52

Radu mást sem akart, csak aludni végre, de a kopogtatás csak nem akart abbamaradni. Az ajtóhoz botorkált, és kitárta, készen arra, hogy ráordítson bárkire. A küszöbön a nővére állt, bár sokkal inkább hasonlított egy szellemre. A szeme nagy volt, tekintete üres, arca krétafehér.

– Az apánk meghalt – mondta.

Radu az ajtófélfának dőlt. Lada elment mellette, és beimbolygott a szobába. Radu bezárta az ajtót.

– Miért nem mondtad el?

Radu örült, hogy a szobában sötét van, és így Lada nem látja az arcát.

– Nem tudtam, hogy mondjam el neked. – Lada keze után nyúlt. Hideg volt, és aprónak tűnt az ő kezében. – Sajnálom. Tudom, hogy nagyon szeretted.

– Nem szerettem. Istenítettem. De aztán elárult bennünket, és egy semmirekellő, gyenge embernek bizonyult. Itt hagyott bennünket, a nagy semmivel, és ellehetetlenítette a hazatérésünket.

– Rettegtem tőle.

Lada keserűen elnevette magát.

– Öcsi, te mindenkitől rettegtél.

– Ez igaz.

– Mircea is meghalt.

– Igen.

Radunak eszébe jutott Mehmed őszinte gyásza, miután meggyilkolták a féltestvérét. Ő viszont nem érzett semmit, amikor Mircea halálára gondolt. Talán valami baj van vele? Tudni szerette volna, vajon Lada gyászolja-e őt. De nem kérdezett rá.

– Emlékszel arra a nyárra? Amikor apa elvitt minket a városból? – kérdezte Lada.

– Igen. Úgy összecsíptek a bogarak, hogy menni alig tudtam.

– Azt hittem, hogy apa végre észrevesz majd engem. Azt hittem, hogy ha elhagyjuk Tirgovistét, ha messzebb kerülünk a buta Mirceától, ha magunk mögött hagyjuk a bojárokat és a folyamatos vitáikat, akkor apa észreveszi, hogy ki lett belőlem. Észreveszi, hogy bármit megtennék a kedvéért. Egyszer azt hittem, hogy sikerült. Az volt életem legboldogabb napja. Aztán elment, mint mindig.

– Szeretett téged.

– Olyan magabiztosan mondod. Honnan tudod?

– Megpróbált megmenteni, amikor a szultán azt követelte, hogy hagyjon nála bennünket.

– De kudarcot vallott.

– Legalább megpróbálta. Miattam nem törte magát.

Rövid hallgatás után Lada hangosan elröhögte magát.

– Folyton arra gondolok, hogy Mirceát biztos irtóra bosszantja, amiért megölték.

– Nekem is pont ez jutott az eszembe!

Nevettek, aztán néhány meghitt percig csend lett. Beborította őket a közös gyerekkor melege és biztonsága. Arra gondoltak, mi mindenük volt. És arra, mit veszítettek el. Ezt csak ők értették igazán.

– Van nálam valami. – Radu benyúlt az ágya melletti asztalon lévő dobozba, és elővett belőle egy medált. – Azon az éjszakán, amikor az orvos összevarrt téged, megtaláltam az erszényedet. Azt, amit mindig a nyakadban hordtál. Megrongálódott, de… megőriztem, ami benne volt, és ezt csináltattam neked.

Átnyújtott Ladának egy fémmedált. Nehéz volt és hideg.

Lada fújtatva és sóhajtva felvette a láncot, és a melléhez szorította.

– Köszönöm. Túl sok veszteség ért az utóbbi időben.

A fejét Radu vállára hajtotta. Öccse tudta, hogy elvesztett valamit a megmentéséért. Ahogy mindig is tette a maga módján. Sóhajtott, és arra készült, hogy megmondja, nagyon sajnálja. És szereti őt. És megérti.

– A trón a tied – törte meg Lada a csendet.

Radu vállára újra mázsás súllyal nehezedett az éjszaka sötét rettegése.

– Nem.

– De, a tied. – Lada felemelte a hangját. Olyan izgatottan és tűzzel beszélt, ahogy csak ő tudott lángolni. – Minket már senki nem tart itt. Te nem tartozol senkinek semmivel. A fejedelmi titulus jár neked. Mehmed támogatni fog. Örülne. Visszatérhetünk Havasalföldre. Együtt. Erősek vagyunk! Senki nem fogja megmondani nekünk, hogy…

– Nem, Lada, nem! Nem akarok visszamenni!

– De ott van a mi otthonunk.

Radu a fejét csóválta, és az ágya szélére ült.

– Az én otthonom itt van.

– Úgy érted, hogy Mehmed az.

Nem volt vádló a hangja, de az, hogy ezt kimondta, fájt Radunak.

– Igen.

Nem tagadta, de nem akart más okokat felsorolni. A mecseteket a kupolás tornyaikkal, amiktől kellemesen jelentéktelennek érezte magát. A közös, tökéletes összhangban lévő imákat a testvéreivel. A lehetőséget, hogy megvan a saját helye, élete és munkája, olyan állása, amit értékesnek tart. És igen, mindehhez Mehmed mellett. Még ha soha nem is fog annyit kapni tőle, amennyire szüksége lenne.

Mintha Lada olvasott volna a gondolataiban, így szólt:

– Ő soha nem fog téged úgy szeretni, ahogy te szereted őt.

Radu elnevette magát, de nagyon kényszeredetten.

– Szerinted nem tudom? De még így is több, mint a legszebb reményeink Havasalföldön. Hogyhogy nem érted? Neked ott van ő, Lada. Tiéd a szíve, a szeme, a lelke. Láttam, mennyire várod, hogy rád nézzen, és hogy élvezed a figyelmét. Úgy csinálsz, mintha nem szeretnéd, de engem nem tudsz becsapni. – Elhallgatott, de nem tudott leállni, és ingerülten hozzátette: – Soha senki nem fog úgy szeretni téged, ahogy ő szeret, és te ezt tudod. Egyenlőként. Erről nem fogsz lemondani. Nem tudsz.

Lada megdermedt. Radu látta, hogy ökölbe szorítja a kezét, és készen áll a harcra.

– De igen. Már elkezdtem. Soha nem fogja megbocsátani, hogy elárultam.

Radunak eszébe jutott, hogy Lada hogy megverte a bojár fiúkat Tirgoviste határánál az erdőben. Ezek az öklök mindig ellenálltak, ha valaki meg akarta mondani neki, hogy mit tegyen. Radu Lada Mehmed iránti szerelmét olyan kihívásként állította be, amin túl kell lépni. Azzal gúnyolta, hogy nem tud elmenni, így ez garantálta, hogy pontosan ezt fogja tenni.

A gondolatra elfacsarodott a szíve.

Talán mindig is tudta, hogy így lesz.

– Gyere velem! – utasította Lada az öccsét. – Nem megyek haza nélküled. – Elhallgatott, aztán olyan kétségbeesett és lágy hangon tette hozzá, hogy meghökkentette Radut: – Hiszen engem választottál.

Ez így volt. Lada régen nem kérte ilyesmire. A nővére volt, és arra kérte, hogy válassza újra őt. De fennállt annak a lehetősége is, hogy ha Lada elmegy, Mehmed végre Radut választja.

– Én itt vagyok otthon.

Radu lefeküdt, és az oldalára fordult. Elfordult a nővérétől.