A BÉLYEGGYŰJTEMÉNY

„Hát ez szent igaz,“ mondta az öreg Karas úr. „Ha az ember a múltjában kaparászna, rájönne, hogy elég anyagot találhat benne még néhány más élet számára is. De a döntő pillanatban… tévedésből vagy a hajlamai alapján… csak egyet választott ki közülük és azt éli végig; viszont a legrosszabb az, hogy a többi életek, a lehető életek nem egészen halottak. És néha megtörténik, hogy az ember fájdalmat érez bennük, mint a levágott lábban.

Amikor tízéves kisfiú voltam, elkezdtem bélyeget gyűjteni; az apám nem szívesen látta, attól félt, hogy rosszul fogok tanulni; volt egy barátom, Lojzík Čepelka, s vele együtt hódoltam a bélyeggyűjtés szenvedélyének. Lojzík egy verklis fia volt, amolyan kócos, szeplős kölyök, folyton vakarózott, mint a veréb, és én úgy szerettem, ahogy csak a gyerekek tudják széretni barátjukat. Öreg ember vagyok; volt feleségem, gyerekeim, és mégis azt mondom, hogy nincs még egy olyan szép emberi érzés, mint a barátság. De erre az érzésre csak addig képes az ember, amíg fiatal; aztán valahogy eltompul és önző lesz. A barátság tisztán lelkesedésből és csodálatból fakad, az élet fölöslegéből, az érzések gazdagságából és mértéktelenségéből; annyi van belőlük, hogy el kell ajándékoznod valamit. Apám jegyző volt, a helybeli előkelőségek feje, borzasztóan tiszteletreméltó és szigorú úr; én meg szívembe fogadtam Lojzíkot, akinek az apja részeges verklis, anyja meg munkában elnyűtt mosónő volt; tiszteltem és imádtam Lojzíkot, mért ügyesebb volt nálam, mert önálló volt és szívós, mint a patkány, mert szeplős volt az orra és mert bal kézzel is tudott hajigálni – én már nem is tudom, hogy még mit szerettem annyira rajta, de biztos, hogy ez volt a legnagyobb szeretet életemben.

Hát Lojzík volt a bizalmasom a bélyeggyűjtésben is. Itt valaki azt mondta, hogy csak a férfiaknak van érzékük a gyűjtemények iránt; ez igaz; én azt hiszem, hogy ez azoknak az időknek a maradványa vagy ösztöncsökevénye, amikor a férfiak ellenségeik koponyáit, zsákmányolt fegyvereket, medvebőröket, szarvasagancsokat és minden egyebet gyűjtöttek, amit zsákmányolni lehetett. De egy bélyeggyűjtemény, az nemcsak tulajdon, hanem örök kaland is, az ember izgatottan nyúl hozzá a távoli földek, mondjuk Bhután, Bolívia, a Jóreménység foka egy kis darabkájához; szóval személyes és bizalmas kapcsolatot érez önmaga és az ilyen egzotikus országok között. A bélyeggyűjtésben amolyan utazási, tengerjárási és általában férfias kalandozási motívum van. Akárcsak a keresztes hadjáratokban.

Amint mondtam, apám nem szerette, hogy bélyeget gyűjtök; az apák rendszerint nem szeretik, ha a fiaik mást csinálnak, mint ők; én is ilyen voltam a fiaimhoz, uraim. Az apaság különben is vegyes érzelem; nagy szeretet van benne, de elfogultság, bizalmatlanság, ellenségesség vagy valami efféle is; minél jobban szereti az ember a gyerekeit, annál több van benne a többi érzésből is. Szóval nekem a padláson kellett elrejtőznöm a bélyeggyűjteményemmel, hogy apám fel ne fedezze; a padláson egy nagy lisztesláda volt, abba másztunk bele Lojzíkkal, mint két egér, és mutogattuk egymásnak a bélyegeket: ,Ide nézz, ez itt holland, ez egyiptomi, ez itt Sverige, vagyis Svédország.’ És abban, hogy rejtőzködnünk kellett a kincseinkkel, valami bűnös szépség volt. Abban a módban pedig, ahogy a bélyegeket szereztem, megint csak másfajta kalandosság volt; sorra jártam az ismerős és ismeretlen családokat és lekunyoráltam a bélyegeket a régi levelekről. Néhol egész fiókra való ócska papiroshoz jutottam a padláson vagy valami almáriumban; ilyenkor éltem át legboldogabb óráimat, ahogy a földön ülve sorra vettem a poros papírokat és kerestem rajtuk a bélyegeket, amik nekem még nem voltak meg – én szamár ugyanis nem gyűjtöttem a másodpéldányokat; és ha néha egy régi Lombardiát vagy mit tudom én, melyik német kis államot vagy szabad várost találtam, egyenesen kínzó örömöt éreztem – nem tudom, megfigyelték-e, hogy minden igazán nagy öröm olyan édesen fáj. Lojzík ezalatt kint várt rám, és amikor végre kijöttem, már az ajtóban odasúgtam neki: ,Lojzík, Lojzikám, volt ott egy Hannover!’ –.Megvan?’ – ‚Meg!’ – És már rohantunk is a zsákmánnyal haza a ládánkba.

