30

Radu imádott táncolni.

A zene, a ritmus átjárta az egész testét tetőtől talpig, amikor más párokkal együtt tökéletes összhangban pörögtek-forogtak. Volt valami fájó tökéletesség abban, ahogy együtt mozogtak, ahogy a hangok irányították őket. Mindenki egy nagyobb egésznek lett a része, feladta az egyéniségét azért, hogy valami szépet hozzon létre. Mozgás közben nem kellett gondolkodnia vagy éreznie. Szinte az imádsághoz hasonlított.

Az egyik dal átfolyt a másikba, és ő szinte minden nővel táncolt az udvarban. Bókolt, lehengerlően mosolygott, emellett pedig mindenkit biztosított arról, hogy ő a legjobb táncpartner. Amikor visszaadta őket a férjüknek, Radu feltétlenül megjegyezte, hogy a férfinak milyen fantasztikus ízlése és hatalmas szerencséje van, hogy a teremben ő a legelképesztőbb drágakő tulajdonosa.

Nagyon könnyen elérte, hogy kedveljék, és ez nagyon kellemes érzés volt.

Hasznos is, gondolta, amikor mosolyogva elfogadta Halil pasa fiának, Szálihnak a meghívását, hogy csatlakozzon hozzá egy zárt körű vacsorára.

Sokféleképpen és könnyen el tudta terelni a figyelmét. Az idő legnagyobb részében elnyomta magában a kétségbeesett kívánságát, hogy beszélgethessen Mehmeddel, hogy a közelében legyen, hogy meggyőződjön arról, hogy része lehet az új életének is, így, hogy a volt szultánból férj és apa lett. Ha elfoglalta magát, sikerült a leghangosabb, trombitaként harsogó gondolatait is lecsendesítenie, hogy azok csak lágyan, fuvolaként suttogjanak tovább a fejében Mehmedről.

A terem túlsó végéből rámosolygott egy telt ajkú lány, akinek az arca olyan lágyan és édesen fénylett, mint a hold. Radu nem ismerte meg őt, de mintha mégis ismerte volna valahonnan. Odament hozzá, és meghajolt.

– Nem emlékszel rám – jelentette ki a lány.

– Megérdemelném, hogy jól megruházzanak azért, mert elfelejtek egy ilyen arcot.

A lány elnevette magát.

– Szavaid édesek, mint a méz, és olyan kevés is bennük a tartalom. Nazira vagyok, Kumal húga.

Radu kihúzta magát, és izgatottan nézett körbe.

– Kumal is itt van?

– Nem, ő utálja a fővárost. A nagybátyámmal érkeztem, és csak ma estére jöttem. Látni akartam ezt – mutatott a teremre. A csillogó dekadenciára.

– Vagy úgy – mondta Radu.

Eluralkodott rajta a csalódottság. Olyan régen meg akarta köszönni Kumalnak a jóságát, amiért azokban a nehéz időkben megtanította őt imádkozni akkor, amikor semmi más nem maradt neki. Ismét meghajolt, és a kezét nyújtotta.

– Felkérhetlek egy táncra?

Nazira bólintott, és csatlakoztak a táncolókhoz.

Radu lopva Mehmed felé pillantgatott, arról ábrándozott, hogy a volt szultán észreveszi, és üldögélés helyett csatlakozik a mulatozókhoz.

Nazira szépen táncolt, és a végén titokzatosan mosolyogva köszönetet mondott neki. Radu látta, hogy utána már nem táncolt mással. Hogy egy töpörödött idős asszony mellett maradt.

A fiú éppen csatlakozni akart Szálihhoz és néhány befolyásos pasa fiához, amikor a hatalmas teremben egy mozdulatlan alakra lett figyelmes: Ladára. A hatalmas aranyozott ajtó mellett állt a falnak dőlve. Radu látta, hogy a ruhája alól nem a kedvenc janicsárcsizmája kandikál ki, hanem egy pár szépen hímzett topánka.

