BENDA SZÍNÉSZ ELTŰNÉSE

Szeptember másodikén eltűnt Benda színész, Jan Benda mester, ahogyan azóta hívták, amióta egyetlen nekifutással felérkezett a színészi dicsőség legmagasabb lépcsőfokára. Azaz szeptember másodikén egyáltalában semmi se történt; a bejárónő, aki reggel kilenckor felment Bendához takarítani, csak a feldúlt ágyat találta a lakásban és azt az egész vad férfirendetlenséget, amely Benda lakását rendszerint jellemezte; a mester nem volt otthon. Minthogy a bejárónő ebben nem talált semmi különöset, a maga sommás módján kitakarította a lakást, és ment a dolga után. Jól van. De ettől kezdve Benda színésznek nyoma veszett.

Marešné asszony (mármint a bejárónő) nem is csodálkozott nagyon; hiszen ezek a színészek olyanok, kérem, mint a cigányok; ki tudja, hova utazott megint játszani vagy mulatni. De szeptember tizedikén nagy hajsza indult Benda felkutatására; már régebben be kellett volna jönnie a színházba, mert megkezdődtek a Lear király próbái; amikor a harmadik próbára sem jött el, nyugtalankodni kezdtek és telefonáltak Goldberg doktornak, Benda barátjának, nem tudja-e, mi van Bendával.

Ez a Goldberg doktor sebész volt, és fantasztikus pénzeket keresett az emberek vakbelén; ez már olyan zsidó specialitás. Egyébként kövér ember volt, aranykeretes, vastag szemüveget hordott az orrán és kövér arany szívet a mellében; imádta a művészetet; lakásának falait padlótól mennyezetig festmények borították, odaadással szerette Bendát, aki baráti megvetéssel kezelte, és bizonyos leereszkedéssel megengedte neki, hogy fizessen helyette, ami mellesleg nem volt éppen csekélység. Benda tragikus maszkja és (a csak vizet ivó) doktor Goldberg ragyogó ábrázata magától értetődően összetartozott azokon a nagy, szardanapáli dáridókon és orgiákon, amelyek a nagy komédiás életének velejárói voltak.

Tehát ennek a doktor Goldbergnek telefonáltak a színházból, hogy mi van Bendával. Azt felelte, hogy sejtelme sincs, de hogy utánanéz; azt már nem mondta meg, hogy maga is már egy hete növekvő nyugtalansággal keresi Bendát minden éjjeli lokálban és minden kirándulószállóban; az a nyomasztó előérzet kínozta, hogy valami nincs rendben a barátjával. A helyzet ugyanis így állt: amennyire meg tudta állapítani, ő volt az utolsó, aki Jan Bendát látta. Valamikor augusztus végén még diadalmenetben vonult vele végig az éjszakai Prágán, de Benda azután már nem jött el a szokásos találkozókra. Talán beteg, gondolta végül doktor Goldberg, és egy este felment a lakására; ez szeptember elsején volt. Becsengetett, de senki se jött ajtót nyitni, bár belülről valami zajt hallott. Jó öt percig nyomkodta a csengőt, aztán hirtelen lépteket hallott és az ajtó kinyílt; a küszöbön Benda jelent meg öltözőköpenybe burkolva; doktor Goldberg megijedt tőle; a híres színész teljesen elvadult állapotban volt; haja kócos és ragacsos, arcán legalább egyhetes borosta. Így állt ott, lefogyva és piszkosan. „A, maga az,“ szólalt meg barátságtalanul, „mit akar?“

„Az istenért, mi történt magával?” horkant fel a doktor megdöbbenve.

„Semmi,” morogta Benda. „Nem megyek sehova, érti? Hagyjon engem békén!” És becsukta az ajtót doktor Goldberg orra előtt. – Egy napra rá eltűnt.

