OPLATKA VÉGE

Hajnali három órakor Krejčík polgári ruhás rendőr észrevette, hogy a Neklan utca 17. sz. alatti péküzlet redőnye félig fel van húzva. Becsengetett a házmesterhez, és bár nem volt szolgálatban, benézett a redőny alá, hincs-e valaki az üzletben. A bolthelyiségből ebben a pillanatban kirohant egy ember, fél lépésről hasba lőtte Krejčíket, és elmenekült.

Bartoš rendőr, aki ebben az időpontban előírás szerint a Jeroným utcában volt őrjáratban, meghallotta a lövést, és futva elindult a hang irányában. A Neklan utca sarkán csaknem beleütközött egy rohanó emberbe, de még mielőtt rákiálthatta volna az „állj!“-t, lövés dördült, és Bartoš, hasában golyóval, összerogyott.

Az utcát felverte a rendőrsípok sivítása, az egész körzet területéről futva közeledtek a járőrök, a kerületi rendőrkirendeltségről, menet közben gombolkozva, három férfi sietett a színhelyre, és néhány perc múlva egy berregő motorkerékpár oldalkocsijából a rendőrfőnökség egyik tisztje szállt ki. Ekkorra Bartoš rendőr már halott volt, és Krejčík hasát fogva haldoklott.

Reggelig mintegy húsz letartóztatást foganatosítottak; csak úgy vaktában, mert a gyilkost senki se látta, de a rendőrök valahogy meg akarták bosszulni két társuk halálát, meg aztán egyébként is így szokták csinálni: azzal számolnak, hogy a letartóztatottak közül valaki beköpi a tettest. A rendőrfőnökségen éjjel-nappal megszakítás nélkül folytak a kihallgatások. A notórius bűnözők sápadtan és elkínzottan vonaglottak a végtelen vallatások súlya alatt, de még jobban féltek attól a pillanattól, amikor a rendőrök majd maguk veszik őket munkába, mert minden rendőrségi emberen sötét és rettenetes düh lett úrrá. Bartoš rendőr gyilkosa megszakította azt a bizonyos családias kapcsolatot, amely a hivatásos rendőr és a hivatásos bűnöző között fennáll; ha csak lőtt volna, hagyján, de hasba lőni valakit, ezt még állatokkal se szabad megtenni.

Másnap hajnal felé már a legtávolabbi perifériákon is tudta minden rendőr, hogy a tettes Oplatka volt. Az egyik letartóztatott köpte be: „Igen, Valta azt mondta, hogy Oplatka tette hidegre azt a két zsarut a Neklan utcában, és kicsinál belőlük még többet is; neki mindegy, azt mondja, mert úgyis tüdővésze van.” – Helyes, tehát Oplatka.

Még aznap éjszaka letartóztatták Valtát, aztán Oplatka barátnőjét és három embert az Oplatka bandájából, de senki se mondta meg közülük, hol van Oplatka. Hogy mennyi rendőrt és titkosrendőrt küldtek ki Oplatka keresésére, az más lapra tartozik; de ezenkívül minden rendőr, mihelyt letette a szolgálatát és lenyelt valamit otthon, odaszólt valamit a feleségének és elment magánszorgalomból Oplatkát keresni. Oplatkát mindenki ismeri; az a vékony nyakú zöld penészvirág: az Oplatka.

