AZ ÍRÁS TITKA

„Rubner, kérem,” szólt a főszerkesztő, „elmegy megnézni azt a grafológust. Jensennek vagy minek hívják. Ma este produkálja magát a sajtó képviselői előtt; úgy beszélnek róla, mint valami korszakalkotó jelenségről, írjon majd róla vagy tizenöt sort.”

„Jól van,“ morogta Rubner a megfelelő szolgálati kelletlenséggel.

„De vigyázzon, nehogy valami svindli legyen az egész,” kötötte a szívére a főszerkesztő. „Nézze meg jól a dolgot, lehetőleg személyesen. Éppen ezért küldöm magát. Maga tapasztalt ember…”

*

„… tehát ezek, uraim, a tudományos, pontosabban szólva a pszichometrikai grafológia alapelvei,” fejezte be elméleti előadását Jensen grafológus aznap este a sajtó képviselői előtt. „Amint látják, az egész rendszer tisztán experimentális törvényekre épült. Persze ezeknek az egzakt módszereknek gyakorlati alkalmazása olyan bonyolult, hogy egyetlen előadás kapcsán nem tudom őket részletesebben demonstrálni. Csak arra fogok szorítkozni, hogy gyakorlatilag végrehajtsam önök előtt két vagy három kézírás analízisét, anélkül, hogy elméletileg megmagyaráznám munkám egész menetét; erre ma, sajnos, nincs időm. Urak, bármilyen kézírást kérek.”

Rubner, aki már várt erre, mindjárt egy teleírt papírlapot nyújtott oda a nagy Jensennek. Jensen az orrára tette varázsszemüvegét, és megnézte az írást.

„Aha, női kéz,” húzta el a száját. „A férfiírás rendszerint kifejezőbb és érdekesebb, de végtére is…“ Még morgott valamit, és figyelmesen böngészte szemüvegén keresztül a papírlapot. „Hm, hm,” mondta időnként és megcsóválta a fejét; mély csönd volt.

„Nem valami… hm… önhöz közel álló személy írása ez?“ kérdezte hirtelen.

„Nem, nem, dehogy,” tiltakozott gyorsan Rubner.

