37

Lada és Nicolae hason fekve kémlelte a várost egy sziklaszirt pereméről. Faházak álltak szorosan egymás mellett, szinte egymást kiszorítva a parton, mintha a folyóból nőttek volna ki. Amászia nemrég került az Oszmán Birodalomhoz. Hosszú, legendákban megörökített történelmére a Lada lábára árnyékot vető római sírok is emlékeztettek. Utoljára Mehmeddel és Raduval járt itt, az eget kémlelték, és a csillagokról álmodtak.

Lada viszont most lefelé nézett, és lángokat tervezgetett.

– A folyót is használhatnánk – gondolkodott Nicolae hangosan havasalföldi nyelven, mivel Lada ezt kérte tőle. – Az éjszaka közepén csónakkal végigmegyünk, és felgyújtjuk a házakat. Ez sok helyi lakos és katona figyelmét elvonná.

– Itt ki a szpáhik parancsnoka?

Lada háta mögött Petru gúnyosan fújtatott. Nemrég fejezte be a kiképzését.

– Á, a szpáhik! Lusta, kövér disznók. Felesleges aggódnunk miattuk.

Lada azért választotta őt, mert viszonylag idősebb volt, amikor idehozták Havasalföldről – tizennégy évesen került a törökökhöz. Ám pökhendinek bizonyult, és nehézfejűnek, időnként pedig rosszindulatú volt, ami Ladát a bátyjára, Mirceára emlékeztette. Néha éppen emiatt kedvelte, de többnyire azért legszívesebben lelökte volna a szikláról.

– Ki mondta neked, hogy a szpáhik lusta, kövér disznók? Küzdöttél már egyáltalán ellenük?

– Miért kellene harcolnom ellenük? Egy oldalon állunk!

Lada és Nicolae jelentőségteljes pillantást váltottak egymással. Lehet, hogy Petrut el kellene küldeni a csapattól?

– A szpáhiknak tilos szakállat növeszteniük?

Petru vigyorgott.

– Nem.

– Neked mégis csak bajuszt engednek.

– Már ha egyáltalán fog nőni neki – szólalt meg Matei.

Vézna ember volt, amikor Lada elhívta a seregétől Drinápolyban, úgy nézett ki, mint aki folyton éhes. Petru megdobta őt egy kővel. Ladának összesen tíz katonája volt tizennyolc és nagyjából huszonöt év között. A havasalföldiekből nem volt nagy választék, mivel a törökök más nemzetiségeket részesítettek előnyben, mert úgy vélték, hogy belőlük okosabb és jobb katonák lesznek.

Ostobák. Lada hunyorgott, nézte, melyik házat lehetne felrobbantani a janicsárok puskaporkészleteivel, hogy a lehető leghatékonyabban elzárják az utat a várba.

– A szpáhik megházasodhatnak? Lehet gyerekük?

– Nem.

– Még egy dolog, ami a mi Petrunknak nem fog összejönni – jegyezte meg Nicolae derűsen.

Lada megvárta, míg elhal a nevetés.

– A szpáhik rabok, akiket idehoztak a hazájukból, hogy egy másik urat és egy másik istent szolgáljanak?

A szavait csend fogadta.

– A szpáhik dühösek ránk, amiért erősebbek lettünk, és azért is, mert jól szervezettek vagyunk, tudunk harcolni, és közel állunk a szultánhoz meg az örököséhez. Ne gondold, hogy az ő oldalukon állsz, mert ők nem állnak a tieden. Azért harcolnak, hogy területet szerezzenek, hogy presztízshez és jóléthez jussanak. Mi pedig azért, mert nincs más választásunk.

Néhány pillanatig hallgatott, aztán folytatta:

– Ki szervezte meg a város védelmét?

– A védelemért a szpáhik a felelősek – felelte Petru.

A hangja alapján úgy tűnt, hogy nagyon figyel. Lada mellé mászott, hogy jobban rálásson a városra.

A kígyózó folyót követte a tekintetével.

– Vágd le az ellenfeled fejét az első csapásoddal, és egy tehetetlen test áll majd előtted.

