16

Az ősz sehogy sem akart lehűlni. Az erődítmény kőfalai csapdába ejtették a nap tüzes sugarait, és megtartották a meleget. Radu azt képzelte, hogy a csillámló levegő egy kemence, amiben hamarosan elevenen megsül. Molla Güráni persze nem izzadt, miközben előttük járkált fel-alá, és hangosan olvasott fel egy, a Próféta életéről szóló könyvből, béke poraira. Valahogy mindig többnek tűnt egy embernél, már-már istenhez hasonlított.

De istenkáromlás, ha bárkit istennek képzelünk Istenen kívül. Radu behunyta a szemét, és kitörölte a fejéből ezt a gondolatot, próbálta az elméjét újra összhangba hozni a tanítójukkal, Istennel és azzal, amit nagyon szeretett tanulni.

Csak ne lenne ilyen átkozottul meleg!

Mehmed leesett a székéről. Radu és Molla Güráni azonnal ott termett mellette.

– Nem vagy jól? – kérdezte a nevelő, az egyik tenyerét Mehmed arcára, a másikat a homlokára téve.

Mehmed tágra nyitotta a szemét.

– Muszáj folytatnunk a tanulást.

– Nem. – Molla Güráni felegyenesedett, és felsegítette Mehmedet. – Nagyon megvisel téged a kánikula. Vigyáznunk kell, hogy ne legyél rosszabbul. Ragaszkodom ahhoz, hogy feküdj le, és maradj ágyban egész nap!

Mehmed erőtlenül biccentett.

– Rendben.

– Hívok egy őrt, hogy kísérjen a szobádba.

– Nem, nem kell. Radu elkísér.

Mehmed kinyújtotta a karját, Radu pedig a vállára tette, és átkarolta a derekát.

Molla Güráni nézte, ahogy elmennek. Aggodalom sugárzott a szemüvege mögül. Amikor a fiúk a folyosóra értek, Radu Mehmed kétajtónyira lévő lakosztálya felé fordult. Olyan lassan ment, ahogy csak tudott. Mehmed súlyának nagy részét ő tartotta, a szultán fia támaszkodott rá. Amikor már majdnem elérték az ajtót, Mehmed hátranézett, majd olyan hirtelen ugrott el Radutól, hogy a fiú elvesztette az egyensúlyát.

Mehmed szeme vidáman csillogott.

– Futás! – kezdett el sprintelni a folyosón.

Radu utánaeredt. Akkor érte utol, amikor Mehmed berohant egy ajtón, ami a hervadozó kertre néző erkélyre nyílt.

– Mehmed, mit csinálsz? – kérdezte Radu. Aggódva kereste barátja arcán a megőrülés jeleit. – Pihenned kell!

Mehmed nevetve csóválta a fejét.

– Nem, nekem ki kell szabadulnom ebből a szörnyű, forró börtönből.

Radu alig kapott levegőt a döbbenettől.

– Hazudtál Molla Güráninak!

Mehmed elpirult szégyenében.

– Igen, de ha elkéredzkedtem volna, akkor csalódik bennem. Egész éjjel tanulni fogok, hogy behozzam az anyagot. Tanulhatsz velem, de most túl meleg van, az agyam mindjárt elolvad. Ideje kiszabadulnunk innen.

Felmászott a kőkorlátra, aztán átugrott a szomszédos fára. Radura vigyorgott, és leereszkedett.

Radu elgondolkodott a kötelességein. Nem akart rosszul viselkedni, magára vonni a figyelmet, vagy bármi olyasmit tenni, ami miatt megbüntetnék.

De egyszerűen túl meleg volt ahhoz, hogy aggódjon.

Utánozta Mehmedet, és maga is meglepődött a mozgása könnyedségén. Lada mellett folyton gyengének és ügyetlennek érezte magát, de Mehmed nem kételkedett benne, sem a képességeiben, ezért könnyű volt vele lépést tartani.