Nem úgy nézett ki, mint aki titokban arról álmodik, hogy megöl valakit, de nem is tűnt úgy, hogy bármiben is reménykedne. Úgy nézett ki, mint Radu, amikor meglátta Mehmed fiát.

Végtelenül megsajnálta, szinte tőrként döfött bele az érzés. Egy hete, azon az estén, amikor Lada majdnem tönkretett mindent azzal, hogy kis híján rajtakapták kémkedés közben, Radu megpróbálta tompítani a szavai élét, de Lada elmenekült, mielőtt még bocsánatot kérhetett volna. A lelkének egy darabkája, egy sötét és gonosz rész örült ennek. Annak, hogy Lada haszontalannak érezte magát. Olyannak, akinek nem sikerül semmi. Végre rájött, hogy az öccse olyan dolgokra képes, amikre ő soha nem lesz.

De most, ahogy Radu ránézett, mély együttérzés fogta el. Átvágott a termen – közben sokakat üdvözölt, és megígérte, hogy később majd táncol velük –, és odament hozzá.

– Lada?

A nővére pislogott és lassan nézett rá.

– Mi van? – kérdezte közömbösen, érzelemmentesen.

– Szeretnél táncolni?

A nővére arcán megvillant valami a régi Ladából.

– Ennyire utálsz?

Radu nevetett.

– Olyan jó dolog táncolni!

– Igen, szeretem idegenek százai előtt megalázni magamat.

– Nebi pasa feleségénél biztos nem táncolsz rosszabbul. Olyan kecses, mint egy terhes koca.

Lada fújtatott.

– Igen, én pedig olyan kecses vagyok, mint egy felnyársalt és haldokló vaddisznó.

– Még egy felnyársalt és haldokló vaddisznó is képes embert ölni.

Erre már végre elmosolyodott, de aztán megint elkomorult.

– Figyelj csak, emlékszel, hogy táncoltunk, amikor kicsik voltunk?

– Emlékszem, hogy a földre tepertelek, és a kandalló hamujába nyomkodtam az arcodat.

– Pontosan! És emlékszel, hogy mindig a janicsárokkal edzettél?

– Igen, hogy megtanuljak harcolni.

– Harcolni ugyanolyan, mint táncolni. Csak a végén jóval kevesebb kék folt marad az emberen.

Radu a kezét nyújtotta, amit meglepetésére és örömére Lada elfogadott.

Lada valójában különleges kifinomultsággal táncolt. A mozdulatai nem voltak szépek, de az átmenetek olyan folytonosak voltak, és olyan erő volt benne, ami magára vonta a tekinteteket. Az évekig tartó katonai kiképzés során megtanulta ösztönösen érezni a testét és a mozgását a térben. Az arckifejezése olyan volt, mintha meg akarná ölni a partnerét, de Radu ehhez már hozzászokott.

Sőt, már hiányzott is neki.

Ahogy egy körben mozogtak a többi párral, elhaladtak Nebi pasa felesége mellett is. Radu sokatmondó pillantást vetett rá, aztán felvont szemöldökkel Ladára nézett. A lány olyan hangosan nevetett, hogy még a zene se nyomta el a hangját. Radunak alig sikerült elfojtania a kacaját.

A tánc véget ért. Lada Radu vállára hajtotta a fejét, és még mindig nevetett.

– Igazad volt! Tényleg úgy mozog, mint egy várandós koca.

Radu komolyan bólintott.

– Itt minden táncpartner értékes állat lehetne egy gazdaságban. Én mindegyikükkel tettem néhány kört.

– Huma milyen állat?

– Macska, akinek gyenge a csípője, és túl büszke ahhoz, hogy ne egerésszen.

Lada kuncogott, és Radu válla mögé rejtette az arcát.

– És Halil pasa felesége?

– Szörnyű természetű liba cuppogó lúdtalpakkal.

– És Mehmed drága menyasszonya? Ő milyen állat?