Doktor Goldberg nyugtalanul pislogott vastag szemüvege mögött. Itt valami nem volt rendben. A házmestertől csak annyit tudott meg, hogy valamelyik nap, talán szeptember másodikán, hajnali háromkor egy autó állt meg a ház előtt, de senki se szállt ki belőle, csak a duda szólalt meg, mintha jelt adna valakinek. Aztán hallani lehetett, hogy valaki kilép a házból és becsapja maga mögött a kaput, mire az autó elindult. Hogy milyen volt az az autó? – Dehogy, azt a házmester nem nézte meg; az ember hajnali háromkor nem kel fel az ágyból, ha nem muszáj. De aki az autóban ült, az úgy dudált, mint akinek nagyon sürgős a dolga és egy percig se akar várni.

Marešné asszony elmondta, hogy a mester egész héten nem hagyta el a lakását (hacsak nem éjszaka), nem borotválkozott, és a szerint, ahogy kinézett, talán nem is mosdott; az ételt hazahordatta, konyakot ivott, és a díványon hevert egész nap; ez minden. Most, amikor már mások is kezdtek törődni Benda színész eltűnésével, Goldberg doktor megint elment Marešné asszonyhoz.

„Ide hallgasson, mama,” mondta, „nem tudja, milyen ruhában volt Benda, amikor elment hazulról?”

„Semmilyenben,” felelte Marešné asszony. „Éppen ez az, ami nekem nem tetszik. Nem volt rajta semmi ruha. Minden öltönyét ismerem, mindegyik ott lóg a szekrényben – még egy nadrág se hiányzik.”

„Csak fehérneműben ment volna el?” kérdezte doktor Goldberg nagyon meglepetten.

„Fehérneműben se,” jelentette ki Marešné asszony, „cipőben se; éppen ez a furcsa, uram; látja, nekem minden darab fehérneműje fel van írva, mert mindig én viszem a mosodába; nemrég hoztam haza, megszámoltam, elraktam; tizennyolc inge van, egy se hiányzik, zsebkendő se hiányzik egy se, minden megvan az utolsó darabig. Csak az a kis koffer nincs meg, amit mindenüvé magával szokott vinni. Ha elment, akkor úgy ment el, ahogy az édesanyja megszülte.”

Doktor Goldberg arca nagyon gondterhelt kifejezést öltött. „Mama,” szólalt meg megint, „amikor szeptember másodikén felment a lakásba, nem volt ott nagy rendetlenség? Nem volt valami ledöntve, vagy valami ajtó kifeszítve?…”

„Rendetlenség,” vélte Marešné asszony, „rendetlenség az volt, mint mindig. Mert tudja, uram, Benda úr nagyon lompos ember volt. De egyébként nem volt rendetlenség, nem volt, uram. De tessék megmondani, hova mehetett, ha még egy nadrágtartó se volt a testén?”

Doktor Goldberg persze ezt éppoly kevéssé tudta, mint Marešné asszony, s ezért a legkomorabb gondokkal fejében most már a rendőrséghez fordult.

„No jó,” mondta a rendőr-tisztviselő, mikor doktor Goldberg mindent elmondott neki, amit tudott, „nyomozni fogunk. De amit ön elmondott, hogy Benda egész héten otthon volt, és borotválatlanul, mosdatlanul a díványon hentergett, konyakot nyakait és aztán eltűnt, anyaszült meztelenül, mint Ádám, hát ez, hm, valami…”

„Delíriumra vall,” bökte ki doktor Goldberg.

„Igen,” mondta a tisztviselő, „mondjuk, elmezavarban elkövetett öngyilkosságra. Tudja, róla ezt nagyon is könnyen el tudom képzelni.”

„De akkor talán megtalálták volna a testét,” vélte doktor Goldberg bizonytalanul. „Meg aztán milyen messzire juthatott meztelenül? És miért vitt volna magával koffert? És az az autó, ami a ház előtt várt… Uram, ez mind inkább szökésre vall.”

„No és,” jutott eszébe a rendőr-tisztviselőnek, „adóssága nem volt?”