Este tizenegy órakor Vrzal rendőr, aki kilenckor jött haza szolgálatból, civilbe öltözött és odaszólt a feleségének, hogy kimegy az utcára körülnézni egy kicsit. Az Éden park közelében egy emberkét vett észre, aki mintha árnyékban szeretett volna maradni. Vrzal rendőr, bár nem volt szolgálatban és fegyver se volt nála, közelebb ment hozzá, hogy megnézze; amikor már csak háromlépésnyire volt tőle, az emberke a zsebébe nyúlt, lőtt és elmenekült. Vrzal a hasához kapott és az emberke után iramodott; megtett száz lépést, aztán összeesett, de akkor már mindenfelől süvítettek a rendőrsípok, és néhány ember a menekülő árnyék után vetette magát. A Rieger-park mögött néhány lövés dördült, pár perc múlva rendőrökkel megrakott autók robogtak felső Žižkov felé, és négy-öt emberből álló járőrök kutatták át a negyed épülőfélben levő házait. Egy órakor az olšanyi tónál csattant lövés; valami futó alak rálőtt egy fiatalemberre, aki Vackovban volt a kedvesénél és most hazafelé igyekezett; a golyó célt tévesztett. Két órakor a rendőrök és detektívek láncot formálva körülzárták a Zsidó Kemencéket, és lépésről lépésre szűkebbre vonták a kört. Szemerkélni kezdett az eső. Reggel felé híre jött, hogy Malesice mellett valaki rálőtt a posztján álló fináncra. A finánc üldözőbe vette ugyan a merénylőt, de aztán bölcsen úgy döntött, hogy ez nem az ő dolga. Oplatka tehát kicsúszott a gyűrűből és elérte a mezőket.

Hatvan ember, sisakkal vagy keménykalappal a fején, bőrig ázva igyekezett visszafelé a Zsidó Kemencék felől. Csaknem sírtak dühükben. A kutya úristenit ennek a világnak! Három rendőrségi embert készített ki az a gazember: Bartošt, Krejčíket és Vrzalt, és most egyenesen a csendőrök kezébe rohan! Nekünk van rá jogunk, vélte az egyenruhás és polgári ruhás rendőrség, és most a csendőrségnek kell átengednünk a gazembert, a nyavalyás penészvirágot! Bennünket lődözött, hát akkor ez a mi dolgunk, nem? A zsandárok ne üssék bele ebbe az orrukat, csak az útját kellene elállniuk, hogy kénytelen legyen visszajönni Prágába.

Egész nap hideg eső szemetelt; alkonyatkor Mrázek csendőr hazafelé tartott Čerčanyból, ahol lámpaelemet vásárolt a rádiójába. Mrázek fegyvertelenül lépkedett az országúton és fütyörészett. Jó darab utat tett már meg, amikor egy vézna kis ember közeledett feléje. Ebben igazán nincs semmi különös, de az emberke megállt, mintha gondolkodni kezdett volna, továbbmenjen-e. Ki lehet ez, mondta magában Mrázek csendőr, s abban a pillanatban már látta is a fellobbanó lángocskát; nyomban azután a derekához kapott és összeesett.

Még aznap este mozgósították a kerület egész csendőrségét. „Ide hallgass, Mrázek,” szólt a haldokló csendőrhöz Honzátko százados, „ne vedd a szívedre a dolgot; becsületszavamat adom neked, hogy elkapjuk a gazembert; Oplatka volt, és mérget veszek rá, hogy Soběslav felé akarja magát átvágni, mert ott született. Az ördög tudja, mi vonzza ezeket a nyavalyásokat a szülőfalujuk felé, ha szorulni kezd nyakuk körül a hurok. Nohát, Václav, add ide a kezed; ígérem, hogy kikészítjük, még ha nem tudom én mi történik is.” Václav Mrázek megpróbált mosolyogni; a három gyerekére gondolt ugyan, de aztán elképzelte, hogy húzzák majd egyre szűkebbre a kört a csendőrök mindenfelől… talán Toman is elindul Černý Kostelecből… a voticei Závada biztosan… a sázavai Rousek szintén… barátaim, barátaim… De szép lesz az, ennyi csendőr együtt! Ekkor mosolygott Mrázek csendőr utoljára; ami azután jött, az már csak embertelen kínlódás volt.

