51

Iljas nem halt bele a zuhanásba, bár Lada szerint azt kívánta, bárcsak meghalt volna. A lány meglepődött, hogy Kazanci Dogant felmentették azon információk alapján, amit a börtönőrök kipréseltek Iljasból. Kazanci Dogan nem vett részt az összeesküvésben, csak „túszul akarta ejteni” Drinápolyt, hogy még magasabb fizetésemelést érjenek el.

Iljas tervét nagyon egyszerűen meg lehetett valósítani: végigjárta a palotát, a janicsároknak pedig azt a parancsot adta, hogy menjenek a városba, és gyújtsanak tüzeket. Arról, hogy erre miért van szükség, csak ő és a beavatott janicsárjai tudtak.

Lada mozgolódott a székén.

Az oldalába nyilalló fájdalom egy másodpercre sem szűnt meg, mindegy volt, hogy mozog vagy sem, hogy csinál valamit, vagy sem. Úgy érezte magát, mintha nem lenne önmaga, fájt a feje, és gyorsan elfáradt. De azért gyógyult.

Radura nézett. Öccse tekintete céltalanul vándorolt körbe a palota udvarán.

A főkertész felállította a karót, és ráültette Iljast. Iljast, aki megengedte Ladának, hogy együtt gyakorlatozzon az embereivel. Iljast, aki esélyt adott neki a bizonyításra, és büszke volt rá, amikor ez sikerült. Iljas felelősséget adott neki egy olyan birodalomban, ahol Lada egyébként láthatatlan lett volna.

Iljast, aki beledöfte a tőrét.

Lada nem tudta, miben reménykedjen: abban, hogy gyorsan meghal, vagy abban, hogy hosszan kínlódik. A segítőtársa szerencsésebb volt: elvérzett és a földön feküdt, miközben az orvos fekete cérnával összevarrta Ladát.

– Jót tettél vele – mondta Lada Radunak olyan halkan, hogy se Mehmed, se az összegyűlt hivatalosságok ne hallják.

Halil nagyvezír is megjelent. Ezúttal nem vett részt az összeesküvésben, de ő felelt a börtönőrök váltásáért, akik Kazanci Doganból kipréselték az információt.

– Kivel tettem jót?

Radu nem nézett a nővérére. A hangja is élettelenül csengett.

– A janicsárral, akit megöltél. Iljas segítőtársával.

Radu vonásait eltorzította a fájdalom.

– Lazar. Lazarnak hívták.

– Te ismerted őt?

Radu nem felelt. Lada sajnálta, hogy nem tudja, mit szokás mondani az ilyen helyzetekben, ahogyan azt sem, hogyan szokták az emberek megvigasztalni egymást. Fordított helyzetben Radu tudott volna mit mondani.

– Ő volt az első, akit megöltél?

– Nem. De ez az első igazi gyilkosságom.

Lada sóhajtott.

– Áruló volt. Te pedig megkímélted őt a hosszú haldoklástól. Ennyit se érdemelt volna.

– Ő csak azért volt ott, mert engem akart megvédeni. – Radu keserűen mosolygott. – Aggódott, hogy bajom esik.

Lada Radu kezéért nyúlt. Meglepte, hogy Radu hagyja. Megszorította.

– Mindannyiunk életét megmentetted.

– Egyszer azt mondtad, hogy bizonyos életek értékesebbek másokénál. Hányan fognak meghalni addig, amíg a mi életünk nem lesz fontosabb másokénál?

Lada nem tudta, mit válaszoljon.

•

Iljast tehát kivégezték, a janicsárok pedig a hivatalos verzió szerint minden ok nélkül lázadtak fel, egyszerűen azért, mert ahhoz voltak hozzászokva, hogy időnként így viselkedjenek. A kivégzés délutánján Mehmed felmentette Kazanci Dogant a szolgálatai alól, és nyilvánosan megvesszőztette, míg a hátán lévő bőrből véres húscafat nem lett. Mehmed bejelentette, hogy a janicsárok zsoldját emelni fogják, illetve bejelentett egy átfogó katonai reformot is. Mehmed arra készült, hogy ő lesz a főparancsnok, hogy a hatalom minden szála az ő kezében összpontosuljon.

