AZ EMBER, AKI NEM TUDOTT ALUDNI

„Ha már Doležal úr rejtjeles írásról kezdett beszélni,” szólalt meg Kavka úr, „akkor elmondom, hogyan babráltam ki egyszer egy Musil nevű kollégámmal. Ez a Musil rendkívül művelt és finom ember, de afféle túlságosan intellektuális típus; mindenben problémát lát, és rögtön álláspontot keres hozzá. Így például a feleségével kapcsolatban is van álláspontja, és nem házasságban él vele, hanem a házasság problematikájában; ezenkívül még egy egész csomó problémát tisztel, mint például a szociális problémát, a nemi kérdést, a tudat alatti élet problémáját, a nevelés problémáját, a mai kultúra válságának problémáját és így tovább. Azok az emberek, akik mindenütt problémát keresnek, éppen olyan elviselhetetlenek, mint azok, akiknek elveik vannak. Én nem szeretem a problémákat; az én számomra például a tojás tojás, és ha valaki a tojás problémájáról kezd beszélni, akkor megijedek, hogy a tojás romlott. Ezt csak ezért mondtam el, hogy tudják, milyen ember az a Musil.

Egyszer karácsony előtt elhatározta, hogy felutazik az Óriás-hegységbe sízni; az irodában bejelentette, hogy elmegy venni valamit, de még visszajön elbúcsúzni. Nemsokára beállított doktor Mandel, tudják, az ismert publicista – az is afféle fura pók –, és kijelentette, hogy sürgősen beszélnie kell Musillal. ‚Musil nincs itt,’ mondom, ‚de talán még visszajön, várja meg.’ – Doktor Mandel elkomorodott. ‚Nem várhatom meg,’ mondta, ‚de felírom egy papírra, miért akartam vele beszélni.’ Leült az asztalhoz és írni kezdett.

Nem tudom, látott-e önök közül valaki olvashatatlanabb írást, mint amilyen a Mandel doktoré. Olyan az írása, mint a szeizmográf jelzése – egy hosszú szaggatott vízszintes vonal, amely helyenként megrezdül, vagy hegyesen kiugrik. Én jól ismertem az írását, hát csak néztem, hogyan szántja a tolla a papírt. Erre Mandel elkomorodott, türelmetlenül összegyűrte a papírdarabot, beledobta a kosárba, és felugrott. ‚Túl hosszú lenne,’ morogta és már ott se volt.

Fölösleges talán megjegyeznem, hogy az embernek egy nappal karácsony előtt nem nagyon van kedve a komoly munkához, hát leültem az asztalhoz és elkezdtem szeizmográf ikus vonalakat rajzolni egy darab papírra: olyan hosszú, rezgő vonalakat, amik helyenként fel-alá ugrálnak, ahogy éppen eszembe jutott. Egy ideig elszórakoztam ezzel, aztán fogtam a papírt és letettem Musil asztalára. Pár pillanat múlva megérkezett Musil, téli túrához öltözve, sível és botokkal a vállán. ‚Hát indulok,’ jelentette ki az ajtóban, ragyogó arccal.

‚Egy úr kereste, mialatt távol volt,’ mondtam kimérten. .Levelet is hagyott, azt mondta, fontos.’

‚Mutassa,’ mondta Musil gusztussal. ‚No nézzük csak,’ döbbent meg egy pillanatra, mikor a tákolmányomat megnézte. ‚Ezt doktor Mandel írta, vajon mit akar?’

‚Nem tudom,’ morogtam barátságtalanul, ‚nagyon sietett; de hallja, ezt az írást nem volna kedvem megfejteni.’

‚Én el tudom olvasni Mandel ákombákomát,’ jelentette ki Musil könnyelműen, aztán letette a sít és odaült az asztalhoz. ‚Hm,’ mondta pár perc múlva, és végtelenül elkomorodott. Aztán egy fél óra hosszat síri csend honolt a szobában. ‚Hát az első két szó megvolna,’ lélegzett fel végre Musil és felállt, ‚az áll itt, hogy »Kedves uram«. De most már sietnem kell a vonathoz. Ezt magammal viszem, és a vonaton elolvasom, még ha a fene fenét eszik is.’

Újév után visszajött hegyi expedíciójáról. ‚No hogy érezte magát?’ kérdeztem tőle. ‚Gyönyörűek lehetnek most a hegyek, igaz?’

