KÖZÖNSÉGES GYILKOSSÁG

„Gyakran gondolkodtam azon,” mondta erre Hanák úr, „hogy miért viseljük el az igazságtalanságot nehezebben, mint nem tudom én milyen más rossz dolgot, ami az embert érheti. Így például, ha látnánk, hogy egyetlen embert ártatlanul börtönre ítélnek, ez sokkal jobban nyugtalanítana és felháborítana, mint az, hogy ezer meg ezer ember nyomorban és fájdalomban él. Én már láttam olyan nyomort, hogy ahhoz képest akármelyik börtön egyenesen jólétet jelent, és mégis úgy van, hogy a legsötétebb nyomor sem sért bennünket annyira, mint az igazságtalanság. Szinte azt kell mondanom, hogy valami jogi ösztön van bennünk, és hogy a bűn és az ártatlanság, a jog és az igazság ugyanolyan elsődleges, szörnyű és mély érzés, mint a szerelem és az éhség.

Vegyük ezt az esetet: Négy évig harcoltam a háborúban, mint annyian önök közül; nem akarom, hogy elmondjuk egymásnak, amit ott láttunk, de abban biztosan egyetértenek velem, hogy sok mindenhez hozzászoktunk, például a halottakhoz. Én száz meg száz halottat láttam; ezek a halottak fiatalok voltak és sok közülük nagyon csúnyán halt meg; bevallom, hogy nekem ez már olyan mindegy volt, mintha ócska rongyokat láttam volna. Csak az a fontos, hogy ne legyenek büdösek. Azt mondogattam magamban: ember, ha ebből a baromi cirkuszból épen és egészségesen kerülsz ki, akkor semmi sem fog izgatni többé ebben az életben.

Vagy egy fél évvel a háború után otthon, Slatinán valaki kora reggel megkopogtatja az ablakomat: ‚Hanák úr, jöjjön ki, megölték Tureknét!’ – Tureknénak ugyanis egy kis boltja volt, papirost meg cérnát árult benne; soha életében senki se törődött vele, és csak néha-néha jött be valaki egy orsó cérnát vagy egy karácsonyi képeslapot venni. A boltból üvegajtó nyílt a konyhába, ahol Turekné asszony aludni szokott; az ajtó üvegén függöny volt, és ha a boltban megszólalt a csengő, Turekné a függönyön át megnézte, ki jött, aztán kötényébe törölte a kezét és bevonult a boltba. ‚Mit óhajt?’ kérdezte bizalmatlanul; az embernek olyan érzése volt, mintha valahova betolakodott volna, ahonnan szeretne minél hamarabb kint lenni. Vagy mintha egy követ emelt volna fel, és a kő alatt a nedves üregben egy magára maradt riadt bogár futkosna; hát gyorsan visszateszi a követ, hogy az az utálatos bogár megnyugodjon.

Amikor meghallottam a hírt, kiszaladtam, hogy megnézzem, mi történt; azt hiszem, pusztán a kíváncsiság hajtott, semmi egyéb. Turekné asszony boltocskája előtt úgy szorongtak az emberek, mint a méhek a lépen, de engem a községi rendőr beengedett, mert művelt ember hírében állottam. A kis csengő belecsengetett a némaságba, mint máskor, de engem ez a tiszta, buzgó csilingelés most megborzongatott; eszembe jutott, hogy nem illik ide. Turekné a konyha küszöbén feküdt arccal a föld felé, feje alatt csaknem fekete vértócsa, fehér haja a tarkóján fekete csomókban összeragadva. És ebben a pillanatban olyan érzés lepett meg, amelyet a háborúban egyszer sem éreztem: a halott embertől való borzadás.

Csodálatos, hogy a háborút már majdnem elfelejtettem; az emberiség is elfelejti lassanként, és talán ezért kell megint új háborúnak lennie. De azt a meggyilkolt öregasszonyt, aki talán senkinek se hozott hasznot életében, azt a kis boltosasszonyt, aki még egy képeslapot se tudott rendesen eladni, azt nem felejtem el soha. A meggyilkolt ember más, mint a halott ember; valami borzalmas titkot hordoz. Nem tudtam felfogni, miért gyilkolták meg éppen Tureknét, egy ilyen egyszerű, szürke lényt, akivel soha senki se törődött; hogy van az, hogy most olyan patetikusan fekszik itt, és egy csendőr hajol fölé, és odakint annyi ember tolong, hogy legalább egy kis darabot lásson belőle. Hogy úgy mondjam, ez a szegény asszony sohasem örvendett olyan óriási figyelemnek, mint most, amikor itt feküdt, fekete vértócsába merült arccal. Olyan volt ez, mintha hirtelen különös és rettenetes jelentőségre tett volna szert. Sohasem figyeltem meg, hogy van öltözve és hogy néz ki tulajdonképpen, de most úgy láttam, mintha végtelen erejű kísérteties nagyítóüvegen keresztül néztem volna. Az egyik lábán papucs volt, a másikon csak harisnya, amelynek a sarka meg volt stoppolva – jól láttam minden öltést, és az a szörnyű érzésem volt, hogy a harisnyát is meggyilkolták. Az asszony egyik kezén olyanok voltak az ujjak, mintha kaparni akarnák a padlót, és az egész kéz olyan száraz és tehetetlen volt, mint egy madárláb. De a legszömyűbb a szürke konty volt az asszony tarkóján, mert olyan gondosan volt megfonva, és a fekete vércsíkok között olyan tompán fénylett, mint a régi ón. Azt hiszem, sohase láttam fájdalmasabb dolgot, mint azt a vérrel szennyezett női haj fonatot. Az egyik kis vérpatak az asszony füle mögött száradt meg, fölötte egy kis kék köves ezüst fülbevaló fénylett. Nem bírtam tovább. Remegett a térdem. Jézus Mária, mondtam magamban.