Matei egy ledőlt sírkövön ülve élesítette a tőrét egy köszörűkövön.

– Örömmel levágnám néhány szpáhi fejét, de abban nem vagyok biztos, hogy arra is marad időm, hogy még a várost is felgyújtsam ma este.

– A kedvenc játékom kiképzéskor az, hogy képzeletbeli támadásokat tervezek. – Nicolae kinyújtózott, és a hátára fordult. – Ez annyira pihentető.

Lada felállt, lesöpörte a port a tunikájáról, és megigazította a fehér sisakját.

– Iljas bég szolgálatban van?

Stefan bólintott. Csendes, nyugodt ember volt, akinek az arca Ladát a tiszta, felhőtlen égre emlékeztette. Nélkülözött minden érzést, nem lehetett semmit sem leolvasni az arcáról. Keveset beszélt, de Lada észrevette, hogy olyan az elméje, mint egy hangyabolynak, ahová folyton érkeznek az információmorzsák. Ebből táplálkozott.

Lada válaszul biccentett.

– Jól van. Eljött az ideje a Mehmed elleni merényletnek.

Nicolae felmordult.

– Ez már nagyon nem pihentető.

A többiek készülődni kezdtek, az arcukon örömteli várakozás. Ahogy leereszkedtek a hegyoldalon a vár felé, terveket szőttek. Stefan előreszaladt, hogy megtudja, Mehmed bent van-e, vagy kint. Ezt rendszerint az őrök állomáshelyéből meg tudta állapítani.

Ha Mehmed kint tartózkodik, akkor a falon átmászva lopóznak be, és minél gyorsabban nyílzáport indítanak. Ha bent, akkor Matei három másik katonával a lehető legközelebb kerül hozzá, reménykedve, hogy senki nem veszi észre, hogy nincsenek szolgálatban. Nicolae ezalatt kideríti Mehmed pontos helyzetét, és jelet ad a toronyból. Ezután Lada, Petru és négy másik könnyű és erős katona átmászik a vár külső falán. Csak egy embernek kell hozzá elég közel kerülnie. Egy lövés kell, egy késszúrás, egy esély, csak ennyire volt szükség ahhoz, hogy megöljék az örököst.

Stefan egy kövek mellett növő, görbe fenyőfánál találkozott velük. Lada rendszerint itt jelölte ki a találkozóhelyet a katonáival, bár ezen a helyen mindig megfájdult a szíve a boldogság távoli és idővel megmérgeződött emlékeitől.

Stefan arckifejezését, ahogyan általában, nem lehetett megfejteni, de volt a testtartásában valami kihívó, ami Ladát nagyon felingerelte. Stefan nem szólalt meg, ám Lada már tudta, mit fog mondani. És Stefan tudta, hogy a parancsnoka ettől ingerült lesz.

– A janicsárok a hárem kapujánál állnak, két eunuch van szolgálatban az ajtók előtt.

Lada emberei egyként sóhajtottak. A lány nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbülésükben vagy a csalódástól. Nicolae szándékosan vidáman beszélt.

– Ez azt jelenti, hogy mára véget ért a játék. A háremet nem tudjuk megtámadni.

– Miért nem?

Lada állkapcsa hirtelen megfájdult. Próbált a fájdalomra koncentrálni. Mióta elkezdte a katonái kiképzését, szinte nem is látta Mehmedet. Amikor mégis, akkor mindig sötét sarkokban. Titkos csókokat váltottak kétségbeesett ölelésekkel.

– Mert… – húzta el a szót Nicolae, mint egy csalit, remélve, hogy Lada bekapja, és megkíméli attól, hogy magyarázkodnia kelljen. De nem harapott rá. – Azért, mert – sóhajtott – a falak túl magasak, a falakon rácsok, az ajtók előtt pedig őrök vannak. Ezt már korábban végiggondoltuk, és mindig arra jutottunk, hogy egyetlen út áll előttünk: kivárni, míg kijön. Nem tudunk bejutni.