Musil csak legyintett. ‚Nem is tudom,’ mondta. ‚Bevallom,’ folytatta, ‚hogy egész idő alatt a szállodában voltam; az orromat se dugtam ki; de a többiek azt mondták, hogy pompás idő volt.’

‚Ugyan,’ mondtam részvétteljesen, ‚csak nem volt beteg?’

‚Nem, nem,’ felelte Musil tettetett szerénységgel, ‚de egész idő alatt Mandel levelét próbáltam megfejteni, és ha tudni akarja, meg is fejtettem,’ jelentette ki diadalmasan. ‚Csak két vagy három szó maradt, amit nem tudtam elolvasni. Egész éjszakákat virrasztottam át – de a fejembe vettem, hogy a levelet elolvasom és el is olvastam.’

Hát, uraim, nekem nem volt elég bátorságom megmondani neki, hogy a levél az én irkafirkám volt. ‚No és olyan fontos volt az a levél?’ kérdeztem mély együttérzéssel. ‚Megérte a fáradságot?’

‚Az nem fontos,’ felelte Musil büszkén. ‚Engem a dolog inkább mint grafológiai probléma érdekel. Egyébként doktor Mandel arra kér abban a levélben, hogy két héten belül egy cikket írjak a folyóiratába – hogy miről, az éppen az a két szó, amit nem sikerült elolvasnom –, aztán kellemes ünnepeket és jó üdülést kívánt nekem a hegyekben. Amint látja, semmi különös, de a megoldás, az kemény módszertani dió volt – nincs jobb szellemi torna egy ilyen feladatnál. És ez megéri azt a pár napi és pár éjszakai fáradságot.“

*

„Ezt nem lett volna szabad megtennie vele,” korholta Kavka urat Paulus úr, „egye fene azt a pár napot, de azokért az álmatlan éjszakákért igazán kár volt. Az álom, uram, az nem csak testi pihenés; az álom olyan, mint az előző naptól való megtisztulás és az előző nap dolgaiért való megbocsátás. Az álom különös kegyelem; és alvás után néhány percig olyan tiszta minden lélek, mint a kisgyermek.

Én tudom, mert egy időre elvesztettem az álmomat. Talán a túlfeszített élet következménye volt, vagy valami nem volt rendben bennem, elég az hozzá, hogy amint lefeküdtem és megéreztem szememen az álom első zsibbadását, abban a pillanatban megrándult bennem valami, és aztán órák hosszat feküdtem és bámultam a sötétbe, amíg csak hajnalodni nem kezdett. És ez így ment egy egész évig. Egy álmatlan évet éltem át.

Ha az ember nem tud elaludni, akkor eleinte igyekszik semmire se gondolni; ezért számol vagy imádkozik. Aztán hirtelen eszébe jut, uramisten, tegnap elfelejtettem ezt vagy azt! Aztán arra gondol, hogy az üzletben, ahol bevásárolt, becsapták. Aztán arra kezd emlékezni, hogy a felesége vagy a barátja a múltkor olyan furcsán beszélt vele. Aztán megroppan egy bútordarab, és az ember azt hiszi, hogy tolvaj lopózott be a szobába, és hirtelen melege lesz a félelemtől meg a szégyentől. És ha már benne van a félelemben, elkezdi figyelni testi állapotát és végiggondolja mindazt, amit a vesegyulladásról meg a rákról tud. Azután hirtelen valami kínos marhaság jut eszébe, amit húsz évvel ezelőtt követett el, és izzadni kezd szégyenletében. Lépésről lépésre szembesíti magát különös, lerázhatatlan és megválthatlan énjével, saját gyengeségével, durvaságával, utálatosságával, betegségeivel, megaláztatásával, hülyeségeivel, blamázsaival és régen átélt szenvedésével. Minden kínos, fájdalmas és megalázó élménye újból elevenné válik; aki nem tud aludni, azt semmi se kíméli meg. Az álmatlan ember egész világa eltorzul és kínzó perspektívát vesz fel. Régen elfelejtett dolgok fintorognak rá, mintha azt mondanák: hát te jól megálltad a helyed, te marha; és emlékszel rá, hogy amikor tizennégy éves korodban először voltál szerelmes, a kislány nem jött el a randevúra? Hát ha tudni akarod, éppen mással csókolózctt, a barátoddal, Vojtával, és együtt nevettek rajtad! Te mamlasz, mamlasz, mamlasz! – Az ember hánykolódik a forró ágyban, és igyekszik magának bebeszélni, hogy az istennyila csapjon belé, hiszen ehhez már régen semmi közöm. Ami volt, az volt és vége! – Hát, uraim, ha tudni akarják, ez nem igaz! Minden, ami volt, az van is. Az is van, amiről már nem tud az ember. És én azt hiszem, hogy az emlékezet a halál után is megmarad.