„Nem,” mondta gyorsan a doktor; Jan Bendának ugyanannyi adóssága volt, ahány szál haja a fején, de ezt sohase fogta fel tragikusan.

„Vagy… mondjuk, nem keveredett valami botrányba? Nem volt valami szerencsétlen szerelme, vagy luesze, vagy valami egyéb nagyobb gondja?”

„Amennyire tudom, nem,” vélte doktor Goldberg bizonytalanul; egy-két dolog eszébe jutott ugyan, de lenyelte – különben is mindez nehezen függhetett össze Benda érthetetlen eltűnésével. Mégis, amikor hazafelé tartott a rendőrségről – a rendőrség természetesen megtesz minden tőle telhetőt –, forgatni kezdte a fejében azt, amit ilyen szempontból Bendáról tudott. S ez nem volt sok:

1. Bendának valahol külföldön törvényes felesége volt, akivel persze nem törődött;

2. kitartott valami lányt Holešovicében;

3. viszonya volt, mégpedig úgynevezett botrányos viszonya, Greta asszonnyal, Korbel nagyiparos feleségével; ez a Greta asszony mindenáron színésznő akart lenni, és ezért Korbel úr valami filmeket finanszírozott, amelyekben persze felesége játszotta a főszerepeket. Tudott dolog volt tehát, hogy Benda Greta asszony szeretője, hogy Greta asszony gyakran jár hozzá, és már az illendőség megkívánta óvatossági rendszabályokat sem tartja be. Egyébként Benda sohasem beszélt ezekről a dolgokról; mindent félig királyi megvetéssel, félig cinikus közönnyel kezelt, s ez a cinizmus néha megrémítette Goldberget. Hiába, mondta magában a doktor reménytelenül, Benda magánügyeiben senki se ismeri ki magát. Itt valami csúnya dolog történt, de ez már a rendőrségre tartozik.

*

Doktor Goldberg persze nem tudta, mit tesz a rendőrség és milyen utak állnak rendelkezésére; fokozódó kishitűséggel várta, hogy végül is valami hírt kan Benda felől. Már egy hónap múlt el Benda színész eltűnése óta, és Jan Bendáról múlt időben kezdtek beszélni.

Egy este Goldberg Lebduškával, az öreg színésszel találkozott, beszélgetés közben természetesen Benda is szóba került. „Az volt aztán a színész, uram,” emlékezett az öreg Lebduška. „Huszonöt éves kora óta ismertem. Hogy az a fiú hogyan játszotta akkor Oswaldot! Tudja, hogy a fiatal medikusok rendszeresen eljártak az előadásra megnézni, hogyan nyilvánul meg a paralízis? Akkor játszotta először Lear királyt is; uram, én nem tudom, hogyan játszotta, mert csak a kezét néztem. Olyan volt a keze, mint egy nyolcvanéves aggastyáné; sovány, összeaszott, nyomorúságos kéz – hát mai napig sem tudom, hogy csinálta meg a kezét. Én is tudom magam maszkírozni, de ezt, uram, ezt senki se tudja utánacsinálni; és ilyesmit csak színész tud igazán értékelni.”

Doktor Goldbergnek melankolikus élvezetet okozott ez a Benda fölött elmondott színésznekrológ.

„Benda nagy komédiás volt, uram,” sóhajtott fel Lebduška. „Hogy tudta szekírozni a színházi szabót! ‚Én nem fogok magának királyt játszani, ha a kabátomra ilyen vacak csipkét rak!’ Nem tűrt meg magán semmiféle színházi svindlit. Mikor Othellót kellett játszania, végigjárta az összes régiségkereskedéseket, amíg nem talált egy régi reneszánsz gyűrűt; ennek mindig az ujján kellett lennie, ha Othellót alakította. Azt mondta, jobban tud játszani, ha valami valódi van rajta. Amit ő csinált, az már nem volt játék, az már átlényegülés volt,” s Lebduška hangja itt bizonytalanná vált, mert nem tudta, hogy a helyes szót használta-e. „A szünetben, a felvonások között goromba volt, mint egy kocsis, és bezárkózott az öltözőjébe, hogy senki se zökkentse ki átszellemült állapotából. Azért ivott annyit, mert ez az intenzív játék az idegeire ment,” vélte Lebduška elgondolkodva. „No, uram, én elbúcsúzom, mert moziba megyek.”