– Igen – szólt közbe valaki halkan. – Az én feleségem micsoda?

Lada megrezzent, és elugrott Radutól. A földre szegezték a tekintetüket, hogy ne kelljen Mehmed szemébe nézniük. Az ünnepségek alatt Radu most került először ennyire közel Mehmedhez. A vendégektől végig elválasztotta őt egy leengedett függöny, vagy előkelőségek gyűrűjében állt, és mindig Sitti Hatun mellett maradt.

– Gratulálunk az esküvődhöz – mondta Radu.

– Ezt hagyd!

Radu felnézett. Meglepte Mehmed éles hangja.

– Legalább ti ne csináljátok, kérlek! Nem bírom tovább ezt a… – Legyintett, majd a teremre és a jelenlévőkre mutatott. – Az nem lehet, hogy ez a rémálom a két barátomat is elvegye tőlem!

Lada nem szólt, de olyan sötét tekintettel nézett rá, ami még a szénnél is sötétebben égett.

Radu mosolyogni próbált.

– Talán egy énekesmadár?

Mehmed megvetően fújtatott.

– Biztos nem hallottad még a hangját. Nem, az én drága menyasszonyom olyan, mint a sarokba kergetett egér, aki senkinek nem kell, és félelmében reszketve cincog.

A Radu mellkasában honoló undok érzés nem szűnt meg, mert ennek hallatán majd kicsattant az örömtől.

– Aranyos lány – próbálkozott, hogy felülkerekedjen kicsinyességén.

Vagy talán azt remélte, hogy Mehmed ellenkezik majd?

– Felesleges rá szót vesztegetni. – Mehmed jobbra-balra forgatta a fejét, és nyújtózkodott egyet. A mozdulataiban érezni lehetett a dühöt. – Táncolni akarok.

Radu az emelvényre nézett, ahol a paraván alatt még mindig ott ült Mehmed menyasszonya: magányosan, mint akit otthagytak. Mintha sírt volna.

– Nem hiszem, hogy Sitti Hatun akarna…

– Nem vele akarok – szakította félbe Mehmed.

A kezét nyújtotta Ladának. Radu döbbenten nézett rá, és néhány másodperc múlva látta, hogy Lada is ugyanezt teszi. Csak ő nem zavartan nézett Mehmed kezére, hanem dühösen.

– Most? – Lada hangja reszketett az elfojtott indulatoktól. – Most akaródzik neked táncolni? Most akarsz velem beszélgetni?

A szemében a szén lánggá alakult. Radu megértően hátrébb lépett, de ahelyett, hogy Lada ütött volna, sarkon fordult, és kiviharzott a teremből.

– Mit csináltam rosszul? – ráncolta a homlokát Mehmed.

Radu a tarkóját dörzsölte.

Nem tudta, Lada miért reagált ilyen hevesen, de már régen nem adódott lehetősége arra, hogy beszélgessen Mehmeddel, és most nem akarta ezt kihagyni.

– Láttunk téged. Mielőtt idejöttünk. A háremnél.

Mehmednek egyetlen arcizma se rándult.

– A gyerekeddel.

Most viszont nagyot sóhajtott.

– Ó, igen, a fiam. – Radu vállára tette a kezét. Az üdvözlések, a táncok, a baráti érintések mind álomnak tűntek, Mehmed érintése viszont felébresztette Radut. – Furcsa, nem?

A fiú megkönnyebbülten sóhajtott, és elmosolyodott. Mehmed megértette az érzéseit, amikor együtt voltak. Minden olyan természetes volt, és kölcsönös. Talán tudnának…

– Mindig megfeledkezem róla, hogy apa vagyok.

Radu alig észrevehetően fújta ki a levegőt. Megértette, hogy tévedett.

– Igen, furcsa.

– Amikor a kisbabára nézek, olyan idegennek tűnik. Olyan, mint amikor idegen ágyban alszol. – Mehmed elvette a kezét Radu válláról, és felfordította mindkét tenyerét. – De, ahogy az apám szokta mondani, a kötelesség kötelesség.