Néhány nappal a támadás után Lada már megerősödött annyira, hogy csatlakozzon Mehmedhez, hogy együtt gondolkodjanak el a dolgozószobájában a haderők átalakításáról. Radu is ott volt. Űzött vadnak tűnt, idegesen, mereven maga elé nézve járkált fel-alá.

Ladának eszébe jutott az erdő Amásziában a hegy oldalán, ahová már nem tudott eljárni. Megsajnálta Radut. Azt akarta javasolni neki, hogy menjen el a kertbe, de ekkor meglepetésükre egy eunuchot pillantottak meg, aki Halimát kísérte.

– Halima Hatun – jelentette be az eunuch.

Halima meghajolt. Lada láttán szégyenlősen elmosolyodott. Lada már el is felejtette, milyen szép lány, de gyorsan elnyomta a benne feltámadó irigységet. Mehmed nem akarhat egy olyan nőt, aki az apjának szült gyereket.

Mehmed felállt, zavarát derűs hanggal leplezte.

– Halima, minek köszönhetem a megtiszteltetést?

– Te hívattál, hogy a jövőmről beszéljünk. A küldönc ezt mondta.

– Igen. – Mehmed bólintott, és intett Halimának, hogy foglaljon helyet. Amikor Halima háttal állt neki, Lada és Radu felé döbbent arcot vágott. – Igen, igen, a jövőd. Jól vagy?

– Igen, köszönöm.

– És a kis Ahmet?

Halima arca teljesen átalakult a sugárzó örömtől.

– Egy igazi energiagombóc. Azt hiszem, hogy ő és Bajazid nagyjából egykorúak.

Mehmed fiának említésére Lada éles fájdalmat érzett, jobban fájt, mint az oldala. Kényelmetlenül toporgott, azt kívánta, bárcsak Halima mielőbb elmenne.

– Ó! – Halima zavartan a szája elé kapta a kezét. – Nem gratuláltam Musztafa születése alkalmából! Két fiúgyerek! Micsoda szerencse!

– Még egy fiú? – bukott ki Ladából.

Nem tudta visszafogni magát. Ezek a szavak jobban megsebezték, mint Iljas.

Még egy fiú.

Aki már az ő első csókjuk után fogant, azután, hogy Mehmed azt éreztette vele, hogy ő az egyetlen nő a világon, aki számít.

Még egy fiú.

Radu hamis lelkesedéssel volt tele.

– Biztos elfelejtette megemlíteni örömében.

Mehmed köhintett, és nem nézett rájuk.

– Igen, Gulszának Amásziában kellett maradnia. Nem lett volna biztonságos rögtön a szülés után megtennie egy ilyen hosszú utat. Én is csak tegnap értesültem a hírről. Te honnan tudsz róla?

Halima kissé oldalra billentette a fejét, és olyan hangon szólalt meg, ahogyan az összeesküvők szoktak:

– Huma mondta. Ő mindenről tud.

– Igen, ez így van. Attól tartok, semmi hivatalosat nem tudok veled közölni. Ha segíthetek a jövőd elrendezésében, kérlek, hozd tudomásomra! Nyugodtan maradj addig, ameddig csak szeretnél. Ez az otthonod.

Lada csodálkozott, hogy a szultán miért nem küldte távolabb Ahmetet, és miért nem választotta el az anyjától. De ezt a gondolatát gyorsan felváltotta egy másik. Gulsza. Ő meg kicsoda? Hogy néz ki? Mehmed mikor járt hozzá? Mégis mire gondolt akkor, amikor még egy nőbe elültette a magját?

Halima kedvesen meghajolt.

Lada látta rajta, hogy megkönnyebbült, amiért a beszélgetés véget ért. Miután elment, Lada nem vette el a tekintetét az ajtóról. Elmerült a boldogtalanságában, és nem bírt Mehmedre nézni. Hogy lehetne továbbra is úgy tenni, hogy a hárem nem létezik, ha a lakói folyton fiúkat szülnek Mehmednek?

Mindenki hallgatott.

Egyszer csak az ajtó előtt, mintha Lada háremről szőtt gondolatai vonzották volna ide, megjelent Huma.