„Magával tartok,” javasolta doktor Goldberg. A moziban valami matrózfilmet játszottak, de doktor Goldberg jóformán azt se tudta, miről van szó benne, mert könnyes szemmel hallgatta, hogyan fecseg Lebduška Bendáról.

„Benda nem volt színész,” mondta Lebduška, „valóságos ördög volt; neki nem volt elég egy élet, ez az. Az életben disznó volt; de a színpadon, doktor úr, a színpadon igazi király vagy igazi koldus. Uram, hogy az hogyan tudott inteni a kezével – mintha egész életében csak parancsolt volna; pedig az apja vándorköszörűs volt. Nézzen a vászonra, látja ezt a hajótöröttet? Egy puszta szigeten ül, és le van nyírva a körme a hülyének. Látja, hogy a szakálla csak oda van ragasztva? Ha Benda játszaná ezt a szerepet, akkor igazi szakállt növesztene, és a körme alatt igazi piszok lenne… Mi baj, doktor úr? Mi történt magával?”

„Bocsásson meg,” dadogta doktor Goldberg és felállt, „eszembe jutott valami. Köszönöm szépen,” és már szaladt is ki a moziból. Benda igazi szakállt növesztett volna, ismételte magában. Benda igazi szakállt növesztett! Hogy ez nem jutott eszembe előbb!

„A csendőrparancsnokságra!” kiáltotta az első taxinak, amelyik útjába került; amikor bejutott az éjjeli szolgálatot teljesítő őrmesterhez, követelőzni és könyörögni kezdett, hogy az istenért, rögtön, de rögtön állapítsa meg, nem bukkantak-e rá szeptember másodikén vagy valamikor azután bárhol egv ismeretlen csavargó holttestére, igen, bárhol, kérem! Minden várakozása ellenére az őrmester valóban elment megnézni vagy megkérdezni valakit, inkább unalomból, mint különös buzgóságból vagy kíváncsiságból. Doktor Goldberg beleizzadt az izgalomba, mert szörnyű sejtelmei voltak.

„Hát, uram,” tért vissza az őrmester, „szeptember másodikén a krivokláti erdőkben egy negyven év körüli ismeretlen csavargó holttestét találták meg; szeptember harmadikén Litoměřice mellett egy körülbelül harmincéves ismeretlen férfi holttestét húzták ki az Elbából, legalább tizennégy napig volt a vízben; szeptember tizedikén Německý Brod mellett egv körülbelül hatvanéves ismeretlen akasztott ember…“

„Arról a csavargóról nem tudnak semmi közelebbit?” kérdezte doktor Goldberg, lélegzetét visszafojtva.

„Gyilkosság,” felelte az őrmester, s figyelmesen nézte az izgatott doktort. „A csendőrkirendeltség jelentése szerint valami tompa tárggyal szétzúzták a koponyáját. A boncolás eredménye: alkoholista, a halál oka agysérülés. Itt a fénykép,” jegyezte meg az őrmester és szakértelemmel hozzátette: „A mindenit, ezt jól elintézték!”

A fényképen egy derékig meztelen férfi teste volt látható; nyitott nyakú kalikóing meg valami piszkos rongyok voltak rajta; ott, ahol a homlok meg a szemek szoktak leimi, csak egy összeragadt haj csomó volt meg még valami, ami valamikor bőr vagy csont lehetett; csak a torzonborz borostával benőtt áll és nyitott száj emlékeztetett még emberi arcra. Doktor Goldberg remegett, mint a nyárfalevél. Ez… ez lehetne Benda?