De éjszaka az történt, hogy Závada csendőr őrmester a voticei állomáson felszállt a benešovi éjszakai vonatra, mert eszébe jutott, hogy a hétszentségit neki, hátha Oplatka vonatra mert ülni? A kocsikban halványan pislákoltak a lámpák, az emberek összegörnyedve bóbiskoltak az üléseken, mint a fáradt állatok. Závada őrmester egyik vagonból a másikba ment s éppen arra gondolt, hogyan lehet felismerni valakit, akit sohase látott, amikor alig lépésnyire tőle, szemére húzott kalappal a fején, felugrott egy emberke; ugyanakkor lövés csattant, és még mielőtt az őrmester a szűk folyosón leránthatta volna válláról a puskát, a revolvert lóbáló emberke már kint is volt a kocsiból. Závada őrmesternek még annyi ideje volt, hogy felkiáltson: „Utána!”, aztán arccal előre a vagon padlójára zuhant.

Ezalatt az emberke kiugrott a vagonból, és a másik vágányon álló teherkocsik felé rohant. A kocsik felől egy vasutas közeledett lámpával a kezében. Ha elmegy a huszonhatos, mondta magában az öreg Hrůša, bemegyek a lámpaházba és lefekszem. Ebben a pillanatbein meglátta a feléje rohanó embert. Hrůša egy kukkot se szólt, csak elállta az ember útját; ez már amolyan ösztön. Aztán még valami lobbanást látott, és kész; a huszonhatos még el se indult, és az öreg Hrůša már ott feküdt a lámpaházban, de deszkán, és a vasutasok egymás után jöttek be hozzá, és levették előtte sapkájukat.

Néhány lihegő ember futni kezdett ugyan a lihegő árnyék után, de már késő volt; az árnyék a síneken keresztül kijutott a mezőkre. S erről a hunyorgó világú vasúti állomásról, ebből az ijedt embercsoportból vad pánik szökkent ki, és szélesen gyűrűzve elborította az egész őszi álomba süllyedt vidéket. Az emberek összeszorultak házikóikban, és alig merészkedtek ki a küszöbre. Hírek keltek szárnyra, hogy itt vagy ott valaki egy ismeretlen vad alakot látott, olyan hosszú és sovány volt, vagy olyan kis, alacsony, és bőrkabátot viselt; a postás látta, hogy valaki elrejtőzik egy fa mögött; Lebeda, a kocsis, azt mesélte, hogy valaki meg akarta állítani az országúton, de ő a lovak közé csapott és továbbhajtott. Viszont valóban megtörtént, hogy egy kimerültségtől fulladozó ember megállított egy iskolába igyekvő gyereket és kitépte kezéből a kendőbe csavart kenyeret. „Add ide,” hörögte, és mindjárt futni kezdett. Az emberek reteszre zárták az ajtókat, és lélegezni is alig mertek a rettegéstől. Félve nyomták orrukat az ablaküvegre, és úgy bámultak ki a szürke, elhagyatott tájra.

De ugyanakkor megindult egy másik, központosuló mozgás is. Az összes utakon egyenként vagy kettesével csendőrök poroszkáltak ugyanabba az irányba. Isten tudja, honnan kerültek elő annyian. „A mindenségit maguknak,” ordított Honzátko százados egy čáslavi csendőrre, „mit akarnak maguk itt? Ki küldte magukat ide? Azt hiszik, hogy egy lókötő elintézéséhez egész Csehország csendőrsége kell nekem?” A čáslavi csendőr levette sisakját és zavartan vakarta fejét. „Tudja, százados úr,” mondta kitérő tekintettel, „Závada nekem jó barátom volt… nem tehetem meg, hogy ne legyek itt… ugye!” „A fene egye meg magukat, mindenki ezt mondja; már ötvenen vannak itt, parancs nélkül – mit csináljak magukkal?” Honzátko százados dühében rágcsálta a bajuszát. „Jól van; hát ez az országútszakasz a kereszteződéstől az erdőig a magáé lesz. Mondja meg a benešovi Voldrichnak, hogy magát küldtem váltásra.” „Százados úr, ez nem lesz jó, mert Voldrich azt fogja mondani, hogy fütyül a váltásra; inkább az erdőt venném magamnak a másik útig – ki van ott?” „A veselkai Semerád,” morogta a százados. „Ide figyeljen, maga čáslavi, ha meglát valakit, akkor maga lő elsőnek, megértette? Semmi teketória, és kész. Most már nem engedem az embereimet lelődözni. No, mars!”

