A GYEREKESET

„Ha már szó esett Bartošek fogalmazóról,” szólalt meg Kratochvíl úr, „hát én is szeretnék elmondani egy esetet, amelyik szintén nem került nyilvánosságra. Egy gyerekesetről van szó. Egyszer egy fiatalasszony rohant be a rendőrségre, éppen Bartošek fogalmazóhoz. Landánénak hívták, és férje tanácsos volt az állami gazdaságok igazgatóságán. Az asszony el-elfulladva zokogott, és bár az orra a keserves sírástól egészen megduzzadt, az arca pedig mindenféle színben játszott, Bartošek mégis megsajnálta és elkezdte csitítgatni, már amennyire az ilyesmi egy agglegénytől – aki amellett még rendőr is – kitelik. ‚De kedves fiatalasszony,’ mondta neki, ‚nyugodjon már meg, hiszen az élete párja biztosan nem akarja leharapni az orrát, alszik egyet, és megint rendbe jön minden, vagy ha nagyon ugrál, hát akkor majd Hochman elmegy magával és leken neki egyet; viszont magának is vigyáznia kellene, hogy ne adjon neki okot a féltékenységre; no, ennyi az egész.’ – Tudniok kell, hogy a rendőrségen rendszerint ezzel a módszerrel simítják el a családi tragédiákat.

De a fiatalasszony csak megrázta a fejét és tovább zokogott, de úgy, hogy rossz volt ránézni.

‚Nos, a mindenségit neki, hát úgy látszik, meglógott, mi? No, sebaj, majd visszajön a nyavalyás gazember; hát megéri magának az a pimasz, hogy ilyen lármát csapjon miatta?’

‚U-uram,’ nyögte a fiatalasszony, ‚hi-hiszen nekem az utcán ellopták a gyerekemet!’

‚Ugyan, menjen már,’ mondta a fogalmazó úr bizalmatlanul, ‚mit kezdene valaki egy gyerekkel? A gyerek biztosan eltévedt valahol.’

‚Růženka nem tévedt el,’ zokogott a szerencsétlen mama, .hiszen még csak háromhónapos!’

‚Aha,’ szólt Bartošek úr, akinek fogalma se volt róla, hogy egy ilyen gyerek mikor kezd járni. ‚No és hogy lophatták el?’

Aztán apránként kiszedte az asszonyból az egész történetet, miután előbb megesküdött magában, hogy azt a gyereket megtalálja, csakhogy az asszony megnyugodjon. Tehát így történt a dolog: Landa úr éppen szolgálati úton volt, Landáné asszony pedig egy szép előkét akart hímezni Růženkának: bement egy kézimunkaüzletbe, hogy selymet és fonalat vásároljon és a gyerekkocsit Růzenkával a bolt előtt hagyta; amikor az üzletből kijött, látta, hogy a gyerekkocsi Růženkával egyetemben eltűnt. Ez volt minden, amit Bartošek egy fél óra alatt kiszedett a zokogó asszonyból.

‚Nohát, Landáné asszony,’ mondta végül Bartošek, ,most már látom, hogy a dolog nem olyan veszélyes; nézze, ki akarna egy gyereket ellopni? Hiszen inkább az fordul elő, hogy egy-egy kölyköt kitesznek valahol, hogy megszabaduljanak tőle; ilyen esetem már nekem is volt. Azt hiszem, hogy egy ilyen csemetének semmi értéke sincs, rendszerint nem is lehet eladni; de a kocsinak van értéke, és a takarónak is – volt benne takaró, ugye? Ilyesmit már inkább érdemes ellopni. Szóval véleményem szerint csak a kocsit meg a takarót lopták el; biztosan nő volt a tolvaj, mert egy férfi mégiscsak kissé feltűnő lenne gyerekkocsival. No, hát az a nő majd megint leteszi a gyereket valahol,’ folytatta, ‚mert mit is csinálhatna vele egyebet? Meglátja, hogy még ma megtaláljuk és hazavisszük magának a babát.’

‚Istenem, de milyen éhes lehet azóta szegény!’ jajgatott a fiatal mama, ‚hiszen most már szopnia kellene!’

‚Majd megitatjuk,’ ígérte a fogalmazó, ‚csak menjen szépen haza.’ És előhívott egy detektívet, hogy a szegény asszonyt hazakísérje.

