az apám nem foglalja vissza a trónt, és engem nem küldenek vissza Amásziába…

Radu érezte Mehmed dühét, még a szája is kiszáradt tőle. Bár soha nem hozták szóba Ladával, Radu gyakran elgondolkodott azon, vajon Lada is megbánta-e, amit tettek. Talán lett volna más megoldás, hogy Mehmed megtartsa a trónt, amikor megörökölte, de nagyon megrémültek. Még gyerekek voltak, és úgy hoztak meg egy döntést, ami kihatott Mehmed jövőjére, hogy nem egyeztettek vele róla.

– Jól vagy? – kérdezte Mehmed.

– Igen, persze. Csak ideges vagyok. Találkoztam ma Kumallal és Nazirával.

– Miért vagy emiatt ideges?

Radu hirtelen ráébredt arra, hogy bár szinte mindennap találkoznak, már nem beszélgetnek olyan fesztelenül, mint régen, amikor mindent elmeséltek egymásnak.

Radunak túl sok olyan titka volt, amit nem fedhetett fel, ezért olyan keveset beszélt, amennyit csak lehetett. Nem esett nehezére, Mehmed körül mindig voltak emberek. Most is két őr állt a teremben, egy tömzsi, kövér ujjú férfi pedig Mehmed lábtartóját tartotta. A jelenlétük akadályozta a meghittséget. Ez régebben bántotta volna Radut, de most kapóra jött.

– Nem mondtam neked? Kumal azt szeretné, hogy vegyem feleségül Nazirát.

Mehmed olyan hirtelen dőlt hátra a székében, mintha megütötték volna. A lábtartó szolga odaugrott hozzá, de Mehmed leintette.

– Megnősülsz? Itt hagysz engem?

Raduban hirtelen feltámadt egy érzés.

Nem igazán remény, inkább a reménynek egy komorabb, kétségbeesettebb nővére. Mehmed hitetlenkedése és bosszúsága azt jelezné, hogy féltékeny?

– Nem szabad megnősülnöm? Tudom, hogy a janicsároknak nem szabad, de én nem vagyok teljesen tisztában a mostani helyzetemmel.

Mehmed arca ellágyult.

– A barátom vagy, nem a rabszolgám. Ha el akarod őt venni feleségül…

Mehmed elhallgatott, és olyan átható tekintettel nézett Radura, hogy a fiú alig kapott levegőt.

– Nem szeretem őt. – Úgy szakadtak ki belőle a szavak, mint egy kavics a háborgó patakból: hidegek voltak, és keményen kopogtak. Nem tudta, hol fognak partot érni, de folytatta: – A szívemen viselem a sorsát. Kumal nagyon jó volt hozzám, de nem vagyok biztos benne, hogy jó parti lennék Nazirának. Szerintem találhatna magának magasabb rangú társat is, aki jobb életet biztosítana neki. Az én legfontosabb és egyetlen kötelességem az, hogy mindig melletted legyek, és ezt a feladatomat senki nem veheti el tőlem.

Senki nem vehet el téged tőlem.

Kérlek, gondolta Radu, kérlek, értsd meg, amit mondok.

Mehmed szeme tágra nyílt, de aztán elmosolyodott. A tekintetéből egy csapásra eltűnt a komolyság.

– Rád bízom a döntést. Kumal szandzsákbég jó ember. Pasát csinálok belőle. Szabad vagy, tégy úgy, ahogy a szíved diktálja. Az a fő, hogy Nazira tudja, hogy szükségem van rád.

Radu a háta mögött szorította ökölbe a kezét, hogy ne lássa Mehmed, de olyan erősen, hogy az már fájt.

– Sehol máshol nem szeretnék lenni.

Radu sok mindent szeretett volna mondani még, de a szavak a torkán akadtak. Tudta, ha elkezdene beszélni, akkor nem tudná megállítani az őszinteség áradatát, és abban megfulladna.

Meghajolt, és kiment. Zihált, kalapált a szíve.

A szerelem – pestis.

•

Nazirával és Kumallal ugyanabban a kertben találkozott, ahol először látta Mehmedet.

Amikor Kumalék odaértek, Radu a szökőkút előtt állva azon morfondírozott, hogy ha nem találkozik a síró fiúval, akkor vajon bele tudott volna-e szeretni Nazirába.

– Radu!

Radu a múlt eseményeibe gubancolódva megfordult, és megölelte Kumalt. A barátja lefogyott. A halál elleni hosszas viaskodás elmélyítette a karikákat a szeme alatt, és az arca is beesettebb lett. De élt.

– Annyira örülök, hogy jól vagy!

Radu szorosan megölelte, aztán elengedte.

– Minden neked köszönhető.

Radu Nazira felé fordult. Fekete hajára a napkeltére emlékeztető, rózsaszínű sálat tett: sötét szeme derűsen, évődően csillogott. Telt ajka már-már kerek volt. Mosolygott.

– Radu.

A fiú meghajolt. Örült, hogy látja Nazirát, de nem tudta, hogy viselkedjen vele. Korábban könnyed, baráti viszony fűzte őket össze, sőt, mintha testvérek lettek volna – már ahogy Radu elképzelt egy átlagos húgot, aki nem olyan volt, mint Lada –, most azonban mintha szakadék választotta volna el őket. Radu nem tudta, mit csináljon: ugorja át, vagy meneküljön el előle. Azt szerette volna, hogy Nazira a húga legyen, de a lány többet akart.

– Milyen érdekes ott az a cserje! – mutatott előre Kumal sugárzó örömmel. – Megnézem közelebbről.