– Anya. – Mehmed inkább fáradtan mondta ki ezt a szót, mintsem tisztelettel. – Nem hívattalak.

– Ahogyan akkor sem, amikor Iljas megpróbált megölni.

– Mégis honnan… – Mehmed sóhajtott, és a homlokát törölgette. – Megoldottam azt is.

– Nem, te buta fiú! Nem oldottad meg. Én oldottam meg.

Mehmed kimerültségét alig leplezett düh váltotta fel.

– Mire gondolsz?

– Mikor jössz már rá végre, hogy azért nem becsülnek téged, mert van helyetted más? Ha ki lehet téged cserélni, akkor újra és újra meg fogják tenni ezt. Ehhez pedig elég lesz egy tőr, mérgezett étel, egyetlen pillanat, amikor az őrök nem figyelnek, és akkor az áldozatom hiábavaló lesz!

– Ez nem a te gondod.

– Ez az én egyetlen gondom! De ne aggódj, kis butuskám! Én megtettem, amire az őreid nem voltak képesek. Pótolhatatlanná tettelek.

Lada kihúzta magát.

Hirtelen felrémlettek benne a korábbi beszélgetései Humával. Egy baljós sejtelemtől összeszorult a gyomra.

– Mehmed nem hívatta Halimát – mondta.

Huma megvetően vonta fel csontos vállát.

– Miközben ő a szultánnal találkozott, a fiát vízbe fojtották.

Mehmed keresztülrohant a szobán, és a falnak szorította az anyját.

– Mit tettél?

– Amit mindig. Megvédtelek.

– Nem! Mondd azt, hogy nem! Hiszen még gyerek!

– Fenyegetést jelentett. És ez a fenyegetés többé nem létezik.

Egyetlen végtelennek tetsző pillanat erejéig Lada azt hitte, hogy Mehmed megöli az anyját. Aztán a feszültség kiengedett Mehmed testéből. Hátratántorodott, visszament, és lerogyott a székébe.

– Egyidős volt Bajaziddal.

– Én megtettem, amit te nem akartál. Megvédtem az örökséged. Most szabadon lehetsz szultán, hisz annak születtél. Szultán, akit én szültem. Az én fiam. Az én birodalmam.

– Kifelé!

– Meg kellene beszélnünk…

Mehmed felállt. A düh és a kétségbeesés elmúltával úgy nézett az anyjára, mint egy jéghideg, tekintélyes parancsnok.

– Őrség.

Stefan volt szolgálatban. A janicsár figyelmesen odafordult.

– Kérlek, kísérjétek Humát a lakosztályába. Annyi embert vigyetek magatokkal, amennyi szükséges. Ügyeljetek arra, hogy ne beszélgessen a szolgálóival, és tiltsátok meg az eunuchoknak is, hogy szóba álljanak vele. Közölni fogom a szükséges intézkedéseket.

Huma reszketett. Vékony, megsárgult ajkát feljebb húzta, kivillant szürke ínye és a fekete lyukak a hiányzó fogak helyén.

– Mit csinálsz? Nem küldhetsz csak úgy vissza! Én vagyok a válide szultána, a szultán anyja!

– Nem – mondta Mehmed. – Elárultál. Már nem vagy senki.

– Elárultalak? Neked fogalmad sincs arról, mit tettem érted! Hogy hányszor mentettem meg az életedet! De ha azt hiszed, hogy árulók azok az emberek, akik a hátad mögött cselekednek azért, hogy te életben maradj, akkor őket is küldd el!

Csontos, görbe ujjával Ladára és Radura mutatott.

Mehmed undorodva intett Stefannak. Stefan karon ragadta a tágra nyílt szemű, reszkető Humát, és kivezette a teremből. Lada azt hitte, hogy megúszták, de ekkor Mehmed feléjük fordult.

– Miről beszélt? Mit műveltetek?

Radu úgy nézett ki, mint egy csapdába csalt nyúl. Lada értette a félelmét. Mehmed soha nem bocsát meg nekik, ha megtudja, hogy az első uralkodása alatt milyen szerepet játszottak abban, hogy elveszítse a trónt. Humának pedig már nem volt oka arra, hogy ezt eltitkolja előle. Már nem volt befolyása, de Lada nem kételkedett abban, hogy megpróbál mindent hamuvá égetni maga körül.