– Sitti Hatun szintúgy.

– Igen, ő is. Boldog leszek, ha ennek az egésznek vége, és végre hazamegyünk, és minden visszatér a régi kerékvágásba.

Radu bólintott. Ő is ezt akarta. Ez fájt neki belül, a vágyakozás. Hogy azt akarta, legyen minden úgy, ahogyan régen.

Mehmed kurtán biccentett, és szórakozott arckifejezéssel elsétált. Radu követte a tekintetével. Érezte, hogy ott van még a teremben, Mehmed olyan volt, mint a nap az égbolton. A volt szultán akkor surrant ki, amikor a vendégek figyelme egy költőre szegeződött, aki szavalni kezdett. Csak Radu vette észre, hogy kiment.

Tudta, hogy Mehmedet nem szokás egyedül hagyni. Soha. Radu is kiment, de már csak egy bíborszínű kaftán felvillanását látta, amikor is a barátja befordult egy sarkon. Mehmed nem hívta Radut, amit azt jelenti, hogy egyedül akart lenni. Radu ezért csendben és illő távolságból követte. Nem akarta szem elől téveszteni őt, ám egyúttal észrevétlen akart maradni. Nem is jött rá egyből, hova indult Mehmed, csak amikor egy sarkon kikémlelve látta, hogy Lada ajtaján kopog.

– Nyisd ki!

– Takarodj az ördögbe!

– Beszélnünk kell!

– Nekem nem kell semmi tőled!

Mehmed az ajtónak támasztotta a fejét, és mélyet sóhajtott. Amikor újra megszólalt, a hangja lágyabban csengett. Radu alig hallotta, nagyon kellett figyelnie. Minden bizonnyal Ladának is a súlyos faajtó túloldalán.

– Csak akkor szereztem tudomást a babáról, amikor visszatértem. Miután találkoztam veled a tónál. Nem tudtam, hogy mondjam el. Most sem tudom. Fogalmam sincs, hogy viszonyuljak ehhez. Ez egy kötelesség. Ugyanolyan, mint végigülni a végtelen tanácskozásokat, hallgatni a pasák panaszait és a janicsárok és a szpáhik kisstílű vitáit.

Mehmed elhallgatott, mintha hallgatózna, aztán a fejét csóválta.

– Utálom a menyasszonyomat. A hárem pedig… nem igazi, Lada. Eljárogatok oda, de úgy mászkálnak ott, mint a szellemek. Mintha csak képek lennének. Nincs köztük senki, aki bármit is jelentene nekem. – Megint elhallgatott. Az ajtóra tette a kezét. – Te vagy az egyetlen az életemben, aki valóságos.

Radu ennek hallatán szinte megfulladt, olyan fizikai fájdalmat érzett. Fájdalmas nyögését elnyomta a kinyíló ajtó hangja. Mehmed belépett, és magához vonta Ladát. Az ajkuk összetapadt, Mehmed beletúrt a lány hajába, magához szorította, aztán botladozva bementek Lada szobájába, és becsukták maguk mögött az ajtót.

Radu botladozó léptekkel, remegő lábbal elment az ajtóig, és megállt előtte. Bent akart lenni. Ő akart lenni az egyetlen valóságos dolog Mehmed számára, ahogyan Mehmed is az volt neki.

Azt akarta, hogy…

Ne, könyörgök, ne.

De igen.

Azt akarta, hogy Mehmed úgy nézzen rá, ahogy Ladára.

Azt akarta, hogy Mehmed úgy csókolja meg őt, ahogy Ladát.

Lada akart lenni.

Nem, nem akart. Önmaga akart lenni, azt akarta, hogy Mehmed önmagáért szeresse őt. A kérdésére, Mehmed kérdésére végül is megjött a válasz: olyan hirtelen és élesen hasított Raduba, hogy remegve lerogyott a földre.

Nem ezt a választ akarta.