17

Lada arra ébredt, hogy valaki befogja a száját.

Gyors egymásutánban kétszer is az illető felé ütött, a veséjét célozta. Támadója oldalra gurult.

– Lada! Hagyd már abba!

A lány felült az ágyában, hunyorgott a sötétben.

– Mehmed?

Mehmed fájdalmasan felsóhajtott.

– Mit keresel a szobámban?

– Kiszökünk.

Lada ekkor felfedezett még egy alakot a sötétben. Radut. Bosszúsan visszafeküdt, és a hasára fordult. De ez nem segített. Feltámadt benne az aggodalom, és ez teljesen kiűzte a szeméből az álmot. Tudta, hogy órákig is eltarthat, amíg visszaalszik. Ezenkívül pedig… kíváncsi volt.

– Óriási. – Felhajtotta a takarókat, és egy tunikát húzott a hálóingére. Rávette a köpenyét, és türelmetlenül intett Mehmednek és Radunak, hogy menjenek előre.

Ahelyett, hogy az ajtón keresztül távoztak volna, felálltak az ágyára, és a keskeny ablakon keresztül másztak ki. Az amásziai régi, masszív erődöt fal vette körül, amit sok helyen szinte elnyelt a sok fa és szikla. Az évek során itt-ott csinosítgatták: hozzáépítettek erkélyeket, egy tornyot, ami stílusában ugyan nem illett hozzá, és azt a szárnyat, ahol Lada és Radu lakott. A várat nemrég kék-fehér csíkosra festették, a toronyra pedig örvénylő vonalakat rajzoltak.

Lada igyekezett minél kevesebb időt tölteni a várban, inkább a janicsárokkal volt, vagy az erdőben a hegyen. Mehmed viszont ritkán hagyta el a várat. Ha mégis ellógtak hármasban, akkor napközben a titkos tóhoz mentek, de most még délben is túl hideg volt az úszáshoz, nemhogy az éjszaka közepén.

A fák mellett futottak, az erdő szélén, a lenti folyóval párhuzamosan. Jócskán eltávolodtak az erődtől, amikor az ösvény emelkedni kezdett. A talaj sziklássá vált, alacsony, tüskés bokrok tűzdelték. A sötétben nehezen lehetett tájékozódni.

– Hová visztek, ti idióták?

– Türelem, Lada – felelte Mehmed.

– Legközelebb tőrrel a kezemben fogok aludni.

– Ha lett volna késed, meg is öltél volna.

– Az biztos. És akkor legalább vissza tudok aludni.

Radu fújtatott.

– Azt akarod mondani, hogy édes lett volna az álmod egy hulla karjaiban?

Mehmed ekkor előremutatott, mert a sötétben valamiféle formák rajzolódtak ki. Lada azt hitte, hogy nagy kövek a hegy oldalán, de ahogy körüljárta őket, látta, hogy valaki gondosan megformálta és a hegybe véste őket. Ferhád alagútja Shirin felé! Elfogta a lelkesedés, érezte a hideg, tiszta víz ízét, és hallotta a szívek dobogását.

Majd rájött, hogy mi van előtte valójában.

Sírok.

– Milyen sírok ezek? – kérdezte.

Igyekezett leplezni a zavarát, amiért ilyen érthetetlen módon csalódott. Végigsimította az egyik sírkövet. Valamit belevéstek, de nagyon a felszínén, úgyhogy alig érezte.

– Olyan királyok panteonja ez, akik több mint ezer éve uralkodtak itt.

– Hogy hívták őket?

– Senki nem emlékszik a nevükre.

Lada az egyik hűvös mészkő sírkőre tette a tenyerét. Senki nem emlékezett a királyok nevére, de mégis itt voltak még mindig, és innen fentről figyelték az országukat.

Mehmed leterítette a köpenyét, lefeküdt, és intett Ladáéknak, hogy tegyék ők is ezt. Radu azonnal Mehmed jobbjára feküdt. Lada nem mozdult.