Görnyedve, mélyen lehajolva rohantak, alig bírták visszatartani a nevetést. Nem messze a fal fölé nőtt egy fa. Radu letérdelt, és megtartotta Mehmedet, hogy elérjen egy ágat. Mehmed felkapaszkodott a falra, és a kezét nyújtotta Radunak. Segített neki felmászni. Aztán a túloldalon leugrottak. Ott érezhetően hűvösebb volt, a hegy kőtömbje és a sok fa megtette a magáét, felfogták a napot.

Nem jutottak messzire, amikor valami halk, puffanásszerű hangot hallottak, amit egy ízes káromkodás követett.

Havasalföldi nyelven.

– Lada – súgta Radu.

Mehmed a szájára szorította az ujját. Tovább másztak előre rettentő óvatossággal. Lada egy kis tisztás közepén állt nekik háttal. Mellette egy tegez hevert tele nyilakkal. Még egy gyakorlott íjásznak is messze lett volna az a fa, amin kijelölte a célpontot. Hátrahúzta az íjat, majd elengedte. A nyíl elrepült a fa mellett, és két karhosszra leesett.

Lada dobbantott, és olyan szitokszavakkal illette magát, amilyen csúnyákat Radu még életében nem hallott. Mehmed nem érthette, mit mondott, hogy Lada milyen utálattal átkozta a saját fejét. Az öccse viszont minden szavát értette, és kíváncsi volt, hogy Lada mikor döntött úgy, hogy csak a tökéletesség elfogadható. Radu a legszívesebben átölelte volna, és azt mondta volna neki, hogy minden rendben. Hogy még van ideje tanulni, és amúgy is rengeteg dologban kiváló. Azt akarta, hogy ne mondjon többet ilyen szörnyű dolgokat magára, és hogy ne is gondoljon ilyeneket.

Mehmed fejében azonban más járt. Előremászott, elkapta a tegezt, és vidám rikkantással elrohant vele.

Lada megpördült, a szemében gyilkos indulat villant.

Radu is menekülőre fogta.

Utolérte Mehmedet. Tudta, mi vár rájuk, ha Lada elkapja őket, úgyhogy nagyon gyorsan szaladt.

A fiúk lóhalálában futottak a fák között, kitértek az alacsony ágak elől, és átugrottak a farönkök felett. Lada a nyomukban loholt. Radu kitört a fák közül, és hirtelen úgy állt meg, mint akit fejbe vertek. Oldalra nyújtotta a karját, hogy megállítsa Mehmedet. Egy mélyedés szélén álltak, alattuk egy kis zöld tó, amit sziklák és nagy lapos kövek szegélyeztek. A lapos köveken keskeny patak folyt, az táplálta a tó vizét. Csend volt és nyugalom. Csak a zihálásuk törte meg a némaságot.

Lada felemelt ököllel érte utol őket. Látszott, hogy nem akar teketóriázni. Hogy ütni fog.

– Állj! – mondta Radu. – Nagyon meredek, beleesel a vízbe!

Lada erre egy diadalkiáltással belökte őket a tóba.

Radu köpködve úszott fel a felszínre. Rögtön Mehmedet kereste. A tó nem volt mély, leért a lába, de félt, hogy Mehmed beütötte a fejét, kitörte a nyakát, vagy más súlyos sérülést szenvedett.

De Mehmed csak nevetett, és a hátán lebegett a kezét a feje alá téve.

– Köszi szépen, Lada! Csodás ez egy olyan napon, mint a mai.

Lada felmordult, és hatalmas csobbanással beugrott kettőjük közé a vízbe. A fiúk hiába küzdöttek ellene, újra és újra a víz alá nyomta a fejüket. Aztán, miután elégtételt vett, odaúszott egy, a vízből kiálló lapos kőhöz, és kiült rá.

Elégedetten hátrahajtotta a fejét, hogy érezze a napot a víztől lehűlt arcán. Úgy tűnt, elfeledkezett a démonról, ami az imént az erdőben öngyűlöletre késztette. Radunak hála. A jeges vízben átmelegítette a büszkeség.

– Nem is tudtam, hogy van itt egy víztároló medence – szólalt meg Mehmed. – Szerintem senki nem tud róla. Bár ismerek egy történetet…

– Mondd el!

Radu vizet fröcskölt rá.

Mehmed mély hangon és lassan kezdett bele, élvezte a mesélést.