„Volt… volt valami különös ismertetőjele?” préselte ki magából a kérdést lesújtva.

Az őrmester belenézett valami irományba. „Hm. Magasság százhetvennyolc centiméter, haja őszes, a fogai feltűnően romlottak…”

Doktor Goldberg hangosan fellélegzett. „Hát akkor ez nem az. Bendának egészséges fogai voltak, mint a ragadozónak. Ez nem az. Elnézést kérek a zavarásért,” motyogta boldogan, „de ez nem lehet az. Ki van zárva.”

Ki van zárva, mondta magában megkönnyebbülten, mikor már az utcán volt. Lehet, hogy él; istenem, talán már az Olympiában vagy a Fekete Kacsában ül…

Ez éjszaka doktor Goldberg megint végigjárta az éjszakai Prágát; megitta a maga pohár vizét minden lokálban, ahol azelőtt Jan Benda császárkodott, és pápaszemén keresztül minden sarokba bepislogott, de Bendát sehol se találta. Hajnal felé elsápadt, kijelentette magáról, hogy hülye, és rohant a garázsába.

Reggel már az egyik járási főnökségen volt, és felébresztette a főnököt; szerencsére kitűnt, hogy ennek az úrnak egyszer saját kezűleg felvágta, majd újra bevarrta a hasát, és emlékül átadta neki spirituszban konzervált vakbelét. E semmi esetre se felületes ismeretség folyományaképpen két óra múlva kezében volt az exhumálási engedély, és nemsokára ott állt a dühös járási orvos mellett s figyelte, hogyan ássák ki a földből az ismeretlen csavargó hulláját.

„Amint mondtam, kolléga úr,” morgott a járási orvos, „a prágai rendőrség is érdeklődött már ez iránt a hulla iránt; a Bendával való azonosság teljesen ki van zárva. Hiszen ez egy rettenetesen piszkos csavargó volt.”

„Tetves volt?” kérdezte doktor Goldberg feszültséggel.

„Azt nem tudom,” mondta az orvos utálkozva. „Kolléga úr, most már semmit se fog felismerni rajta; ha ilyesmi egy hónapig a földben van…”

Amikor a sírt kiásták, doktor Goldbergnek pálinkáért kellett küldenie, másképp nem tudta volna rávenni a sírásókat, hogy azt a kimondhatatlan valamit, ami a sír fenekén zsákba varrva feküdt, kiemeljék s a hullaházba vigyék.

„Menjen, nézze meg maga,” mordult rá doktor Goldbergre a járási orvos, és a hullaház előtt megállva rágyújtott egy erős szivarra.

Doktor Goldberg néhány perc múlva halálsápadtan támolygott ki az épületből. „Jöjjön, nézze meg,” mondta rekedten, és már ment is vissza a testhez. Rámutatott arra a helyre, ahol valamikor egy emberi fej volt. Aztán csipesszel félrehúzta azt, ami valamikor emberi ajak volt; a valami alatt undorítóan romlott fogak jelentek meg, vagyis inkább csak sárga fogdarabok a fekete káriesz láncolatában. „Hát nézzen ide,” sóhajtotta doktor Goldberg, csipeszével a fogak közé nyúlt és kivett egy darab fekete korhadékot, amelynek helyén két villogó fehér metszőfog tűnt elő. De tovább már nem bírta; mindkét kezével a fejéhez kapott, és kirohant a hullaházból.

Amikor kis idő múlva odament a járási orvoshoz, sápadt volt és végtelenül szomorú. „Hát ezek azok a feltűnően romlott fogak, kolléga úr,” mondta halkan. „Ez csak fekete szurok, amit a színészek a fogukra ragasztanak, ha aggastyánokat vagy csavargókat játszanak. Ez a piszkos csavargó színész volt, kolléga úr,” és reménytelenül legyintve hozzátette: „Mégpedig nagy színész.”

