3

Ha Vaszilisza meglátja, hogy a lánya kutyákkal és a dajka fiával, Bogdannal birkózik a földön, akkor a dajka azonnal repült volna a háztól. Vaszilisza azonban Radu születése óta, azaz négy éve egyszer sem hagyta el a lakosztályát.

Radunak jutott egyébként minden szépség, amit az apjuk a lányának kívánt. Sűrű szempillája és telt ajka volt, szászosan aranyszőke árnyalatú haja lágyan hullámos.

Bogdan felkiáltott, amikor Lada (az ötödik évét betöltő Ladiszlava, aki már nem hallgatott a teljes nevére) combon harapta. Bogdan erre ököllel húzott be neki. Lada még nagyobbat ütött rá, ekkor Bogdan segítségért kiabált.

– Ha Ladának netán az jutna az eszébe, hogy megeszi a lábad, neki azt is szabad – mondta a dajka. – Ne kiabálj, mert neki adom a te vacsorádat is!

Az öccséhez hasonlóan Ladának is nagy szemei voltak, de neki közelebb ültek egymáshoz. Sűrű, összenőtt szemöldöke mogorva arckifejezést kölcsönzött az arcára. Örökké kócos haja nagyon sötét volt, a bőre emiatt betegesen sápadtnak tűnt. Görbe, hosszú orra, keskeny ajka és kicsi, de Bogdan felháborodott kiáltásából ítélve pengeéles fogai voltak.

Szófogadatlan volt és kegyetlen, a dajkának még életében nem kellett ilyen elvetemült gyerekre vigyáznia. Ugyanakkor őt kedvelte a legjobban a dajka annak ellenére, hogy a kislányoknak engedelmesnek, csendesnek, félénknek és nyafogósnak kellett lenniük. Lada apja egy meggyengült zsarnok volt, tehetetlenségében kegyetlen, ráadásul hónapokig hírét sem látták. Lada anyja hiába élt velük, valójában ő sem volt jelen, annyira magába fordult. A saját otthonában is megfeledkeztek róla, és nem tudott sehogyan sem segíteni magán. Lada szülei ékesen példázták egy egész terület, főleg a dajka szülőföldjének, Havasalföldnek a lakóit.

De a dajka felfedezett Ladában egy szikrát, egy szenvedélyes, zabolátlanul lobogó lángot, amit nem lehetett sem elrejteni, sem kioltani. Ahelyett, hogy a dajka Lada jövője érdekében csírájában fojtotta volna el a lángot, inkább szította azt, mert ez valami különös reménnyel töltötte el.

Ha Lada tüskés gaz volt, ami a kiszáradt, repedezett folyómedren tör át, akkor Radu finom, illatos rózsa, ami csak ideális körülmények között nő. Máskülönben elhervad. Most is azért bőgött, mert a dajka nem dugta időben a szájába a híg, mézzel édesített zabkását.

– Hallgattasd már el!

Lada felmászott apja legnagyobb kopójára. Az állat az idő múlásával megőszült és türelmessé vált.

– Mégis hogy csináljam?

– Fojtsd meg!

– Lada! Harapd le a nyelved! Radu a kisöcséd!

– Egy féreg. Az én testvérem Bogdan.

A dajka bosszankodva törölte meg Radu arcát a kötényével.

– Bogdan nem a fivéred.

Előbb fekszem le kutyákkal, mint az apáddal, gondolta.

– Igenis a bátyám! A bátyám vagy! Mondd, hogy a bátyám vagy!

Lada Bogdan hátára ugrott. Bár a fiú két évvel idősebb volt, és jóval magasabb nála, Lada lenyomta a földre, és a könyökét a vállába fúrta.

– A bátyád vagyok! A bátyád! – kiabálta Bogdan félig nevetve, félig sírva.

– Öntsd ki Radut a mocskos vízzel!

Radu erre még hangosabban bőgött, már-már hisztériás rohamba lovalva magát. A dajka bosszúsan csettintett a nyelvével, aztán felvette, bár már nagy volt ehhez. Radu bedugta a kezét a dajka blúza alá, és megcsípte löttyedt, ráncos bőrét, ami olyan volt, mint a régi alma. A dajka időnként szintén azt kívánta, bárcsak elhallgatna, de amikor Radu beszélt, akkor olyan édesen csinálta, hogy a dajka a gyerek minden dührohamáról megfeledkezett. És Radunak az illata is nagyon édes volt, mintha méz ragadt volna az ajkára két étkezés között.

– Ha jó kisfiú leszel – mondta a dajka –, akkor elmehetsz szánkózni Ladával és Bogdannal. Akarod?