Aztán jött az állomásfőnök és jelentette: „Százados úr, megint jött harminc ember.” „Miféle harminc ember?” horkant fel a kapitány. „Hát,” felelte az állomásfőnök, „harminc vasutas. Hrůša miatt, tudja? Hrůša a mi emberünk volt, hát a vasutasok fel akarják önnek ajánlani a szolgálataikat.” – „Küldje őket vissza,” kiabálta a kapitány, „nekem itt nem kell semmiféle civil!” Az állomásfőnök bizonytalanul váltogatta a lábát. „Nézze, százados úr,” mondta csillapító hangon, „ezek az emberek Prágából meg Mezimostíból utaztak ide… Jó dolog az, hogy így összetartanak. Nem akarnak kimaradni, ha már ez az Oplatka közülük is megölt valakit. Bizonyos joguk is van rá – hát, százados úr, tegye meg nekik, vigye őket magával.”

Honzátko kapitány ingerült dörmögéséből csak annyit lehetett kivenni, hogy hagyják őt békében. Napközben a tág gyűrű egyre szűkebbre húzódott. Délután a legközelebbi helyőrség parancsnoksága telefonon megkérdezte, nincs-e szükség katonai erősítésre. „Nincs,“ robbant ki udvariatlanul a csendőr százados, „ez a mi dolgunk, érti?“ Ezalatt megérkeztek a titkosrendőrök Prágából és szörnyen összevesztek a főtörzsőrmesterrel, aki már az állomásról vissza akarta őket küldeni. „Micsoda?” dühödött meg Holub detektívfelügyelő, „bennünket akar maga hazaküldeni? Nekünk három emberünket ölte meg, maguknak csak kettőt, átkozott piszlicsáré pandúrjai!“ – Alig sikerült elsimítani ezt a konfliktust, máris másik tört ki helyette, a csendőrök és az erdészek között. „Menjenek innen!” dühöngtek a csendőrök, „ez nem nyúlvadászat!” „Menjenek maguk!” felelték az erdészek. „Ez itt a mi erdőnk, nekünk van jogunk járni benne, értik?” „Legyen eszük, emberek,” igyekezett az erdészek lelkére beszélni a sázavai Rousek, „ez a mi dolgunk, ebbe nem kell másnak beleavatkozni.” „Mese, mese, meskete,” mondták az erdészek. „Az a gyerek, akinek a kezéből Oplatka kirántotta a kenyeret, egy hůrkai erdész lánya. Ezt mi nem hagyhatjuk, és kész!”

Aznap este bezárult a gyűrű. Mire besötétedett, akkorra már minden ember közvetlen közelről hallotta mindkét szomszédja rekedt lélegzését és lépésének cuppogását a szántóföld nyúlós sarában. „Állj,” adta tovább csendesen egyik ember a másiknak a jelszót. „Nem mozogni!” Nyomasztó, nehéz csend volt; csak néha-néha reccsent meg a sötétben valami száraz ág a kör közepén, s időnként az eső lágy szöszmötölése is felerősödött; hol itt, hol ott egy-egy csizma toccsanását lehetett hallani, ahogy valaki a lábát váltotta a sárban, majd egy-egy puska vagy derékszíjcsat érchangú koccanását. Éjfél felé valaki felordított; „Állj,” és elsütötte a puskáját. Egy pillanat alatt furcsa kavarodás támadt; vagy harminc puskalövés dörrent, és mindenki ugyanabba az irányba rohant. De máris új vezényszó csattant fel: „Vissza! Senki egy lépést se!” Nagy nehezen helyreállt a rend, a kör újra bezárult; de csak most ébredtek tudatára mindannyian, hogy előttük a sötétben egy agyonhajszolt kétségbeesett ember rejtőzik és arra les, hogy fejveszett támadással kitörjön.

Visszatarthatatlan remegésféle terjedt emberről emberre, s néha-néha csusszanás hallatszott, mintha lopakodó lépés volna. Úristen, csak már látni lehetne valamit! Jézus Mária, csak már világos lenne!