A csendőr, aki a konyhában volt és valamit keresett a földön, most felegyenesedett és rám nézett; olyan sápadt volt, mintha el akart volna ájulni.

‚Ember,’ nyögtem, ‚volt maga a háborúban?’

‚Voltam,’ válaszolta rekedten, ‚de ez, ez valami más.

‚Nézzen ide,’ tette hozzá gyorsan és az ajtó függönyére mutatott; a függöny gyűrött volt és vérfoltos; a gyilkos bizonyára beletörülte a kezét. ‚Úristen,’ dadogtam; nem tudom, miért volt ez olyan elviselhetetlenül borzalmas látvány – vagy azért, hogy mindjárt elképzeltem azt a két, vértől ragadós kezet, vagy azért, hogy a függöny, ez a tiszta kis függöny is a bűntett áldozatává vált. – Egyszóval nem tudom, de ebben a pillanatban a konyhában megszólalt a kanári és hosszú trillába kezdett. Hát ezt aztán már nem bírtam ki; remegve szöktem meg a boltból és azt hiszem, sápadtabb voltam, mint a csendőr.

Aztán ott ültem otthon az udvaron a létrásszekér rúdján és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Te hülye, mondtam magamnak, te gyáva alak, hiszen csak közönséges gyilkosság történt! Talán még nem láttál vért életedben? Nem voltál magad is ragacsos a saját véredtől, mint a disznó a sártól? Nem ordítoztál a katonáidra, hogy gyorsabban ássák a gödröt százharminc halott számára? Százharminc halott egymás mellett, ez már rendes kis egység, még ha a halottak olyan szépen vannak is elrendezve, mint egy zsindelysor. Ennek a sornak a hosszában járkáltál fel-alá, cigarettáztál, és kiabáltál a mannschaftra, no gyerünk, gyerünk, az istenit, hadd tűnjön már el ez itt! Hát nem láttál annyi halottat, annyi halottat, hogy…

Igen ez az, mondtam magamban, annyi halottat láttam, de nem láttam egyetlen Halottat; nem térdeltem le melléje, hogy az arcába nézzek és megérintsem a haját. A halott borzalmasan csendes; egyedül kell vele lenned… még lélegzened sem szabad… hogy megértsd. A közül a százharminc közül mindegyik erőlködött volna, hogy megmondja neked: Hadnagy úr, megöltek; nézze a kezem, hiszen ez egy ember keze! – De mi mindannyian elfordultunk a halottaktól. Háborút csináltunk és ezért nem hallgathattuk meg a halottakat. Istenem, az kellene, hogy minden egyes halott körül úgy szorongjanak az emberek, mint a méhek a lépen – férfiak, nők, gyerekek, hogy legalább egy darabját lássák iszonyodva; legalább a bakancsos lábát vagy a véres haját. – Akkor talán nem kellene ennek lenni; akkor talán nem is lehetne.

Én eltemettem az anyámat; olyan ünnepélyes volt, olyan megbékült, olyan kiegyensúlyozott abban a szép koporsóban. Különös volt, de nem rettenetes. De ez, ez valami más, mint a halál; akit meggyilkoltak, az nem halott; akit meggyilkoltak, az vádol, mintha a legnagyobb és legtűrhetetlenebb fájdalomtól ordítana. Mi tudjuk ezt, én meg az a csendőr; mi tudjuk, hogy a boltban kísértet járt. És bennem derengeni kezdett valami. Lehet, hogy nincs lelkünk; de vannak bennünk halhatatlan dolgok, mint amilyen az igazságosság ösztöne. Nem vagyok semmivel se jobb, mint akármelyik más férfi; de van bennem valami, ami nem csak az enyém – valami nagy és szigorú rend sejtelme. Talán rosszul fejezem ki magam; de abban a percben tudtam, mi a bűntett és mi az isten-káromlás. A meggyilkolt ember meggyalázott és kirabolt templom.”

*

„No és,” kérdezte Dobeš úr, „elfogták a gyilkost?”

„Elfogták,” felelte Hanák úr. „És én láttam, amikor két nap múlva a csendőrök kikísérték a boltból, mert, ahogy mondani szokás, helyszíni kihallgatást foganatosítottak. Talán csak öt másodpercig láttam, de megint az volt az érzésem, hogy nagyítóüvegen keresztül nézem. Fiatal fickó volt, a kezén bilincs, és olyan furcsán sietett, hogy a csendőrök alig tudtak a nyomában maradni. Izzadt a homloka és a szeme riadtan pislogott. Látszott rajta, hogy olyan rettenetesen fél, mint a nyúl a viviszekció előtt. Sohase felejtem el azt az arcot. Nagyon rosszul éreztem magam ez után a találkozás után. Most vádat emelnek ellene, huzakodni fognak vele néhány hónapig, hogy aztán halálra ítéljék. A végén láttam, hogy tulajdonképpen sajnálom, és hogy szinte megkönnyebbülnék, ha valahogy ki tudna evickélni a bajból. Nem mintha az arca rokonszenves lett volna – inkább ellenkezőleg; de túl közelről láttam – láttam, hogy pislog félelmében. A mindenségit, én nem vagyok mimóza, de ilyen közelről az az ember nem volt gyilkos, egyszerűen ember volt. Meg kell mondanom, hogy én magam se értem; nem tudom, mit tettem volna, ha én lettem volna a bírája; annyi biztos, hogy olyan szomorú voltam, mintha nekem lett volna szükségem megváltásra.“

(1929)