Radu szemében könnyek gyűltek, és kétségbeesetten lehorgasztotta a fejét. A nővére így már nem érezte ismeretlennek. A fiú volt a jégen, az erdőben, a tüskék között.

Hozzá tartozott.

– Radunak ehhez semmi köze – jelentette ki Lada. – Akkor történt, amikor először kerültél a trónra. Amikor megöltem a janicsár merénylőt, tudtam, hogy merényletek véget nem érő sora következik. Radu nem kételkedett abban, hogy szultán lehet belőled. Buta volt, nem látott messzire, így Humához mentem. Én találtam ki, hogy szítsanak lázadást a janicsárok körében, és hogy Halil közreműködésével kerüljön vissza az apád a trónra.

Lada fájó szívvel nézte, hogyan teszi Mehmed szeretett vonásait távolivá és elérhetetlenné a döbbenet és a harag. De Lada nem sütötte le a szemét.

– Hogy tehetted ezt? Halil hatalmat kapott! Én pedig annyi évet elvesztegettem!

Lada felszegte az állát.

– Azért tettem, hogy megmentsem az életedet. Újra így döntenék bármikor.

Mehmed leült, de nem nézett rá.

– Nem, most képtelen vagyok ezen gondolkodni. Azok után, ami Ahmettel történt… Szegény kicsi Ahmet!

Mintha egy fátyol borult volna a szeme elé. Mintha félretette volna Lada árulását, hogy rendet tegyen a fejében.

Radu Mehmed vállára tette a kezét, de Ladára nézett.

– Köszönöm – rebegte.

Lada nem fogadta el sem a szavait, sem az öccse szeméből sugárzó végtelen hálát. Lada tartozott neki. Az öccse számára semmi nem volt fontosabb Mehmed bizalmánál. Lehet, hogy emberségesebb lenne megtörni ezt a bizalmat, és elérni, hogy Mehmed küldje el őt. Talán akkor Radu megszabadulna a szerelme elviselhetetlen terhétől. De Lada nem tudta megtenni.

– Azt fogják hinni, hogy én rendeltem el Ahmet meggyilkolását – mondta Mehmed. – Halima velem volt, amikor történt. Tudatnom kell az emberekkel, hogy Huma volt, nem én…

– Nem – mondta Lada. – Akármit mondasz is, azt fogják hinni, hogy a te parancsodra cselekedett. Ha azt állítod, hogy az anyád volt, akkor azt fogják mondani, hogy gyilkos vagy, és hazug.

– Akkor mit tegyek?

Lada elgondolkodott, mit lépne. Elérkezett az idő, hogy az intrikát erővel váltsák fel. Senki nem fog kételkedni abban, hogy a szultán a felelős a történtekért.

– Foglald törvénybe! Tudod, hogy mit csináltak apád fivérei. Egymással vívott harcaik máig nyílt sebek. Az apádnak végül meg kellett ölnie őket, mindannyiukat egy szálig. Adj ki rendeletet, miszerint a szultán a megkoronázásával jogot nyer arra, hogy a birodalom biztonsága érdekében megölesse a fivéreit.

Mehmed most először nézett rá hamisítatlan döbbenettel. Lada erőt vett magán, és nem lépett hátrébb. Nem mutatta, hogy fél. Fél, hogy a javaslata és az árulás beismerése között eltelt pillanatban esetleg elvesztette Mehmed szerelmét.

De nem lesz gyenge, nem fogja elkerülni az ítéletet.

Ő nem olyan.

– Szerinted anyám helyesen cselekedett? – kérdezte Mehmed.

– Szerintem… – Lada elhessegette a reménykedő, boldog Halima képét, amint a fiáról beszélt. A fiáról, akit akkor öltek meg, miközben ő róla beszélt. Vajon már tudja, hogy mindent elvettek tőle? – Azt gondolom, hogy ha az embernek egy nemzetet és egy emberi életet kell egymással szemben mérlegelnie, akkor lehetetlen döntést kell hozni. Huma ilyen döntést hozott. Már nincs értelme arról beszélni, hogy helyes volt-e vagy sem. Már megtörtént.