Aztán szürkülni kezdett. Az emberek kezdték felismerni a szomszédjuk körvonalait és csodálkoztak, hogy ilyen közel állnak egymáshoz. A gyűrű közepén sűrű bozót lépett ki a homályból, nyúlrejfekhely a mezőn, de csend honolt benne, teljes csend… Honzátko százados türelmetlenül rángatta a bajuszát: az istenit, várjunk még, vagy…

„Én majd odamegyek,” dörögte Holub detektívfelügyelő, mire a százados nagyot fújt dühében. „Maga menjen oda,“ fordult a legközelebb álló csendőrhöz, mire öt ember indult a bozót felé. Hallani lehetett a száraz ágak recsegését, aztán egyszerre csend lett. „Maradjanak itt,“ kiáltott Honzátko százados az embereire, és lassan elindult a bozót felé. Aztán megjelent egy csendőr széles háta, kicsit görnyedten, mert a csendőr valamit cipelt. Rögtön utána láthatóvá vált az elernyedt emberi test is, ahogy a csendőr a vállánál fogva, és egy rozmárbajuszú erdész a lábánál fogva hozta. Utánuk Honzátko százados törtetett ki a sűrűből; arca komor volt és sárga. „Itt tegyék le,“ mondta rekedten; megdörzsölte homlokát, és mintegy csodálkozva nézett végig a bizonytalanná vált emberláncon. Még jobban elkomorodott s elordította magát; „Mit bámulnak? Oszolj!”

Az emberek egyenként, és mintegy zavartan oldalogtak oda az apró, összezsugorodott testhez. Ez volt hát Oplatka; ez a vékony kéz, ahogy így kilóg a kabátujiból, ez a zöldes, ázott, semmi arc, ez a vékony nyak. – Úristen, micsoda kurta kis emberdarab ez a nyavalyás Oplatka. Ni, itt egy lövés a hátában, itt meg egy kis seb az elálló füle mögött, és itt megint… Négy, öt, hét… hetet kapott! Honzátko, aki a test mellett térdelt, most felállt, és szorongva krákogott, aztán bizonytalanul, szinte félénken felnézett. Itt áll a csendőrök masszív arcvonala, puskával, csillogó szuronnyal, istenem, micsoda erős férfiak, mint a tankok; és kiigazodott sorban állnak, mint valami parádén, senki még csak meg se mukkan… A másik oldalon a titkosrendőrök fekete csoportja, tagbaszakadt alakok, a zsebük kidagad a revolvertől, aztán a kék vasutasok, középtermetűek, szívósak, amott meg a zöld erdészek, izmos, langaléta, szakállas fickók, az arcuk piros, mint a paprika. Hiszen ez olyan, mint egy parádés temetés, ötlött a kapitány eszébe, amolyan carré, csak éppen a sortüzet kellene leadni! Honzátko százados az ajkába harapott értelmetlen és égető kínjában. Itt a földön ez a kis penészvirág, megmerevedve és összezsugorodva: egy lelőtt varjú; amott meg az a sok vadász… „Hát a hétszentségit!” ordította el magát fogait csikorgatva, „nincs itt valami zsák? Takarják be a testet!”

Kétszáz ember szállingózott széjjel minden irányban; nem is szóltak egymáshoz, csak a rossz utat szidták, és bosszúsan válaszoltak a szembejövők izgatott kérdésére: „Igen, igen, vége van, és hagyjanak minket békén!” Az a csendőr, aki őrségen maradt a letakart test mellett, dühösen acsarkodóit a falusi bámészkodókra: „Mit akarnak? Nincs itt néznivaló! Nem cirkusz ez!”

A kerület határán Rousek, a sázavai csendőr, nagyot köpött: „Fuj, a szentségit! Öregem, legjobb lenne valahová a föld alá bújni. Az istenit annak az Oplatkának; ha úgy egyedül állhattam volna ki vele, tudod, úgy ember ember ellen!…”

(1928)