Ott nálunk textilgyárak voltak, amelyekben mindenféle bóvlit, jutát, kalikót, kartont meg más vacak pamutkelmét gyártottak; ezt a szemetet ugyanis nálunk gyártják az egész földgömb minden színes bőrű emberfajtája számára. Hát ezekben a gyárakban megengedték nekem, hogy a papírkosarakban bélyeget keressek; ez volt a leggazdagabb vadászterületem; találtam én ott Sziámot és Dél-Afrikát, Kínát és Libériát, Afganisztánt és Borneót, Brazíliát és Üj-Zélandot, Indiát és Kongót – nem tudom, érzik-e önök is azt a titokzatos varázst, ami ezekből a nevekből árad. Istenem, milyen öröm, milyen irtózatos öröm volt az, ha, mondjuk, egy Straits Settlementst találtam! Vagy Koreát, Nepált! Új-Guineát! Sierra Leonét! Madagaszkárt! Ide figyeljenek, ezt az elragadtatást csak egy vadász vagy kincskereső, vagy egy ásatásokat végző archeológus tudja megérteni. Keresni és találni, a legnagyobb izgalom és kielégülés, amit az élet az embernek nyújtani tud. Minden embernek keresnie kell valamit; ha nem bélyegeket, hát az igazságot, vagy aranypáfrányt, vagy legalább kőnyilakat és hamvvedreket

Azok voltak életem legszebb évei; a barátság Lojzíkkal és a bélyeggyűjtés. Aztán skarlátot kaptam, és Lojzíkot nem engedték hozzám, hiába állt lent a gangon és fütyült, hogy halljam. Egyszer valahogy őrizet nélkül hagytak vagy mi; elég az hozzá, hogy kiszöktem a szobából és zsupsz, fel a padlásra, megnézni a bélyegeimet. Olyan gyenge voltam, hogy alig bírtam felemelni a láda fedelét. De a láda üres volt, a bélyeges doboz eltűnt.

Nem tudom leírni azt a fájdalmat és borzalmat, amit akkor éreztem. Azt hiszem, úgy álltam ott, mintha kővé váltam volna; a torkom úgy összeszorult, hogy sírni se tudtam. Először is az volt szörnyű számomra, hogy a bélyeggyűjteményem, a legnagyobb örömöm, oda volt; de még szörnyűbb volt, hogy biztosan Lojzík, egyetlen barátom lopta el a kincset, mialatt én beteg voltam. Irtózatos rémületet, csalódást, kétségbeesést és szánalmat éreztem – hihetetlen, hogy egy gyerek mit tud átélni. Hogyan jutottam le a padlásról, azt már nem tudom, de aztán megint magas lázban feküdtem és világos pillanataimban kétségbeesetten gondolkodtam. Nem szóltam se apámnak, se nénémnek – anyám akkor már nem élt; tudtam, hogy nem értenek meg, s ezért valahogy elidegenedtem tőlük, és nem éreztem irántuk semmiféle közelebbi gyermeki vonzalmat. Lőj zik árulása csaknem halálos csapás volt számomra; ez volt az első és legnagyobb csalódásom az emberben. Koldus, mondtam magamban, Lojzík koldus, és ezért lop; ezt értem el azzal, hogy koldussal barátkoztam. Ez megkeményítette a szívemet. Ettől fogva kezdtem különbséget tenni ember és ember között – elvesztettem szociális ártatlanságomat; de akkor még nem tudtam, hogy ez az eset milyen mély megrázkódtatást jelentett számomra, és mi minden dőlt bennem össze akkor.

Mikor betegségemből felépültem, kigyógyultam a bélyeggyűjtemény miatt érzett fájdalmamból is. Csak akkor éreztem még egy pillanatra keserűséget, amikor láttam, hogy Lojzík közben új barátokat szerzett magának; de amikor a hosszú időt követő viszontlátás miatt kissé zavartan hozzám szaladt, szárazon és felnőttesen csak ennyit mondtam: ,Takarodj, nem beszélek veled!’ Lojzík elvörösödött és kis szünet után megszólalt: ‚Így is jól van.’ Ettől kezdve megátalkodottan és proletár módra gyűlölt.