Radu nem bírta volna ki, ha a szökőkút mellett üldögélnek tovább, ezért egy széles koronájú fa alatt lévő kőpadhoz kísérte Nazirát. Az ágak így a tél küszöbén már lecsupaszodtak. Leültek, rejtve az idegen tekintetek elől. Radu nem tudta, mit mondjon.

Nazira maga elé nézve végül kimondta:

– Szeretnék hozzád menni feleségül.

Egyenessége elbizonytalanította Radut, hozzászokott már az udvarban a cikornyás, körülményeskedő beszédhez.

– Én… te… tudod, én…

Nazira felé fordult, és mosolyogva a kezére tette a sajátját.

– Radu, drága Radu! Amikor rám nézel, a tekintetedben nem látok mohóságot. Sok időt töltöttem a férfiak megfigyelésével, azzal, hogyan tekintenek a nőkre. Te nem úgy nézel rám, ahogyan egy férfi egy olyan nőre, akire vágyik.

A félelem kirügyezett Raduban, és a sötét szirmok szélesre nyíltak.

– Te nagyon szép vagy, és…

Nazira megszorította a kezét, és a fejét csóválta.

– Nekem nincs szükségem ilyen mohóságra. Ezért esett rád a választásom. Te jószívű vagy, okos, és… egyedül vagy. Szerintem te mindig egyedül leszel. – A hangjában óvatos kérdés lebegett. Szemével az igazságot kereste, de Radu nem akarta, hogy rátaláljon. – Emlékszel a táncunkra?

Radu a fejét csóválta.

– Mehmed és Sitti Hatun esküvőjén.

– Ja, igen.

– A teremben a nők fele azt bámulta, hogyan mozogsz. A figyelmedre vágytak, és arra vártak, mikor kerülnek sorra. De te észre se vetted őket. Akkor megértettem mindent. Megértettem, milyen úgy nézni valamire, amire vágynod kellene, miközben nem érzel semmit. – Várt egy kicsit, aztán suttogva folytatta: – Én megértelek.

Radu érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében.

– Tényleg?

– Igen. Ha a feleséged leszek, én csak barátságot fogok várni tőled. Semmi többet. – Nazira a földre nézett, és elpirult. – És arra kérlek, hogy a szolgálóm, Fatima, velem lehessen. Mindig.

– Fatima. – Radu hátradőlt, és eszébe jutott valami.

Ahogy Nazira mindig követte a cselédlányt a tekintetével, akármerre is ment. Visszaemlékezett arra a napra, amikor rájuk talált a kertben: a lányok ziháltak, izgatottak voltak, a hajuk zilált, mert egy méhecske üldözte őket.

Egy felhő, ami eddig eltakarta a napot, arrébb vonult. Raduék fürdőztek a melegben és a fényben. A nappal együtt Raduban meglepő világosság gyúlt. Mosolygott.

– Te örültél neki, hogy téged akkor a kertben megcsípett az a méhecske. Te akkor megtaláltad a boldogságot.

Nazira bólintott.

– Így van. Segíts nekem, kérlek, megőrizni! Lehetek a barátod, a hűséges barátod, aki ismer és szeret téged?

Radu a homlokát a lány homlokához érintette, és behunyta a szemét. Akarata ellenére feltámadt benne a féltékenység. Nazira megtalálta a boldogságát, és csodálatos módon Fatima ugyanazt érezte iránta. A keserűségét azonban elmosta a Nazira iránt érzett őszinte szeretete. Nazirának megadatott, ami neki soha nem fog – Radu ettől tartott –, és Radu mindent meg fog tenni azért, hogy segítse őt.

– Nazira, hatalmas megtiszteltetés a számomra, hogy a férjed lehetek.

Nazira elnevette magát megkönnyebbülésében, és sírva ölelte át Radu nyakát.

Radu gyengéden homlokon csókolta.

Amikor odamentek Kumalhoz, Kumal aggódva nézte Nazira könnyben úszó arcát, de aztán észrevette, hogy a fiatalok keze összekapcsolódik.

– Drága fivérem!

Átölelte mind a kettejüket. Nazira reszketett, sírt, mosolygott, Kumal pedig hozzáfogott az esküvő tervezéséhez.

– Meghívhatnánk a szultánt is! – javasolta.

– Ne! – tiltakozott Radu túl hirtelen és túl hangosan.

Nazira értőn felvonta a szemöldökét. Radu alig észrevehetően bólintott, ezt csak a lány vehette észre. Nazira megszorította a kezét. Radu meglepve érezte, micsoda vigaszt nyújt, ha megértik az embert.

Amikor újra megszólalt, figyelt arra, hogy a hangja nyugodtan és tárgyilagosan csengjen:

– A szultán nagyon el van mostanában foglalva. Lelkiismeret-furdalása lenne amiatt, hogy nem tud eljönni. Az a legjobb, ha nem is hívjuk meg. Megkérem őt, hogy egy olyan birtokot jelöljön ki nekem, ami a közelben, de a városon kívül van. Közelebb hozzád. Ott jobb lesz a levegő Nazirának, én pedig könnyen eljuthatok otthonról a szultánhoz, hogy teljesítsem a kötelezettségeimet. Egyszerű szertartást szeretnék, és minél előbb.

– Nekem is ez a kívánságom – mondta Nazira.

Úgy sugárzott örömében, hogy még a nap is elhalványult mellette.

Kumal elnevette magát.

– Úgy tűnik, hogy mind a ketten pontosan tudjátok, mit akartok.

– Ez így van – szólt Radu.

De csak az egyikük kapta meg.