Délután maga a fogalmazó csengetett be a fiatalasszony lakásán. ‚Hát Landáné asszony,’ kezdte, ‚a kocsi megvolna, most már csak a gyerek hiányzik. A kocsit valami folyosón találtuk meg, egy olyan házban, ahol nincs gyerek. A házmesternéhez bejött egy nő és megkérdezte, megszoptathatja-e nála a gyerekét. Megszoptatta, aztán elment. – A fene egye meg, hát mégiscsak a gyereket akarta ellopni és semmi mást. Azt hiszem, hogy ha az a nő annyira akarta a gyereket, akkor se meg nem eszi, se kárt nem tesz benne, efelől egészen nyugodt lehet, asszonyom.’

‚De én vissza akarom kapni az én Růženkámat,’ kiabálta a fiatalasszony kétségbeesetten.

‚Hát akkor, asszonyom, adja ide a gyerek fényképét vagy személyleírását,’ mondta a fogalmazó hivatalos hangon.

‚De fogalmazó úr,’ kiáltott fel a fiatalasszony, ‚gyerekeket egyéves koruk előtt nem szabad fényképezni! Mert akkor nem akarnak nőni…’

‚Hm,’ szólt a fogalmazó, ‚hát akkor legalább írja le, hogy nézett ki az a gyerek, de pontosan.’

Ezt aztán meg is tette a mama, mégpedig nagyon aprólékosan; elmondta, hogy Růženkának olyan szép haja és olyan aranyos kis orra van és olyan gyönyörű szeme, és négyezer-négyszázkilencven gramm a súlya, és olyan bájos a popsija és a combocskáin olyan édes ráncok vannak…

‚Milyen ráncok?’ kérdezte a fogalmazó.

‚Olyan csókolni való ráncok,’ sírt a mama, ‚és olyan édes kis ujjacskái, és olyan aranyosan tud nevetni a mamájára…’

‚De hát uramisten,’ elégedetlenkedett Bartošek úr, ‚hiszen erről nem tudjuk felismerni! Van valami különös ismertetőjel rajta?’

‚Rózsaszín szalagok vannak a réklicskéjén,’ szipogott a fiatalasszony. ‚Hiszen tudja, hogy minden kislánynak rózsaszín szalag van a réklicskéjén! Az egekre kérem, találja meg az én Růženkámat!’

‚És milyen a foga?’ kérdezte Bartošek úr.

‚Semmilyen, hiszen még csak háromhónapos! Ha tudná, milyen szépen tud nevetni a mamájára!’ Landáné asszony térdre rogyott: ,Fogalmazó úr, ígérje meg, hogy megtalálja!’

‚No, igyekezni fogok,’ morogta Bartošek úr nagy zavarban. ‚Kérem szépen, álljon fel! Nézze, itt az a kérdés, hogy miért lopta el a gyereket az a személy. Megmondhatná nekem, mire használnak egy ilyen csecsemőt?’

Landáné asszony kimeresztette a szemét. ‚De hiszen a gyerek a legszebb dolog a világon,’ magyarázta. ‚Uram, hát nincs önben semmi anyai érzés?’

Bartošek úr nem akarta elismerni ezt a fogyatékosságát és ezért gyorsan ezt mondta: ‚Én azt hiszem, hogy a gyereket csak egy anya lophatta el, aki elvesztette a saját fiókáját és pótlást akart helyette. Tudja, ez olyan, mint amikor az embernek a vendéglőben ellopják a kalapját: az ember kiválaszt helyette egy másikat és megy. Én már intézkedtem is; jelentést kértem, hogy az utóbbi időben kinek halt meg három hónap körüli csemetéje; az embereink majd elmennek oda és körülnéznek. De kérem, az ön leírása után nem ismerjük majd meg a kislányt.’

‚De én megismerem,’ zokogott Landáné asszony.

A fogalmazó úr vállat vont. ‚Mégis az a véleményem,’ mondta elgondolkodva, ‚hogy az a nő valami anyagi érdekből lopta el a kölyköcskét. Biztosíthatom róla, asszonyom, hogy az emberek csak ritkán lopnak szeretetből. De az istenért, ne sírjon már! Mi mindent megteszünk, ami tőlünk telik.’