*

Doktor Goldberg még aznap elment Korbel gyároshoz. A gyáros hatalmas, erős ember volt; az álla széles, mint egy sárcipő orra, a teste tömör, mint egy kőpillér.

„Uram,” szólította meg doktor Goldberg, miközben figyelmes szemét kerek pápaszeme mögül a gyárosra szegezte, „én… én Benda színész ügyében jöttem önhöz.”

„Ugyan,” mondta Korbel és kezét összekulcsolta a tarkóján, „hát már megkerült?”

„Részben,” felelte doktor Goldberg. „Azt hiszem, érdekelni fogja önt a dolog… már csak a miatt a film miatt is, amit vele akart forgatni… azaz, amit ön akart finanszírozni.“

„Miféle film miatt?” kérdezte a nagy ember közönyösen. „Én nem tudok semmiféle filmről.”

„Azt a filmet gondolom,” mondta doktor Goldberg konokul, „amelyikben Bendának csavargót kellett volna alakítania… és Greta asszonynak a női főszerepet. Tulajdonképpen Greta asszony kedvéért akarták forgatni,” vélte a doktor ártatlanul.

„Ehhez önnek semmi köze,” horkant fel Korbel. „Biztosan Benda beszélt önnek valami butaságot… az egész dolog még távolról sem alakult ki, bár talán volt egy ilyen terv… Benda mondta, ugye?”

„Dehogy! Hiszen ön megparancsolta neki, hogy senkinek egy szót se szóljon. Ön nagyon titkolódzott. De tudja, Benda élete utolsó hetében megnövesztette a szakállát, hogy úgy nézzen ki, mint egy csavargó. Benda az ilyen részleteket nagyon komolyan vette, ugye?”

„Nem tudom,” vágta oda a gyáros. „Óhajt még valamit?”

„Szóval a film forgatását szeptember másodikán kellett volna kezdeni, mi? Az első jelenetet a krivokláti erdőben játszották volna hajnalban; a csavargó felébred a tisztás szélén… a hajnali ködben… kirázza az avart meg a faleveleket rongyaiból… magam előtt látom Bendát, ahogy ezt eljátszotta volna. Tudom, hogy a legocsmányabb rongyokat, a legócskább cipőmaradványokat öltötte magára; egy egész láda rongyot tartott a padláson, ezért nem hiányzott egyetlen ruhája, egyetlen fehérneműdarabja sem, amikor el… eltűnt – istenem, hogy erre senki se gondolt! Tőle aztán igazán el lehetett várni, hogy a kabátujja utolsó cafrangjáig, a dereka köré csavart zsinegig minden olyan lesz rajta, mint az igazi csavargógúnya; hiába, ez volt a bogara; a tökéletes kosztüm.”

„No, tovább,” szólt a nagy ember, és jobban az árnyékba hajolt, „ugyanis nem tudom, miért meséli ezt itt nekem.”

„Mert szeptember másodikán hajnali három óra felé,” folytatta állhatatosan doktor Goldberg, „ön eljött Bendáért autóval; az autót valószínűleg kölcsönkérte, de hogy csukott autó volt, az biztos. A volánnál, azt hiszem, az öccse ült, mert ő sporstman, és nem szokott fölöslegesen beszélni. Bendával úgy állapodtak meg, hogy ön nem megy fel érte, hanem csak tülkölni fog odalent. Pár pillanat múlva megjelent Benda… vagy pontosabban: egy piszkos, torzonborz csavargó. ‚Gyerünk, gyerünk,’ mondta ön, ‚az operatőr már előrement.’ És elindultak a krivokláti erdők felé.”

„Az autó számát persze nem tudja,“ hangzott a gúnyos megállapítás az árnyékból.

„Ha tudnám, akkor önt már letartóztatták volna,” felelte doktor Goldberg nagyon érthetően. „Reggelre odaértek; egy tisztás van azon a helyen, helyesebben egy százéves tölgyliget – pompás háttér, uram! Az öccse, azt hiszem, az autónál maradt az országúton és úgy tett, mintha valamit igazítani akarna a motoron. Ön az úttól mintegy négyszáz méternyire megállt Bendával és így szólt: ‚No, itt vagyunk.’ ‚És hol az operatőr?’ jutott végre eszébe Bendának. Ebben a pillanatban mérte ön rá az első ütést.”