– Te nem tudsz bejutni – jelentette ki Lada. – Stefan, te felismered a szolgálatban lévő őröket?

Stefan a fejét csóválta.

– Nagyszerű. Akkor ők sem ismernek fel téged. Szoknyákra, egy kaftánra és fátyolra van szükségem.

Petrunak leesett az álla a csodálkozástól. Egy olyan halra hasonlított, aminek a kifogásában Nicolae reménykedett.

– Szoknyákra? De miért?

Lada intett nekik, hogy kövessék.

– Azért, mert a szoknyák alatt rengeteg fegyvert el lehet rejteni, és mert Stefan hamarosan ajándékot fog hozni a szultántól.

Lada sietős léptekkel haladt egy külső épület felé, amit laktanyának jelöltek ki. Nicolae útközben érte utol. A laktanya is megakadályozta, hogy találkozzanak Mehmeddel: Lada egy ideiglenes laktanyában lakott a katonáival együtt. Soha nem tartózkodott egyedül. Ha lett volna ilyen, akkor nem lett volna semmilyen akadály előttük, ami megállíthatta volna őket…

Mehmed a háremben volt.

– Lada. – Nicolae olyan halkan szólalt meg, hogy a többiek ne hallják meg. – Szerinted ez tényleg jó ötlet? Szerintem várnunk kellene. Akkor is elcsíphetjük, amikor jön kifelé. Arra már van tervünk.

– Az egy jó, azaz nyilvánvaló terv, vagyis Iljas gondolhatott rá. Ez az új jobb.

Nicolae megragadta Lada karját.

– Lada, állj már meg!

Lada megfordult, és a szemébe nézett. Csak úgy izzott benne a düh, és ettől magasabbnak, erősebbnek tűnt.

– Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak!

Nicolae a levegőbe lendítette a karját.

– Nem hinném, hogy a hárem a legjobb hely neked.

A Nicolae arcán megjelenő aggodalomtól Lada legszívesebben kitépte volna a haját, hogy aztán azzal fojtsa meg Nicolaét. Megvetően sóhajtott.

– Szerinted nem tudom, mi folyik ott? Attól félsz, hogy érzékenyen érint a látvány?

– Nem! Esküszöm, hogy soha nem tartottalak érzékenynek. – Nicolae mosolygott, a heg az arcán megnyúlt. – De aggódom a jó híred miatt. Azok a nők, akik bemennek a hárembe, nem jönnek ki onnan. Ott maradnak örökre.

Lada egy legyintéssel elintézte ezt a megjegyzést. Tudta, hogy Nicolae valami fontosabbat akar mondani, amivel ő nem fog egyetérteni.

– Nem nőként akarok bemenni, hanem merénylőként. Szóval nincs mitől tartanunk.

Néhány perc múlva tetőtől talpig beöltözött a Mehmed esküvőjéről származó elegáns öltözékébe. A külön neki készített ruhák felét se tudta felvenni, de egy buzgó szolga mindet becsomagolta, és elküldte vele együtt. És bár a ruhák olyan gyűröttek voltak, hogy bármelyik szolgálólány verést kapott volna értük, mégis nőnek festett bennük. A fátyol miatt viszont egy kicsit sem emlékeztetett önmagára.

Eldöntötték, hogy csak Stefan megy vele, mert több őr már gyanút ébresztene. Stefan minden teketóriázás nélkül a hárem kapujához vezette Ladát, aztán átadta a legközelebbi eunuchnak.

– Ajándék Mehmed édesanyjától – jelentette ki.

Az eunuch közömbösen biccentett, és a két janicsár őr mellett elhaladva egyenesen a hárembe vezette.

Amikor az ajtó becsapódott mögötte, Lada ijedtében ugrott egyet, pedig ez nem vallott rá. Ünnepélyességet és véglegességet érzett. A szíve kalapált, felszínesen kapkodta a levegőt. Követte az eunuchot a kanyargó folyosókon, próbálta közben megjegyezni őket. Minden tiszta és világos volt. A csillogó, finom mintás csempe egyre beljebb csábította őket.