Radu a fejét csóválta. Reszketett az ajka, újabb könnyeket jelezve.

– A lovakat is megnézhetjük.

Radu lassan bólintott, mire a dajka megkönnyebbülten felsóhajtott. Körbenézett, de Ladát sehol sem látta.

– Hová tűnhetett?

Bogdan szeme elkerekedett a félelemtől. Nem tudta eldönteni, kinek a haragjától fél jobban: az anyjáétól vagy a kis Ladáétól.

A dajka dúlva-fúlva megemelte Radut, és a csípőjéhez fogta. Ahogy a kisfiú lóbálta a lábát, minden lépésnél a dajka lábába rúgott. A dajka a folyosóról egy keskeny lépcsőházba ment, ami a hálókhoz vezetett.

– Lada, ha felébreszted anyádat…

A dajka hirtelen megtorpant, és tökéletes mozdulatlansággal hallgatózott. Először Bogdan arca torzult el a félelemtől, aztán az övé. A ház elülső részében lévő társalgóból hangok szűrődtek ki. Mély férfihangok. Törökül beszéltek, az oszmán nép, vagyis az ellenségeik nyelvén.

Ez azt jelenti, hogy hazajött Vlad, Lada pedig…

A dajka futni kezdett a folyosón, majd beviharzott a társalgóba. Lada a szoba közepén állt.

– Megölöm a hitetleneket! – hadonászott a kislány egy kisebb konyhakéssel.

– Tényleg?

Vlad a szászok nyelvén fordult hozzá, Segesváron ez terjedt el a legjobban. A dajka csak pár szót értett. Vaszilisza ugyan folyékonyan beszélt több nyelven is, a gyerekeivel azonban sohasem beszélgetett. Éppen ezért Lada és Radu csak a havasalföldi nyelvet beszélte.

Lada nem értette a kérdést, ezért tovább hadonászott a késsel. Vlad felvonta a szemöldökét. Drága kaftánt viselt, a fején finom fejfedőt. Lada közel egy éve nem látta az apját. Nem ismerte meg.

– Lada! – súgta a dajka. – Gyere ide!

Lada magabiztosan állt tömzsi lábain. Kihúzta magát, bár így is aprócska volt.

– Ez az én házam! Én vagyok a Sárkányrend! Megölöm a hitetleneket!

A három vendég közül az egyik dünnyögött valamit törökül. A dajka érezte, hogy az arcán, nyakán, hátán folyik a verejték. Megölnék a gyereket azért, mert fenyegetőzik? Megengedné az apja? Vagy őt ölik meg azért, mert nem tud vigyázni Ladára?

Vlad a lánya kirohanását elnézve leereszkedően elmosolyodott, és biccentett a három férfi felé. Azok bólintottak és távoztak: nem néztek sem a dajkára, sem szófogadatlan védencére.

– Hány hitetlent öltél már meg?

Vlad ezúttal a dallamos, romantikus hangzású havasalföldi nyelven szólalt meg. A hangja simán, hidegen csengett.

– Több százat. – Lada a késével Radura mutatott, aki a dajka vállába fúrta az arcát. – Őt ma reggel öltem meg.

– És most én következem?

Lada tétovázott, majd lejjebb engedte a kezét. Az apjára nézett, és a felismerés úgy terjedt szét az arcán, mint a tiszta vízbe csepegő tej. Vlad egy hirtelen mozdulattal, akár a kígyó, kikapta a kezéből a kést, és a bokájánál fogva felemelte a levegőbe.

– És most – mondta fejjel lefelé tartva a gyereket – mit gondolsz, meg tudod ölni azt, aki nagyobb, erősebb és okosabb nálad?

– Csaltál! – Lada tekintete szikrákat szórt.

A dajka kővé dermedt a rettegéstől. Ez a tekintet háborút ígért, pusztulást vagy tüzet. Gyakran mindet egyszerre.

– Én nyertem, és ez a lényeg.

Lada sikítva felfelé csavarodott, és megharapta az apja kezét.

– Egek ura! – Vlad leejtette a földre a gyereket.

A lány összegömbölyödött, távolabb gurult, felguggolt, és vicsorogva nézett vissza. A dajka reszketve várta, hogy Vlad éktelen haragra gerjed, és agyonüti Ladát. És őt is, amiért nem tudta úgy nevelni a lányát, hogy szelíd és engedelmes legyen.

Vlad ehelyett elnevette magát.

– A lányom egy vadember.

– Szörnyen sajnálom, uram. – A dajka lehajtotta a fejét, és kétségbeesetten próbált jelezni Ladának. – A gyerek nagyon felizgatta magát, hogy oly hosszú távollét után újra látja önt.