Amikor Bartošek úr visszatért a rendőrségre, megkérdezte az embereitől: ‚Ide hallgassanak, kinek van maguk közül háromhónapos porontya? Meg szeretném nézni…’ – Hát az egyik rendőr felesége elhozta neki a családfa legfrissebb hajtását; a fogalmazó úr kicsomagoltatta és azt mondta: ‚Hisz ez nedves! Na lám, pehely ennek is van a fején, ráncok is vannak a combján – ez itt az orra, nem? – És foga ennek sincs… Mondja, fiatalasszony, miről lehet megismerni egy ilyen csecsszopót?’

A rendőrnő a melléhez szorította a családfa legfrissebb hajtását. ‚Hiszen ez az én Máničkám,’ mondta büszkén, ,hát nem látja, fogalmazó úr, hogy egészen az apja?’

A fogalmazó úr bizonytalan pillantást vetett Hochman rendőrre, aki torzonborz bajusszal és összecsücsörített szájjal fintorgott utódjára, és vastag ujjával böködve csiklandozta: ,Tetete, tetete.’ – ‚No, nem tudom, az orra mintha kicsit más lenne, de lehet, hogy a picié is megnő idővel. Hát én most elmegyek egy parkba, és megnézem, milyenek a pólyások. Így van ez, az ember azt a sok tolvajt meg csavargót mindjárt felismeri, de ezzel a pelenkás népséggel a magunkfajtának nemigen akad dolga.’

Egy óra múlva Bartošek egészen lesújtva tért vissza. ,Ide hallgasson, Hochman,’ mondta, ‚ezek a gyerekek mind egyformák! Hát hogy csináljam meg a személy leírást? Kerestetik egy háromhónapos leánygyermek, haja, orra, szeme van és a popsija ráncos; különös ismertetőjel: négyezer-négyszázkilencven gramm. Elég ez?’

‚Fogalmazó úr,’ mondta Hochman komolyan, ‚azokat a grammokat nem tenném oda; egy ilyen rajkó egyszer többet, egyszer kevesebbet nyom, aszerint, hogy milyen volt a széklete.’

‚Jézus Mária, hát honnan tudjam én ezt?’ panaszkodott a fogalmazó. ‚A csecsemők nem tartoznak az ügykörünkbe! Ide hallgasson,’ kiáltott fel megkönnyebbülve, ‚mi lenne, ha ezt az ügyet valaki másnak varrnánk a nyakába, mondjuk az Anya- és Csecsemővédelmi Intézetnek!’

‚Csakhogy nálunk ez lopásként szerepel,’ vélte a rendőr.

,Az igaz,’ morgott a fogalmazó. ‚Istenem, ha ellopott óráról vagy más okos dologról volna szó, mindjárt tudnám, mitévő legyek, de nekem, barátom, sejtelmem sincs róla, hogyan kell ellopott csecsemőket keresni!’

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy rendőr a zokogó Landánét vezette be a szobába. ‚Fogalmazó úr,’ jelentette a rendőr, ‚ez a nő az utcán ki akarta tépni egy asszony kezéből a gyerekét és közben olyan lármát meg botrányt csapott, hogy elhoztam magammal.’

‚De hiszen az az én Růženkám volt,’ jajgatott a fiatalasszony.

‚Nem volt az semmiféle Růženka,’ mondta a rendőr, ,az az asszony Roubalné volt a Budečská utcából, a gyerek meg a Roubalék háromhónapos kisfia.’

‚Na látja, maga szerencsétlen teremtés,’ kezdett lármázni Bartošek úr, ‚ha még egyszer beleavatkozik a dologba, hát mi abbahagyjuk az egészet, érti?… Várjon csak,’ szakította magát félbe, ‚hogy hívják az ön gyermekét?’

‚Mi Růženkának, Dudenkának, aranyoskának, galambocskának, aranyvirágnak, csillagomnak, virágszálamnak, szentecskémnek, gyöngyszememnek, bogárkának, lelkecskémnek, pintyőkének, rózsabimbónak, gyöngyvirágnak, napsugárkának hívjuk,’ zokogott a mama.

‚Ennyi névre hallgat az a gyerek?’ kérdezte a fogalmazó elképedve.