„Annál jobb,” mondta a nagy Jensen. „Ide figyeljen, ez a nőszemély hazudik! Ez az első impresszióm róla: a hazugság! Hazugság megszokásból, hazugság, mint életmegnyilvánulás. Egyébként ez a személy igen alacsony színvonalon áll; művelt ember nemigen tudna vele mit beszélni. És nagyon érzéki; ezeknek a betűknek egyenesen húsos formái vannak. És borzasztó rendetlen; hogy nézhet ki ennek a háza tája – na! Ezek a primér vonások, ezekre tértem ki elsősorban; az első dolog, amit az emberen meglátunk, a szokásai, vagyis azok a tulajdonságai, amelyek maguktól, egyenesen mechanikusan nyilvánulnak meg kifelé. A tulajdonképpeni pszichológiai analízis csak azoknál a tulajdonságoknál kezdődik, amelyeket az illető személy tagad vagy elnyom, mert különben kényre-kedvre kiadná magát környezetének. Tehát például,” mondta, ujját az orra hegyéhez érintve, „ez a személy senkinek se vallaná be, hogy mire gondol. Felületes, de kétféle értelemben felületes. Felületesnek mutatkozik, érdeklődési köre sokszor alantas, de mindezzel csak palástolja azt, amit valójában gondol; és az, amit palástol, megint csak olyan borzasztóan hétköznapi; mondhatnám ocsmányság, amelyet szellemi lustaság fékez. Például, tessék idenézni: ez az írás szinte már kellemetlenül érzéki – ez egyébként a tékozló hajlam jele is – s amellett olyan közönségesen meggondolt; ez a személy túlságosan szereti a kényelmet ahhoz, hogy valami érzéki kalandot keressen; persze ha alkalom kínálkozna rá… De ez már nem a mi dolgunk. Rendkívül kényelmes és amellett mindennek nagy feneket kerít; ha valamit megcsinál, fél napig is elfecseg róla. Túlságosan sokat foglalkozik önmagával; látszik, hogy senkit se szeret, de hogy kényelmes élete legyen, ráakaszkodik valakinek a nyakára, úgy lóg rajta, mint valami kölönc, és be akarja neki beszélni, hogy szereti és hogy isten tudja hogyan gondoskodik róla. Olyanfajta nő ez, akivel szemben minden férfi pipogya lesz: egyszerűen az unalom, a szüntelen kelepelés teszi pipogyává, az egész megalázó anyagiasság. Figyeljék meg, hogyan írja ez a nő a szavak és különösen a mondatok elejét: szélesen és lágyan. Ez a személy parancsolni akar és valójában parancsol is; de parancsolásának nem energia az alapja, hanem valami színlelt fontoskodás és sok beszéd; esetleg a legaljasabb zsarnokság, a könnyek zsarnoksága. Különös: minden ilyen széles lendület után valami feltűnő, sőt egyenesen kishitű elernyedést látunk az írásában; ezt a személyt fékezi valami, állandóan ijedezik valamitől – minden valószínűség szerint attól, hogy napvilágra kerül valami, ami veszélyeztethetné az ő anyagi biztonságát; valami nagyon kínos és gondosan rejtegetett dolog lehet itt, hm, nem tudom; bizonyára a múltjában lehet valami. Csak ez után a reakció után tudja megint összeszedni az erejét, vagyis inkább az élni tudás rutinját, hogy aztán konvencionálisán végigírja a szót – persze ezzel az öntelt, kicirkalmazott macskafarokkal a végén; már megint növekszik benne az öntudat. És itt van az igazolása annak az első benyomásnak, amelyről az analízis elején szóltunk, hogy tudniillik ez a nő hazudik. Ebből egyszersmind láthatják, uraim, hogy a részletes analízisnek a végén igazolnia kell az első, általános, kissé még intuitív impressziót; ezt a végső összhangot metodikus verifikációnak nevezem. – Azt mondottam: alacsony színvonal, de ez az alacsony színvonal nem primitivitásból, hanem diszharmóniából ered; ez az írás színlel, szebbnek mutatja magát, mint amilyen, de ez az igyekezet is kicsinyességekben merül ki. Ez a személy az apró részletekben vigyáz arra, hogy bizonyos értelemben korrekt legyen: gondosan kiteszi a pontot az i-re, de nagy dolgokban hanyag, fegyelmezetlen, fesztelen, szóval slampos. A legmeglepőbbek a vesszői; az írásnak megvan a megszokott jobbra dűlése, de a vesszők ellentétes irányúak. Ez nagyon furcsa érzést kelt; mintha tőrt döfnének az ember hátába. Valami alamusziság, valami orvszándék van ebben. Képletesen azt mondhatnám, hogy ez a személy képes volna az embert hátulról leszúrni; de nem teszi meg, mert ehhez túl kényelmes – és mert nincs fantáziája. Azt hiszem, ennyi elég ebből. Van itt még valakinél kézírás? Valami érdekesebb?”

*

Ezen az estén Rubner úgy jött haza, mint valami fekete viharfelhő.

„No, csakhogy már itt vagy,“ mondta Rubnerné asszony. „Vacsoráztál valahol?”

Rubner komoly pillantással mérte végig. „Már megint kezded?” morogta fenyegetően.

Rubnerné asszony csodálkozva húzta fel szemöldökét. „Mit mondasz? Mit kezdek megint? Csak azt kérdezem, hogy akarsz-e vacsorázni.”

„Na tessék,” felelte Rubner undorodva. „Persze te nem tudsz másról beszélni, mint arról a nyavalyás ételről. Ez a te alantas érdeklődési köröd. Mennyire megalázó ez a szüntelen kelepelés, ez az anyagiasság és unalom…“ Rubner felsóhajtott és reménytelenül legyintett egyet. „Tudom, ezzel csinálnak pipogya alakot az emberből.”

Rubnerné asszony ölébe ejtette a varrást, és figyelmesen nézett férjére. „Franci,” mondta gondterhelten, „valami kellemetlenséged volt?“

„Aha,” mondta Rubner harapósán. „Már megint a gondoskodó asszony vagy. Csak azt ne hidd, hogy beugrok neked! Barátom, az ember egyszer mégiscsak eljut odáig, hogy keresztüllát rajtad meg azon az egész hazugságszövevényen, amivel behálóztad; egyszer mégiscsak rájön, hogy valaki ráakaszkodott a nyakára, csak azért, hogy kényelmes élete legyen… és puszta érzékiségből. Fuj!” ordította, „az ember szinte összerázkódik az undortól!”