– Gyere! – hívta Mehmed. – Nem azért hoztalak el ide, hogy megmutassam a sírokat. Világosban is megnézhetjük őket.

Lada elég hangosan sóhajtott ahhoz, hogy Mehmed is hallja, de aztán lefeküdt a fiú bal oldalára. Elege volt abból, hogy Mehmed kér valamit, ő pedig engedelmeskedik.

Hirtelen azonban minden gondolatát elnyelte a végtelen ég. A sötét égboltot a feje felett fények pöttyözték, a szétáradó csillagok fénye lenyűgözte. Egy pillanatra beleszédült a látványba, úgy érezte, mintha belezuhanna az égbe. A csillagok közé. Ekkor hirtelen élénk fény villant. Tűzcsóvája volt. Radunak a lélegzete is elállt. Majd újabb csillag hullott le: ragyogó fénnyel égett a sötétben, mielőtt eltűnt.

Mehmed suttogva szólalt meg, mintha félt volna attól, hogy megtöri a varázst.

– Molla Güráni mondta, hogy ma este lesz.

– Honnan tudta? – kérdezte Radu.

– Néhány évente megismétlődik. Vannak könyvei, amiben leírták a gyakoriságát. Fent van a toronyban, és jegyzeteket készít a hullócsillagokról, hogy a jövőben is lehessen tanulmányozni a jelenséget.

– Te miért kedveled őt annyira? – kérdezte Lada. A csodás éjszaka kihúzta a kérdése méregfogát.

Mehmed sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt.

– Emlékszel arra a napra, amikor megtaláltatok a kertben? Molla Güráni volt az a tanító, aki megvert engem.

– Meg kellett volna ölnöd – jelentette ki Lada.

Mehmed halkan felnevetett.

– Furcsán hangzik, de örülök, hogy megütött. Előtte senki, egyetlen nevelő vagy dada sem mert ellenszegülni nekem. Hagytak tombolni, ostobaságokat csináltam, hagyták, hogy rettegésben tartsam őket. Én pedig egyre erőszakosabb lettem, de ők úgy tettek, mintha nem vennék észre. Az apámmal nem is találkoztam, az anyám meg nem törekedett rá, hogy együtt együnk. Senki nem foglalkozott azzal, hogy ki vagyok, vagy mi lesz belőlem.

Lada fészkelődött: mintha valami a szívébe szúrt volna. Nagyon kellemetlenül érezte magát, de nem kövek szúrták a hátát.

– Ekkor jelent meg Molla Güráni. Nem is hittem el, hogy megtörtént, amikor megütött. Meg akartam ölni. De amit másnap mondott, az örökre megváltoztatott. Azt mondta, hogy én nagy dolgokra születtem. Hogy Isten keze helyezett el engem ebben a világban, és ő soha nem fogja nekem engedni, hogy megfeledkezzek erről, vagy hogy visszaéljek a bizalmával. – Mehmed vállat vont, így a válla Ladáéhoz nyomódott. – Molla Güráninak fontos, ki vagyok, és mi lesz belőlem. Azóta igyekszem, hogy ne okozzak neki csalódást.

Lada nehezen nyelt, fájdalmas gombóc nőtt a torkában. Nem hibáztathatta Mehmedet azért, mert ragaszkodott egy olyan emberhez, aki észrevette őt, aki követelt tőle, és segített is neki megfelelni. Ha az életnek nincs célja, ha nincsenek elvárások, attól magányos és hideg az ember élete.

Elengedte a szívénél lógó zsákocskát, és megköszörülte a torkát.

– Így is ő a legunalmasabb ember a földkerekségen.

Mehmed nevetett, Radu viszont továbbra is távolinak tűnt, és hallgatott.

A fénycsíkok sorra felragyogtak, és időnként olyan sebesek voltak, hogy Lada nem is tudta követni őket. Mehmed tenyérrel felfelé nyújtotta a kezét a mellette fekvő két Draculestinek. Radu megfogta, Lada azonban nem mozdult, de amikor Mehmed leengedte a karját, nem húzta el a sajátját.