‚Ő mindent megért,’ biztosította a síró mama a fogalmazót. ‚És úgy nevet, ha azt mondjuk neki, hogy tetete, tititi, buúbú meg nyönyönyö…’

‚No ez nem sokat segít rajtunk,’ vélte a fogalmazó úr. ,Meg kell mondanom, hogy sajnos, eddig semmi se segített. Azoknál a szülőknél, ahol gyerekhalált jelentettek, nem találtuk meg az ön Růženkáját; az embereink már minden ilyen családot meglátogattak.’

Landáné asszony mereven maga elé nézett. ‚Fogalmazó úr,’ tört ki hirtelen felvillanó reménykedéssel, ‚tízezer koronát adok annak, aki az én Růženkámat megtalálja. Hirdesse ki, hogy aki a gyermekem nyomára vezeti önt, tízezer korona jutalmat kap!’

‚Én ezt nem tenném az ön helyében asszonyom,’ mondta Bartošek úr kétkedőn.

‚Önben nincs semmi érzés,’ robbant ki a fiatalasszony, ,én az egész világot odaadnám az én Růženkámért!’

‚No, ahogy akarja,’ morgött bosszúsan Bartošek úr. .Bejelentem az ajánlatát, de aztán már igazán ne ártsa magát a mi dolgunkba!’

‚Nehéz ügy,’ sóhajtotta, mihelyt az asszony mögött bezárult az ajtó. ‚Tudom, hogy most mi történik majd.’

S valóban az történt. Másnap három detektív is beállított hozzá, mindegyik egy-egy bömbölő háromhónapos kislánnyal a hóna alatt, és a negyedik – ez Pištora volt – csak a fejét dugta be az ajtón vigyorogva: ,Fogalmazó úr, nem lehetne az a gyerek fiú? Mert ha igen, akkor nekem volna egy, mégpedig nagyon olcsón!’

‚Ez a hasznunk a jutalomdíjból,’ szitkozódott Bartošek úr. ‚Lassan egy egész lelencházat gyűjtünk itt össze!’

‚Istenverte egy eset,’ mondta magában, amikor hazament a legénylakására. ‚Kíváncsi vagyok, hogyan találjuk meg azt a kölyköt.’

Otthon a takarítónője várta, egy pergő nyelvű idősebb asszonyszemély, s lelkesedéstől ragyogó arccal invitálta: ‚Jöjjön csak, fogalmazó úr, nézze meg Barynát!’

Tudniok kell, hogy Bartošek úr Justitz úrtól egy fajtatiszta boxer nősténykutyát kapott és Barynának nevezte el, Baryna pedig összeszűrte a levet valami farkaskutyával. Én komolyan csodálkozom, hogy ezek a különböző kutyafajták elismerik egymást kutyának; nem értem, miből látja meg például egy orosz agár, hogy a dakszli szintén kutya. Mi emberek csak nyelvben vagy hitben különbözünk egymástól, és mégis legszívesebben felfalnánk egymást. Szóval Barynának attól a farkastól kilenc kölyke született, és most ott feküdt mellettük, csóválta a farkát és boldogan mosolygott.

‚Nézze csak,’ fuvolázta a takarítónő, ‚milyen büszke a kölykeire, hogy dicsekszik velük a kis dög! Hát igen, mint minden anya!’

Bartošek gondolkodóba esett, aztán megkérdezte: ‚Igaz ez, mama? Tényleg minden anya ilyen?’

‚De még mennyire!’ jelentette ki a takarítónő. ‚Csak próbálja meg megdicsérni valamelyik anyának a gyerekét!’

‚Hát ez érdekes,’ morgott Bartošek úr. ‚Várjon, megpróbáljuk.’

No másnap Nagy-Prágában minden anya repesett a boldogságtól. Alig léptek ki a házból gyerekükkel a karjukon vagy a kocsiban, mindjárt mellettük termett egy rendőr vagy egy keménykalapos úriember, grimaszokat vágott a gyerekre és ujjával az állát bökdöste nagy kedvesen. ‚De szép ez a gyerek, fiatalasszony,’ hangzott a dicséret, ‚milyen idős?’ – No szóval ez a nap az öröm és a büszkeség napja volt a prágai anyák számára.