Kedves barátaim, önök egy kicsit ismernek engem; tudják, hogy nem vagyok se hepciáskodó, se hipochonder, se morózus, bajváró, kveruláns, mimóza, világfájdalmas nyavalygó, undok vagy pesszimista. Szeretem az életet, az embereket, magamat, lelkesedéssel megyek bele mindenbe, mint a bolond, szívesen bajmolódok bármivel, szóval elég keménykötésű vagyok ahhoz, hogy valamirevaló férfinak számítsak. Amikor az álmomat elveszítettem, nappal még akkor is sürögtem-forogtam, egyik munkáról a másikra vetettem magam, hiszen tudják, hogy áldott tevékeny ember hírében állok. De mihelyt este bebújtam az ágyba és megkezdtem álmatlan éjszakámat, az életem azon nyomban kettéhasadt. Ott kint egy tevékeny, sikeres, önmagával megelégedett egészséges ember élete virágzott, olyan ember élete, akinek energiája, leleményessége és szemérmetlen szerencséje minden téren sikert biztosított; idebenn az ágyban egy meghajszolt ember feküdt, aki elborzadva döbbent rá életének sikertelenségére, szégyenletességére, szennyességére és megalázottságára. Két életet éltem, s ez a két élet úgyszólván nem érintkezett egymással, és rettenetesen különbözött egymástól: a nappali élet sikerből, tevékenységből, emberi érintkezésből, bizalomból, érdekes akadályokból és a megszokott napi futkosásból volt összetéve, s én a magam módján boldogan és önmagámmal megelégedetten mozogtam benne. De éjszaka a másik élet terült szét bennem, a fájdalomból és zavarokból szőtt élet, egy olyan ember élete, akinek semmi se sikerül, akit mindenki elárul, és aki maga is rossz, kicsinyes, buta, és akit mindenből kifosztottak; egy tragikus fajankó élete, akit mindenki gyűlöl és becsap, egy puhány élete, aki mindenen rajtavesztett és szégyenből szégyenbe botladozik. Mindkét élet önmagában következetes, összefüggő és teljes volt; ha az egyiket éltem, úgy éreztem, hogy a másik valaki másé, hogy engem nem érint, vagy hogy az egész csak látszat, öncsalás és beteges illúzió. Nappal a mi világunkat, az emberek világát éltem; éjszaka magamat éltem. Aki magára gondol, elveszíti a világot.

Így hát az én szememben olyan az álom, mint a sötét, mély víz. Ez a víz magával visz mindent, amiről nem tudunk, és amiről nem kell tudnunk. Az a különös bánat, amely bennünk leülepszik, álmunkban feljön a felszínre és elfolyik tudatlanságunk parttalan vizében. Rosszaságunk, gyávaságunk, mindennapos kínos kis vétkeink, megalázó marhaságaink, a hazugság és közöny másodpercei azok szemében, akiket szeretünk, mindaz, amivel mások ellen vétkeztünk és amivel mások vétkeztek ellenünk, mindaz elfolyik valahová a tudaton túlra. Az álom végtelenül kegyes: megbocsát nekünk és az ellenünk vétkezőknek.

És még valamit szeretnék mondani; az, amit életnek hívunk, nem tartalmazza mindazt, amit átéltünk; amit életnek hívunk, az csak bizonyos szelekció eredménye. Túl sokat élünk át, többet, mint amit eszünk be tud fogadni. Ezért válogatjuk ki ezt vagy amazt; ami nekünk megfelel, és ebből valamiféle leegyszerűsített cselekményt szövünk; és ezt a terméket hívjuk a mi életünknek. De mennyi hulladékot hagyunk el közben, mennyi furcsa és szörnyű dolgot vetünk le. Úristen! Ha az ember erre rádöbbenne! De mi csak egy életet, egy egyszerű életet tudunk élni. Nem telik többre az erőnkből. Nem volna erőnk az életet hordani, ha útközben nem veszítenénk el apránként az élet nagyobbik felét.”

(1929)