Hát ez volt az az esemény, amely egész életemre, vagy ahogy Paulus úr mondaná, életem megválasztására kihatott. Hogy úgy mondjam: az én világomat megrabolták szentségétől; elvesztettem az emberekbe vetett bizalmamat; megtanultam gyűlölni és megvetni. Soha többé nem tudtam társra szert tenni; és amikor nagyobb lettem, hízelegni kezdett nekem a tudat, hogy egyedül vagyok, hogy senkire sincs szükségem, hogy senkinek se ajándékozok semmit. Aztán észrevettem, hogy senki se szeret, s ezt úgy magyaráztam, hogy én magam vetem meg a szeretetet és fütyülök mindenfajta szentimentalitásra. Így lett belőlem büszke és becsvágyó, önmagával törődő, pedáns és minden tekintetben korrekt ember; kemény és szigorú voltam alárendeltjeimhez; szerelem nélkül nősültem, a gyerekeimet fegyelemben és félelemben neveltem, és szorgalmammal, lelkiismeretességemmel nem kis érdemeket szereztem. Ez volt az életem, az egész életem; semmivel se törődtem, csak a kötelességemmel. Ha majd megtérek az Úrhoz, az újságban is az fog állni, hogy milyen nagy érdemeket szereztem szorgalmas munkámmai, és milyen kifogástalan jellem voltam. De ha az emberek tudnák, mennyi magány, bizalmatlanság és keserűség van mindebben…

Három évvel ezelőtt meghalt a feleségem. Nem vallottam be se magamnak, se másnak, de borzasztóan bánkódtam; és bánatomban előkotortam mindenféle régi családi emléket, ami anyám és apám után maradt: fényképeket, leveleket, régi iskolai füzeteimet – összeszorult a torkom, mikor láttam, mennyi gonddal rakta el és őrizte meg őket az én szigorú apám; azt hiszem, hogy mégiscsak szeretett. Egy egész szekrény volt tele ezekkel a dolgokkal, fent a padláson. És az egyik fiók fenekén egy doboz volt, apám pecsétjével lezárva; mikor felbontottam, megtaláltam benne a bélyeggyűjteményt, amit ötven évvel ezelőtt elvesztettem.

Nem akarok semmit se elhallgatni: patakban ömlöttek a könnyeim; a dobozt úgy vittem le a szobámba, mint valami kincset. Hát így történt, fogtam fel azonnal a dolgot: amikor beteg voltam, valaki felfedezte a bélyeggyűjteményt, és apám elkobozta, hogy ne hanyagoljam el a tanulást! Nem lett volna szabad megtennie; de ebben is az ő szigorú gondossága és szeretete nyilatkozott meg; nem tudom, miért, de elkezdtem sajnálni őt is meg magamat is…

Aztán erre gondoltam: Hát Lojzík nem lopta el a bélyegeket! Jézusom, de igazságtalan voltam hozzá! – Megint magam előtt láttam azt a szeplős, várakozó kölyköt – isten tudja, mi történt vele, él-e még! Rettenetesen kínos szégyenérzet vett rajtam erőt, mikor újra magam elé képzeltem mindent. E miatt az egyetlen hamis gyanú miatt vesztettem el egyetlen barátomat, ezért vesztettem el gyermekségemet. Ezért kezdtem megvetni a szegény embereket, ezért lettem gőgös, ezért nem tudtam senkit se szeretni többé. Ezért nem tudtam egész életemben utálkozás nélkül postabélyegre nézni. Ezért nem írtam soha a menyasszonyomnak és feleségemnek, és ezt azzal álcáztam, hogy lealacsonyítónak tartom az érzelmes ömlengéseket; és a feleségem szenvedett miatta. Ezért voltam olyan kemény és magányos. Ezért, csakis ezért csináltam karriert és teljesítettem olyan kifogástalanul a kötelességemet…

Végignéztem egész életemen; hirtelen sivárnak és értelmetlennek láttam. Hiszen én egészen másként élhettem volna, jutott eszembe, ha ez nem történt volna – hiszen annyi lelkesedés, kalandvágy, szeretet, lovagiasság, fantázia és bizalom, annyi vad és féktelen dolog volt bennem – istenem, hiszen akármi más is lehettem volna, világutazó vagy színész, vagy katona! Hiszen szerethettem volna az embereket, ihattam volna velük, megérthettem volna őket, és még isten tudja, mi mindent! Olyan érzésem támadt, mintha jég olvadt volna el bennem. Egymás után kezembe vettem a bélyegeket. Mind itt van, Lombardia, Kuba, Hannover, Nicaragua, Fülöp-szigetek, mindazok az országok, amelyekbe akkor el akartam utazni és amelyeket most már sohase látok meg. Minden bélyegen volt egy kis darab abból, amit átélhettem volna és amit nem éltem át. Egész éjszaka ott ültem a bélyegekre bámulva, és ítélkeztem az életem fölött. És láttam, hogy az életem idegen, mesterkélt, személytelen volt, és hogy az én valóságos életem nem vált valóra.” Karas legyintett. – „Ha úgy elgondolom, mi minden lehettem volna – és hogy milyen igazságtalan voltam ahhoz a Lojzíkhoz…”

Voves páter, Karas úr elbeszélését.végighallgatva, nagyon elszomorodott; bizonyára eszébe jutott valami, amit ő élt át. „Karas úr,“ szólalt meg meghatottan, „ne is gondoljon rá többet; most már mindegy, segíteni úgyse lehet rajta, nem lehet újból kezdeni…“

„Nem lehet,” sóhajtott Karas úr és egész enyhén elpirult. „De tudja, legalább… legalább megint elkezdtem bélyegeket gyűjteni!”

(1929)