„Mivel?” szólalt meg a gyáros az árnyékban.

„Ólmos bottal,” felelte doktor Goldberg. „Mert a franciakulcs Benda koponyájának túl könnyű lett volna; és ön azt a koponyát úgy össze akarta zúzni, hogy soha senki fel ne ismerhesse. Amikor Bendának vége volt, ön visszament a kocsihoz. ‚Kész?’ kérdezte az öccse; de ön valószínűleg nem felelt, mert meggyilkolni egy embert nem kis dolog.”

„Maga megbolondult,” zúgta a nagy férfiú az árnyékból.

„Nem bolondultam meg. Csak emlékeztetni akartam, hogyan játszódott le a dolog. Ön Bendát a Greta asszonnyal kapcsolatos botrány miatt akarta eltávolítani; Greta asszony már túl nyilvánosan játszotta kisded játékait…”

„Maga büdös zsidó,” mennydörgőit a nagy férfiú a fotelból, „hogy merészel…”

„Én nem félek öntől,” szakította félbe doktor Goldberg, és megigazította szemüvegét, hogy arca szigorúbb legyen. „Velem nem tud elbánni, még ha százszor olyan gazdag is. Mit árthat ön nekem? Legfeljebb nem vágatja ki velem a vakbelét; és ezt, uram, nem is ajánlanám önnek.”

A nagy férfiú az árnyékban csendesen elnevette magát. „Ide hallgasson, ember,” szólalt meg szinte vidáman, „ha csak a tizedrészét tudná biztosan annak, amit itt összefecsegett, akkor most nem itt volna, hanem a rendőrségen, igaz?“

„Éppen ez az,“ mondta nagyon komolyan doktor Goldberg. „Uram, ha csak a tizedrészét tudnám bizonyítani, akkor nem itt lennék. Azt hiszem, hogy ezt már soha többé nem lehet bizonyítani; és hogy az a rothadó csavargó Benda volt, azt sem lehet már soha többé bebizonyítani. Éppen ezért jöttem el.“

„Fenyegetőzni, mi?“ vetette oda a nagy férfiú a fotelból, és a villanycsengő felé nyúlt.

„Nem, hanem kísérteni. Uram, az ön lelkiismerete bizonyára nem érzékeny; ahhoz ön túl gazdag. De ez a körülmény, hogy valaki ismeri ezt az egész borzalmas dolgot, hogy valaki tudja, hogy ön gyilkos, hogy az öccse gyilkos, hogy önök, két milliomos, meggyilkolták Bendát, a színészt, a vándorköszörűs fiát, a komédiást, uram, ez haláluk napjáig zavarni fogja az önök nagyúri egyensúlyát. Amíg én élek, addig önöknek kettőjüknek nem lesz nyugtuk. Uram, én szeretném önt az akasztófán látni, de legalább amíg élek, addig nem hagyom békében… Benda szörnyeteg volt; én tudom legjobban, milyen szörnyeteg; gonosz, felfuvalkodott, cinikus, szemérmetlen, és amit akar; de művész volt. Az ön összes milliói nem érnek fel azzal a részeges komédiással; az ön összes milliói sem teszik képessé önt arra, hogy utánozni tudja Benda egyetlen királyi kézmozdulatát… azt a meghazudott és mégis döbbenetes emberi nagyságot…” Doktor Goldberg kétségbeesetten összecsapta kezét. „Hogy tehetett ilyet? Uram, önnek soha többé nem lesz nyugta; én nem engedem felejteni! Halála napjáig figyelmeztetni fogom: Emlékszik Bendára, a színészre? Az volt aztán a művész, uram, hallja?”

(1928)