Rubnerné megcsóválta a fejét és mondani akart valamit; de inkább összeszorította a száját és elkezdett gyorsan varrni; csend volt.

„És ahogy ez a lakás kinéz,” sziszegte pár perc múlva Rubner és súlyos tekintetét körüljártatta a szobán. „Rendetlenség, slamposság. – Hát persze, kicsiségekben vigyázol a rendre meg a korrektségre, de a nagyobb dolgokban… Mit keresnek itt ezek a rongyok?”

„Az ingeidet foltozom,” préselte ki a szavakat elszorult torkából Rubnerné.

„Az ingeimet foltozod,” ismételte gúnyosan Rubner; „lám, lám, az ingeimet foltozod! És erről az egész világnak tudnia kell, mi? Fél napig csak arról kell beszélni, hogy valaki ingeket foltoz! Hát, erről van is mit beszélni! És te azt hiszed, hogy azért mindjárt parancsolgathatsz? Hát, barátom, ennek mostantól kezdve vége!”

„Franci,” sóhajtott Rubnerné asszony kétségbeesetten, „megbántottalak valamivel?“

„Hát tudhatom én azt?“ kiáltott Rubner. „Én nem tudom, megbántottál-e, mert nem tudom, mit csinálsz; nem tudom, mire gondolsz, min töröd a fejed; én nem tudok rólad semmit, de semmit, mert te átkozottul titkolod, hogy mi rejtőzik benned! Én a múltadat sem ismerem!

„Ide hallgass,” fortyant fel Rubnerné asszony, „hát ez már több a soknál! Ha még valamit mondasz…” Nagy nehezen erőt vett magán. „Férjecském,“ mondta elszörnyedve, „mi történt veled?”

„Aha,” diadalmaskodott Rubner, „itt van ni! Mitől ijedtél úgy meg? Talán attól, hogy ne kerüljön napvilágra valami, ami veszélyeztethetné a jólétedet, he? Ismerjük ezt; azért minden kényelem mellett akad alkalom egy kis kalandra is, ugye?”

Rubnerné asszony úgy ült a helyén, mintha kővé vált volna. „Férjecském,” nyögte könnyeit nyelve, „ha valami kifogásod van ellenem… az istenre kérlek, mondd ki egyenesen!”

„Egyáltalán semmi,” prédikálta Rubner lendületes iróniával, „egyáltalán semmi kifogásom sincs ellened! Hiszen az igazán semmiség, ha az embernek fegyelmezetlen, erkölcstelen, hazug, rendetlen, közönséges, lusta, tékozló és szörnyen érzéki felesége van! És ha méghozzá olyan alacsony szellemi színvonalon áll…”

Rubnerné asszony felzokogott, varrását a földre ejtette és felállt.

“Hagyd ezt,” kiáltott rá a férje megvetően, „ez a legaljasabb zsarnokság, a könnyek zsarnoksága!”

De Rubnerné asszony ezt már nem hallotta, mert fulladozva a görcsös zokogástól, bemenekült a hálószobába.

Rubner tragikusan felkacagott, aztán még benyitott a feleségéhez. „Hátulról leszúrni az embert, azt meg tudnád tenni, de még ahhoz is túl kényelmes vagy!”

*

Este Rubner beült megszokott vendéglőjébe. „Éppen a maguk lapját olvasom,” üdvözölte őt Plecka úr, felpillantva a szemüvege mögül. „Nagyon dicsérik benne azt a Jensen grafológust. Van ebben a dologban valami, szerkesztő úr?”

„Van bizony, sőt nagyon sok van benne,” szólt Rubner úr. „Hát, Jancík úr, adjon egy rostélyost, de ne legyen kemény. Ide hallgasson, az a Jensen, az egy valóságos fenomén; tegnap láttam. Szigorúan tudományos alapon elemzi az ember írását.”

„Hát akkor az csak svindli lehet,” vélte Plecka úr. „Uram, én mindenben hiszek, csak a tudományban nem. Úgy van ez, mint a vitaminokkal; amíg nem voltak vitaminok, addig az ember legalább tudta, mit eszik; most már nem tudja, most ez a maga rostélyosa tele van ismeretlen élettényezőkkel. Ott egye a fene,” fejezte be Plecka úr keserűen.