– Ha ilyen rendeletet hozok, azzal halálra ítélem az egyik fiamat.

Lada nem gondolt erre. Összerezzent, mert Mehmed vádlón nézett rá. Még a végén azt fogja gondolni, hogy egy szörnyeteg, aki a fia halálát kívánja… A fejét csóválta.

– Ha nem hozod meg a rendeletet, azzal polgárháborút provokálsz, ami ezrek életét követeli.

– De Lada, itt emberi életekről van szó – szólt közbe Radu. – Hogy beszélhetsz úgy róluk, mint egy egyszerű matematikai feladványról? Egy megoldandó problémáról?

Lada a fájó sebére szorította a kezét.

– Mert csak úgy tudjuk megőrizni a józan eszünket, ha így gondolkodunk.

– És mi lesz a lelkünkkel? – súgta Mehmed.

Mielőtt Lada kiment volna, megállt az ajtó előtt.

– A lelkek és a trónok nem egyeztethetőek össze egymással.

•

Lada aznap este Bogdan mellett ült. Egyedül voltak a laktanya ebédlőjében. A merénylet óta a lány nem beszélgetett Bogdannal, sőt, nem is látta azóta. Most először érzett magában elég erőt ahhoz, hogy együtt vacsorázzon az embereivel, de a többségük szolgálatban volt. Mehmed jobban bízott bennük, mint eddig bármikor, és szinte folyton váltották egymást az őrségben.

– Hogy vagy? – kérdezte Bogdan.

Lada a szemét forgatta. Sajnálta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy fizikailag megbüntesse egy ilyen ostoba kérdésért.

– Egy hete egy feljebbvalóm belém szúrt egy kést, és majdnem agyonvert, pedig én megbíztam benne.

Bogdan arckifejezése hasonlított az övéhez.

– Ott voltam.

Lada nem tudta, hogy Bogdan megrémült vagy dühös lett, amiért annyi év után végre újra találkoznak, és Lada szinte azonnal meghal. Az arca nem árult el semmit.

– A gyászra gondoltam.

Bogdan ostoba volt, ha azt hitte, hogy Lada megsiratja Mehmed féltestvérét. Nem örült neki, de nem is csinált úgy, mintha nem látná Huma tetteiben az észszerűséget. Ez képmutatás, sőt tiszteletlenség lett volna.

– Már mindenki tud róla, nem? – kérdezte Lada.

Radu megüzente neki, hogy Mehmed ki akarja adni a testvérek megölésére vonatkozó rendeletet, de Lada azt gondolta, hogy erre csak holnap kerül sor. Rosszulesett neki, hogy Mehmed nem kérte ki a tanácsát.

A lány attól félt, egy egész örökkévalóság eltelik, amíg Mehmed meg tud neki bocsátani mindent, amire most fény derült. Mit csinálna majd annyi ideig?

Bogdan vállat vont.

– Petru mondta.

Lada elkomorodott.

– De Petru ma nem volt szolgálatban. Hol hallott Ahmetről?

– Ki az az Ahmet?

– Mehmed féltestvére.

– Te miről beszélsz?

– Te miről beszélsz?

– Az apádról. – Bogdan elhallgatott, és az arcvonásai megkeményedtek. – Nem mondták el neked.

Lada Bogdan arcát nézte, de nem látott rajta semmit.

– Az apám meghalt?

– Nagyon sajnálom. Petru azt hitte, hogy tudod. Hunyadi és a bojárok megölték. És Mirceát is.

Lada bólintott. A feje magától mozdult meg. A fülét üvöltés töltötte be. Arra hasonlított, amikor a szél siet az Argyas folyó partjain, és kitépi a kőből az oldalirányban felfelé növő fát.

– Mikor?

– Petru egy hete hallotta véletlenül, ahogy Mehmed és Radu erről beszél. Közvetlenül a felkelés előtt.

– Egy hete.

Lada önkéntelenül a nyakában lógó erszényért nyúlt. Eltűnt.

Nem is vette észre.

Azóta nem ellenőrizte, hogy megküzdött Iljasszal.

Nincs meg.