Az eunuch kinyitott egy ajtót: egy kis váró tárult eléjük.

– Egy órán belül jön valaki, ő majd megmutatja a helyedet, és segít eligazodni.

Csak ennyit mondott, aztán kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.

Nem zárta be.

Nem mintha számított volna, de Ladát maga a gondolat is feldühítette. De hiszen ez csak egy ajtó, mondogatta magának. Azt jelezte, hogy az eunuch egyszerűen képtelen egy nőben fenyegetést látni.

Lada elővette az egyik kését, és beleszúrta a kanapéba. Végighasította, aztán a tokjába dugta a tőrt, és rögzítette a fátylát. Kilépett a folyosóra. Képesnek érezte magát a küldetése végrehajtására, nem hagyta, hogy az a tény, hogy Mehmed háremében van, elterelje a gondolatait.

Sejtette, hogy még beljebb kell menni. Kiválasztott egy nagy vázát egy illatos csokorral, és óvatosan maga előtt tartotta, mintha lenne vele valamilyen célja. Ebben az aranykalitkában teljesen észszerű elfoglaltságnak tűnt, hogy valaki egy virágcsokrot visz valahonnan valahová.

Elhaladt néhány zárt ajtó mellett, három folyosóra fordult be, ám ekkor kétségbeesés szállta meg. Ha Mehmed befejezi a dolgát, és előbb távozik, mint hogy ő megtalálja, akkor mit fog mondani az embereinek?

Egy kisbaba fülsértően sírni kezdett. Lada megfordult, és elindult a szamárbőgésre emlékeztető sírás felé. Eljutott egy szobához, aminek faragott ajtaja tárva-nyitva állt.

Beosont, és azonnal balra ugrott, ahol a nagy, nyitott ablak előtt egy finoman festett paraván állt. Sikerült besurrannia a paraván és a fal közé. A léptei hangját elnyomta a csecsemő sírása.

Mehmed nevetése hangzott fel, és mintha hatalmas súly nehezedett volna ezzel Lada vállára.

– Nem jól tartom? Nem szeret engem.

– Dehogynem szeret! – A nő hangja mézesmázos volt. Lada úgy érezte, hogy beleragad a fülébe. Tudta, hogy hiába fogja sikálni, nem fog tudni tőle megszabadulni. – Látod, milyen erős?

– Drága kis Bajazid! Legyél csak erős, amíg nem leszek itt. Hamarosan visszajövök.

Mehmed szavait átjárta a gyengédség. Lada arra vágyott, bárcsak minden másképp lenne. Régebben azt hitte, az lenne a legrosszabb, ha egy másik nővel találná, de ez…

Nem tudta, hogyan haragudjon egy gyerekre.

De mégis sikerült.

– Mennyi időre mész el? – kérdezte a nő.

– Amíg le nem győzzük Szkander béget. Szükséged van valamire?

– Nem, itt nagyon szépen gondoskodnak rólunk. Vigyázz magadra!

– Isten veled, kisfiam!

Lada némi keserű elégedettséggel nyugtázta, hogy Mehmed olyan hangon beszélt a rabnővel, ahogyan egy szolgával szokás. De az biztos, hogy a gyerek iránt táplált érzéseket. És a rabnő ajándékozta meg a gyerekkel.

A kisbaba sírása távolodott a folyosón. Lada hallotta, hogy valaki felkel. Kilépett a paraván mögül, még mindig a kezében tartva a vázát.

Mehmed épp csak rápillantott, majd egyenesen az ajtó felé indult. Lada a feje felé dobta a vázát. Mehmed kitért, a váza a falnak csapódott, és fröcskölve repült szerteszét: az éles zománcszilánkok a virágokkal együtt.

Mehmed Ladára nézett, az arca vörössé vált a haragtól.

– Mégis hogy…

Lada lerántotta a fátylát. Mehmed arcán a dühöt egy pillanat alatt mosoly váltotta fel. Nevetve csóválta a fejét.

– Mégis mit keresel itt, Lada?

A lány becsukta az ajtót. Mehmed szemében remény gyúlt, és Lada felé indult.