„De ez más,” jelentette ki Rubner. „Ahhoz, hogy ezt megértse, Plecka úr, nagyon sokat kellene beszélnem arról, hogy mi az a pszichometria, automatizmus, primér és szekundér jelek és más hasonló dolgok. De én csak annyit mondhatok magának, hogy az a Jensen úgy kiolvassa akárkinek a jellemét az írásából, mint valami könyvből. És pontosan eltalálja az embert; szinte ott látja maga előtt. Megmondja, hogy milyen, meg hogy mi van a múltjában, mire gondol, mit takargat, no, szóval mindent! Én ott voltam, uram!”

„Ne mondja,” morgott hitetlenkedve Plecka úr.

„Hát elmondok magának egy esetet,” kezdte újból Rubner. „Egy úr – nem fogom megnevezni, de egy nagyon ismert ember – odaadta Jensennek a felesége kézírását. Hát Jensen csak ránézett az írásra és mindjárt elkezdte: ‚Ez a nő tisztára át van itatva hazugsággal, rendetlen, szörnyen érzéki és felületes, lusta, tékozló, fecsegő, otthon parancsolgat, sötét múltja van, és mindennek a tetejébe még meg is akarja ölni a férjét!’ – Képzelje, az az úr halálosan elsápadt, mert minden, amit a grafológus mondott, igaz volt. Gondolja csak meg! Húsz évig boldogan élt azzal az asszonnyal, és semmit, de semmit se vett észre! Húsz évi házasság alatt egy tizedrészét se látta meg az asszonyon annak, amit Jensen egy szempillantás alatt kiolvasott az írásából! Hát ez komoly teljesítmény, igazam van? Ezt magának is be kell látnia, Plecka úr!“

„Én csak azon csodálkozom,” közölte Plecka úr, „hogy az a hólyag, az a férj, húsz év alatt nem látott meg az asszonyon semmit.”

„Kérem,” mondta gyorsan Rubner úr, „ha az a nő olyan ügyesen tettette magát, a férfi meg egészen boldogan élt vele. – Az ilyen boldog embernek nincs szeme. Meg aztán nem volt neki semmiféle egzakt tudományos módszere. Ez így van: ami egyszerű szemmel fehérnek látszik, az tudományosan egy csomó színből tevődik össze. A tapasztalat, az semmi, uram; a mai ember csak az egzakt módszereknek hisz. Hát ne csodálkozzon rajta, ha annak az illetőnek sejtelme se volt róla, milyen szörnyeteggel él; nem használt vele szemben tudományos módszereket, ennyi az egész.”

„És most elvált tőle?“ kapcsolódott bele a beszélgetésbe Jancík úr, a vendéglős.

„Azt már nem tudom,” felelte hanyagul Rubner úr, „az ilyen butaságokkal én nem törődöm. Engem az egészből csak az érdekel, hogy hogyan lehet valakinek az írásából kiolvasni azt, amit különben senki se vesz észre. Gondolják meg, hogy az ember hosszú éveken keresztül tisztességes, rendes embernek ismer valakit, és egyszerre csak bumm, az írásából rájön, hogy az illető tolvaj, gazember. Uraim, senkinek se lehet hinni a cifferblattja alapján; csak egy ilyen analízis mutatja meg, mi rejtőzik felebarátunkban!“

„Ejnye, ejnye,” csodálkozott Plecka úr szorongva, „hát akkor jobb, ha levelet se írunk senkinek.”

„Ez az,” vélte Rubner úr. „Képzelje el, milyen jelentősége lesz ennek a tudományos grafológiának, mondjuk, a kriminalisztika szempontjából. Uraim, az embert le fogják csukni, mielőtt ellop valamit; az írása elárulja, hogy szekundér tolvajhajlamok vannak benne, és zsupsz, máris a Pankrácon lesz! Ennek a grafológiának óriási jövője van. Ahogy mondtam, komoly tudomány ez, efelől nem lehet kétség.” Rubner úr az órájára nézett. „Ejha, tíz óra van; jó lesz hazamenni.”

„Miért ilyen korán ma?” morogta Plecka úr.

„Hát tudja,” felelte Rubner úr lágyan, „a feleségem haragszik, ha sokáig magára hagyom.”

(1928)