– És hogy áll a taníttatásuk? Nem beszél szászul!

– Nem, uram. – Ez csak részben volt igaz, Ladára ugyanis ráragadt pár szász káromkodás. Gyakran az ablakból kiabálta le őket az embereknek a nyüzsgő térre. – Magyarul tud egy kicsit, de itt senki sem tudja tanítani őket.

Vlad csettintett a nyelvével, okos tekintete töprengővé vált.

– És a másik milyen? Ő is ilyen vad?

Vlad odahajolt, ahol a fia végre kidugta a fejét.

Radu abban a pillanatban könnyekben tört ki, az arcát a dajka vállába fúrta, és bedugta a főkötője alá a kezét, hogy minél jobban elbújhasson a hajában.

Vlad undorodva elfintorodott.

– Ez meg tisztára az anyjára ütött! Vasziliszára! – kiabálta olyan hangosan, hogy Radu félelmében elhallgatott.

Csak csuklott és szipogott. A dajka nem tudta, maradjon vagy menjen, de még nem bocsátották el. Lada az apjára szegezte a tekintetét.

– Vaszilisza! – üvöltötte el magát Vlad újra. Lada után nyúlt, hogy elkapja, de a lányka ezúttal készenlétben állt. Elugrott, és bebújt a fényesre csiszolt asztal alá. Vlad az ujjával kopogtatott rajta. – Nagyon jó. Vaszilisza!

A felesége bebotorkált a szobába. A haja ki volt engedve, és csak egy köntöst viselt. Lefogyott. Az arccsontja kiállt, tekintete szürke volt és üres. Lada születésébe is majdnem belehalt, aztán Radu minden életet kiszívott belőle, ami csak maradt benne. Unott tekintettel körbenézve a következőket látta: Radu arca könnyben ázik, Lada az asztal alatt, a férje pedig végre itthon.

– Igen? – kérdezte.

– Így fogadod a férjedet? Havasalföld vajdáját? Egy fejedelmet?

Diadalittasan mosolygott, keskeny bajsza alól kilátszódott vékony ajka.

Vaszilisza megdermedt.

– Fejedelmet csináltak belőled? Hogyhogy? Mi van Alexandruval?

– A fivérem halott.

A dajkának feltűnt, hogy Vladon egy kicsit sem látszik a gyász.

Vaszilisza ekkor végre észrevette a lányát, és szólongatni kezdte:

– Ladiszlava, mássz ki onnan! Apa hazajött!

Lada nem mozdult.

– Nem az apám.

– Szedd már ki onnan! – förmedt rá Vaszilisza a dajkára.

– Nem tudsz parancsolni a saját gyerekednek?

Vlad hangja tiszta volt, akár a kék ég a zimankós tél közepén. Ezeket a napokat harapós napoknak hívták.

A dajka erre még kisebbre húzta össze magát, és úgy fordult, hogy elrejtse Radut Vlad pillantása elől. Vaszilisza kétségbeesetten pillantott jobbra-balra, de a szobából nem volt menekülés.

– Haza akarok menni – suttogta. – Vissza Moldáviába. Kérlek, engedj el!

– Könyörögj!

Az aprócska Vaszilisza összerezzent. Térdre ereszkedett, lehajtotta a fejét, és megfogta Vlad kezét.

– Kérlek, kérlek, könyörgök! Engedj haza!

Vlad a másik kezével megsimogatta Vaszilisza hosszú, zsíros haját, aztán megfogta, és oldalra rántotta a nő fejét. Vaszilisza felkiáltott, ám Vlad erre még erősebben húzta, és a hajánál fogva felrántotta. A füléhez hajolt, és így szólt hozzá:

– Nálad gyengébb teremtményt még életemben nem láttam. Mássz vissza a lyukadba, és bújj el! Mássz el innen!

A földre lökte, a nő pedig sírva kimászott a teremből.

A dajka a finom szövésű szőnyegre szegezte a tekintetét a kőpadlón. Nem szólt, nem csinált semmit. Magában imádkozott, hogy Radu maradjon csendben.

– Te ott! – Vlad Ladára mutatott. – Gyere elő, de azonnal!

Lada így tett. Továbbra is az ajtót nézte.

– Az apád vagyok. Az a nő nem az anyád. A te anyád Havasalföld. A te anyád az a föld, amin járunk, az az ország, aminek a fejedelme vagyok. Megértetted?

Lada belenézett az apja mélyen ülő szemébe. A hosszú évek ravaszkodása és kegyetlensége éles tekintetében tükröződött. Lada bólintott, és kinyújtotta a kezét:

– Havasalföld leánya kéri vissza a kését.

Vlad mosolyogva odaadta neki.