A parancsnok kitért előle.

– Meg is ölhettelek volna.

– Csak tessék!

Mehmed felé nyúlt, a mosolyába szemernyi aggodalom se vegyült. Több nap is eltelt azóta, hogy kettesben töltöttek egy kis időt.

Ne itt, gondolta Lada. Akárhol, csak ne itt.

– Szkander béggel mi újság? – váltott témát.

Iszkander bég egykor Murád egyik kedvenc janicsárja volt, most pedig Ladáé. Évek óta tüske volt a birodalom oldalában, és azzal tartotta sakkban őket, amit a birodalomtól tanult. Lada olyan szenvedéllyel tanulmányozta mindegyik csatáját, ahogy Mehmed az iszlámot.

Mehmed arckifejezése kiismerhetetlenné vált.

– Az apám újabb hadjáratot jelentett be ellene. Vele tartok, egy oldalszárny parancsnoka leszek az ostrom alatt.

Lada majd felrobbant izgalmában. Bizonyíthatna, és nemcsak ő, hanem az emberei is… és utazhatna, végre láthatna valamit, még ha nem is az otthonát.

– Mikor indulunk?

Mehmed kerülte a tekintetét. Lehajolt, és felvett néhány virágot. Óvatosan, hogy ne vágja meg a kezét a törött váza éles szilánkjaival.

– Én ma délután.

Lada az ajtó felé rohant.

– Egy órán belül összekészülök, és…

Mehmed megfogta a karját, és visszahúzta.

– Te nem jössz.

– Nem? Miért? Felkészültünk. Az embereim készen állnak. Kevesen vagyunk, de felderíteni tudunk, és…

– Te itt maradsz!

Lada lehámozta magáról Mehmed kezét, és hátrébb lépett egyet.

– Miért?

A szultán fia hirtelen nagy érdeklődést tanúsított a kezében tartott sérült virágok iránt.

– Muszáj a városban hagynom egy olyan embert, akiben megbízom.

– De erre bárki képes! A városban nem marad semmi fontos!

Mehmed tekintete elkomorult. Végül Lada szemébe nézett.

– Semmi fontos?

Lada hirtelen mindent értett. Kitépte a virágokat Mehmed kezéből, és a földre vágta őket.

– Nem maradok itthon azért, hogy a kölyködre vigyázzak! Nem vagyok a gyereked dajkája!

Mehmed értetlenül pislogott, majd a fejét csóválta.

– Én nem a fiamról beszéltem. Szerinted ő az egyedüli érték, ami fontos itt nekem?

– Akkor meg kicsoda?

– Hát te! Nem viszlek el a háborúba! Neked fogalmad sincs arról, milyenek ott a körülmények, és milyen könnyű meghalni.

– De én tudok magamra vigyázni!

– És velem mi lesz? Mit kezdek magammal, ha történik veled valami? Felelős vagyok a biztonságodért!

Lada meglökte Mehmedet. A fiú megbillent, a váza szilánkjai csikorogtak a csizmája alatt.

– Engem nem kell megvédeni! Legközelebb meg majd azt mondod, hogy ezek mögött a falak mögött akarsz engem tartani az illatos, kipárnázott szobákban. Én nem vagyok a rabnőd, Mehmed!

– Nem is ezt kérem tőled! – A fiú a levegőbe lendítette a karját, és körbejárt. – Nagyon drága vagy nekem. Mi rossz van abban, hogy meg akarlak védeni?

– Ha nekem védelemre lenne szükségem, vagy védelmet szeretnék, akkor olyan nő lennék, mint itt a többiek. De én nem vagyok olyan!

– Nem, nem vagy olyan. Szeretlek, Lada! – Becsukta a szemét, és halkabban szólalt meg. Próbálta visszanyerni az önuralmát. – Kérlek, engedd meg nekem, hogy szeresselek! Te vagy a legfontosabb ember az életemben. Ti vagytok az egyetlenek az öcséddel, akik igazán ismertek engem.