– Egyszer, réges-régen élt egy nagy király, akinek csak egyetlen lánya volt. Shirinnek hívták őt, szépségének csodájára jártak.

Lada akkorát prüszkölt, mint egy ló. Radu kérdőn nézett rá.

– Shirin a hegy másik oldalán élt. Egy napon azonban a szolgálólányokkal erre az oldalra jött almáért. Az a hír járta, hogy az itteni almák édesebbek, mert a fákat egy különlegesen tiszta, hideg patak vize táplálja. Egy szegény sorból származó, Ferhád nevű fiú meglátta őt, és abban a pillanatban tudta, hogy soha nem fog mást szeretni. Megajándékozta Shirint egy nagy kosár almával, amit magának szedett, és amikor a kezük egymáshoz ért, tudta, hogy a lány hasonlóan érez iránta.

Lada szándékosan nagyot ásított.

– Shirin viszont hercegnő volt, Ferhád pedig szegény. A fiú mégis elment a hegy túloldalára, hogy megkérje a lány kezét. Az apa teljesen megdöbbent, de látta, hogyan érez a lánya. Teljesíthetetlen feladatot adott a lányának: ha a tiszta vizű patakot áthozza a király oldalára, akkor feleségül veheti Shirint. Ferhád sok mindent megpróbált. Öntözőcsatornákat vájt, de a víz a forrásból kijutva azonnal zavarossá és iszapossá vált. Hatalmas edényekben hordta a vizet, de kiömlött vagy felszáradt, még mielőtt a kívánt helyre ért volna. Végül, mert annyira kétségbeesetten vágyott Shirin közelségére, elkezdett ásni. Egyre mélyebbre és mélyebbre ásott, maga után terelve a patakot. A sötétben dolgozta magát előre, tudva, hogy a kedvese fénye világítani fog a túloldalon.

– A királynak ez nem tetszett. Hallotta, hogy Ferhád halad, és tudta, hogy ha sikerrel jár, akkor abban a szégyenben kell tovább élnie, hogy drága leányát egy egyszerű emberhez adta hozzá. Mivel a szavát nem másíthatta meg, egy szolgát bízott meg azzal, hogy terjessze Shirin halálhírét. Ferhád sokórányi küzdelem után botorkált elő a hegyből, erre az a hír várta, hogy a fény, ami felé ásott, örökre kialudt.

Maga alá gyűrte a kétségbeesés, visszamenekült az alagútba, és addig verte a fejét a falába, amíg meghalt. Shirinnek, akit a saját apja csapott be, összetört a szíve. Azt mondják, hogy a hegy gyomrába ment, hogy megkeresse Ferhádot, és soha többé nem került elő. Ők alkotják együtt a hegy szívét. És ez a szív még most is ver, és egy olyan forrásnak ad életet, ami olyan tiszta és örök, mint a szerelmük.

– Ez annyira szép! – mondta Radu.

Paskolta a vizet az árral szemben, mintha a víz a szerelmesek örökségét szállítaná.

– Micsoda badarság! – közölte Lada. – Teljesen értelmetlenül haltak meg.

Mehmed elkomorodott.

– A szerelmükért haltak meg.

– Elpazarolták az életüket.

– Nem pazarolták el. – Radu bizonytalanul, szégyenlősen mosolygott. – Én bármelyikőtökért alagutat ásnék a hegyen keresztül.

Lada felnevetett.

– Akkor te is bolond vagy. Egyikünket se veheted feleségül.

Szavaival mintha kést döfött volna az öccsébe. Ez emlékeztette Radut, miért nem bízik már a nővérében.

– De én nem is arról beszéltem!

Mehmed a vállára tette a kezét. A mosolya meggyógyította a gúnyolódás által ejtett sebet.

– Én tudom, hogy mire gondoltál. Szerintem ez a tó olyan régi és tiszta, mint a történet.

– Akkor legyen a mienk! – jelentette ki Radu sugárzó mosollyal.

– Legyen a mi titkunk – egyezett bele Mehmed.

Radu a víz alá merült. Az egész teste mosolygott, átjárta a meleg és a hálaima melege, amiért ilyen szép és biztonságos titka van valakivel, akit szeret.