Radu kinyújtotta a szabadon maradt kezét, mintha meg tudna fogni egy különösen élénk csillagot.

– Olyan szomorú, hogy meg kell halniuk.

Lada szeme könnybe lábadt, amiért ilyen sokáig nyitva tartotta. A szeme sarkából egy könnycsepp a hajára is hullott. Mehmeddel és Raduval álomszerűnek érezte az éjszakát, és attól félt, hogy elillan. De a csillagok valódiak voltak, és nem akart egyet sem elmulasztani.

– Ha nem égnének el, akkor nem is tudnánk, hogy léteztek.

– Örülök, hogy itt vagyunk – mondta Mehmed.

Lada már majdnem kinyitotta a száját, hogy egyetértsen, de ekkor rémülten a nyelvébe harapott. Ő nem örült. Ő nem örülhet. Ha örülne, azzal elárulná magát és a hazáját. Minél előbb feladod a harcot, szólt Mara hangja a fejében, annál egyszerűbb lesz az életed.

Az élet pedig kezdett könnyebb lenni. De ő ezt nem hagyhatja.

– Haza akarok menni – mondta, majd felült, és elhúzta a kezét Mehmedtől.

Kellemetlen hideg járta át ott, ahol eddig Mehmed fogta.

– Maradjunk még egy kicsit! Ráérünk!

– Nem! Én haza akarok menni. Havasalföldre!

Mehmed felkelt, tekintetét a földre szegezte. Radu nem mozdult. Hallgatott.

– Miért akarsz visszamenni? – kérdezte a szultán fia.

Ladából valamiféle elfojtott nevetés tört fel. Hogy érezhette magát ilyen közel hozzá, ha képes feltenni egy ilyen kérdést? Semmit sem tud róla.

– Azért, mert oda tartozom. Azt mondtad, hogy senkit nem érdekel, mit csinálsz. Küldj akkor vissza!

Mehmed felállt, és hátat fordított neki.

– Nem lehet.

– Dehogynem! Az apád érdeklődött utánunk akár csak egyszer is? Vagy bárki más? Nem is emlékeznek arra, hogy létezünk! Ennyire nem vagyunk fontosak.

Ennyire nem fontos Havasalföld. Még zsarolás céljából se jók.

– Az apám dühös lesz.

– Nem fogja érdekelni. És ha igen, akkor mi van? Nem küld el a főkertészhez. Amúgy is ide száműzött. Mit tehetne még?

– Elég! Mondtam, hogy nem tehetem meg.

– Nem tudod, vagy nem akarod? – Lada felállt. Zúgott a feje. Nem akarta ezt, nem akart semmit sem érezni Mehmed iránt, nem akarta, hogy számítson neki a fiú. – Olyan kétségbeesetten vágysz barátokra, hogy fogságban tartasz minket?

– Nincs szükségem rátok! Nekem senkire nincs szükségem!

– Bizonyítsd be, és küldj haza!

Mehmed odament hozzá, annyira közel, hogy Lada a szemét is látta a sötétben.

– Nekem nincs hatalmam. Ezt akarod hallani, Lada? Még egy lovat sem adhatok neked. Sem élelmet. Azt meg végképp nem tudom biztosítani, hogy biztonságban eljuss Havasalföldre. Senkit nem érdekel, mit csinálok itt, mert nem tehetek semmit sem. Ha annyira meg akarsz tőlem szabadulni, akkor oldd meg egyedül!

Mehmed elfordult, és elindult az éjszakába.

– Mi van veled? – kérdezte Radu a sírás határán. – Miért teszel tönkre mindent, ami jó?

– Azért… – válaszolta Lada közömbös hangon. Hirtelen tört rá a kimerültség, szinte húzta le a földre. – Azért, mert nekünk nincs semmink. Te ezt tényleg nem érted?

– Itt van nekünk Mehmed!

Lada felnézett. A csillagok mozdulatlanok voltak az éjszakában, némák és hidegek. A tűz eltűnt az égről.

– Ő kevés – mondta.