Lada összerezzent, Mehmed pedig a reakciója láttán kérdőn felvonta a szemöldökét. Nem értette. Lada nem mesélt neki a legutolsó veszekedéséről Raduval, és arról sem, hogy az elválásuk óta nem hallott róla. Mehmed nem érzékelte Radu szeretetének valódi mélységeit, és azt sem, hogy Ladának mennyire hiányzik az öccse.

– Kérlek szépen! – szólalt meg Mehmed. – Radut már elvesztettem, átengedtem az apámnak. Alig ír, és ha igen, úgy, mintha egy idegennek írna. Téged már nem tudlak elveszíteni.

– Nem veszíthetsz el egy olyan valamit, ami nem is a tied. Vigyél magaddal!

Mehmed bosszúsan morogva letépte Ladáról a fátylat, és a földre dobta.

– Nevetségesen nézel ki. A páncél sokkal jobban illik hozzád, mint a selyem.

Lada a kezébe fogta Mehmed arcát. A bőre puha volt és forró. Mindig forró, mintha másoknál jobban égetné valami tűz.

– Vigyél magaddal, és végig rajtam lesz a páncél! – dorombolta Lada olyan gyengéden, hogy a hangja már-már Humáéhoz hasonlított.

Ez meg is hökkentette. Magához húzta Mehmedet, megcsókolta, és hagyta, hogy a benne lobogó láng őt is felgyújtsa.

Mehmed megfogta a derekát, magához szorította, és osztozott a szenvedélyében. Lada nekinyomta a csípőjét, érezte, hogy Mehmed megkeményedett. Ez megijesztette, de fel is izgatta: ő érte el, hogy ez megtörtént. Mehmed Lada szájába nyögött, a csókját elmélyítette és vadabbá tette.

– Lada – mondta, és csókolta a nyakát, fülét, haját. – Lada, Lada…

– Vigyél magaddal! – súgta Lada Mehmed fülébe.

Mehmed Lada hajába temette az arcát, és olyan erővel szorította, hogy Lada tudta, hogy nyert. Mehmed viszont a fejét csóválta.

– Nem.

Lada erre felkiáltott, és ellökte. Mehmed elesett, a cipője átázott a vázából kiömlött víztől. A lány kihúzta a kését, lehajolt, és elvágta Mehmed övét. A selymet az öklébe gyűrve lenézett rá.

– Azt akarod, hogy biztonságban legyek? És a te biztonságodat ki garantálja? Megint megöltelek az őrök orra előtt.

Mehmed volt olyan arcátlan, hogy lefeküdt a földre, és elnevette magát.

– Lada, nincs a világon még egy ember, aki ilyen elkötelezetten és találékonyan próbálna megölni, mint te. – Lada felé nyújtotta a kezét. Fekete szemében könyörgés. – Gyere, töltsd velem ezt a néhány órát! Hiányoztál.

Lada előrehajolt, de épp csak annyira, hogy Mehmed ne érje el.

– Hozzá kellene szoknod ehhez az érzéshez.

Kimenni egyszerűbb volt, mint bejönni, bár a többi nő számára, akik átlépték a hárem küszöbét, épp fordítva volt. Az utcán Lada az ijedt Iljasba botlott. A lába elé hajította Mehmed övét.

– Megint megöltük. Vesztettetek. Próbáld meg élve visszahozni Albániából.

Biccentett a várakozó Stefan felé, jelezve, hogy a játékukat újra siker koronázta. Ekkor hirtelen eszébe jutott, milyen gorombaságokat vágott távozóban Mehmed fejéhez, és a szíve fájdalmasan összeszorult. Ha Mehmed meghal, akkor az utolsó találkozásukkor Mehmed szerelmet vallott neki, ő viszont erre kegyetlenséggel válaszolt. Akkor soha nem tudja meg, hogy mit érzett, hogy a fiú kínszenvedést okozott neki, de fénylő csillag is volt Lada életének sötét égboltján.

De azt érdemelte, hogy tudatlanul haljon meg, hiszen itt hagyta őt.

Lada tudta, hogy mégsem bocsátana meg soha magának.