És az egyik detektív már délelőtt tizenegykor egy sápadt, reszkető nőt kísért be Bartošek fogalmazó szobájába. ,Hát itt van, fogalmazó úr,’ jelentette. ‚Gyerekkocsival sétált, és amikor azt mondtam neki: ejha de szép ez a kisbaba, mennyi idős? – hát majdhogy keresztül nem szúrt a szemével és a gyereket mindjárt elbújtatta a kocsi függönye mögé. Hát erre azt mondtam neki: jöjjön velem és ne csapjon lármát.’

‚Ugorjon el Landáné asszonyért,’ mondta a fogalmazó. ,És maga mondja meg, miért lopta el a gyereket!’

A nő nem is tagadott sokáig, mindjárt összezavarodott. Lány volt, és gyereke született egy úrtól. A gyerek, kislány, az utóbbi napokban kicsit betegeskedett a hasával és két éjszakát átsírt. Harmadik éjszaka az anyja szoptatni kezdte az ágyban és közben elaludt; mikor reggel felébredt, a gyerek kék volt és halott. „Nem tudom, hogy történhet meg ilyesmi,” jegyezte meg Kratochvíl úr kétkedő hangon.

„Megtörténhet,” vetette közbe doktor Vitásek. „Először is az anya nagyon álmos volt, mert már harmadik éjszaka nem aludt; másodszor a gyereknek valószínűleg hurutja volt és nem szopott; ezért az anyja melle nagyon nehéz volt, és amikor az anya elaludt, a melle ránehezedett a gyerek orrára és megfojtotta. Ebben nincs semmi lehetetlen. No tovább.”

„Hát lehet, hogy így történt,” folytatta Kratochvíl úr. „Mikor az a nő látta, hogy a gyerek meghalt, elindult, hogy jelentse az esetet; de útközben meglátta Landáné asszony kocsiját a gyerekkel és eszébe jutott, hogy ha lesz neki egy másik gyereke, az az úr tovább fogja fizetni a tartásdíjat. Azonkívül,” tette hozzá Kratochvíl úr zavartan és elpirult, „a tej nagyon feszítette a mellét.”

Doktor Vitásek bólintott. „Ez igaz,” mondta.

„Be kell vallanom,” mentegetőzött Kratochvíl úr, „hogy ezekben a dolgokban nem ismerem ki magam. Szóval ezért lopta el a nő a kocsit a gyerekkel, de a kocsit otthagyta egy idegen házban és Růženkát hazavitte magának a Zdeničkája helyett. Egyébként bolondos vagy legalábbis furcsa nő lehetett, mert a halott kisgyereket betette a jégszekrénybe; azt mondta, hogy éjszaka el akarta temetni vagy valahova le akarta tenni, de nem volt hozzá bátorsága.

Közben megérkezett Landáné asszony. ‚No, kedves mama,’ szólította meg Bartošek, ‚itt van a csemetéje.’

Landáné arcát döntötték a könnyek. ‚De hisz ez nem az én Růženkám,’ tört ki, ‚Růženkának más sapkácskája volt!’

‚ Mennydörgés menny kő,’ kiáltott fel a fogalmazó, ‚csomagolja ki!’ és amikor a gyerek ott feküdt az íróasztalon, Bartošek úr megfogta a lábát és felemelte: ‚Hát nézze meg, milyen szép ráncok vannak a popsiján!’ De Landáné már a földön térdelt és úgy csókolgatta a csemete kezétlábát: ‚Édes Růženkám,’ kiáltozta sírva, ‚madárkám, gyöngyvirágom, tetete, csillaga anyádnak, drágaságom…’

‚Kérem, asszonyom, hagyja már abba,’ mondta Bartošek úr bosszúsan, ‚mert különben becsületszavamra megnősülök. És azt a tízezer koronát ajánlja fel a leányanyák megsegítésére, érti?’

‚Fogalmazó úr,’ szólalt meg Landáné asszony ünnepélyesen, ‚vegye a karjára a gyereket és áldja meg.’

‚Muszáj?’ morogta Bartošek úr; ‚Hogy kell ezt kézbe venni? Aha. De nézze, már sír! No, vegye el gyorsan!’

Hát ez a vége a gyerekesetnek.”

(1929)