TÖKÉLETES BIZONYÍTÉK

„Tudod, Toník,“ mesélte Mates vizsgálóbíró a legjobb barátjának, „tapasztalat dolga az egész; én nem hiszek el semmiféle kifogást, semmiféle alibit és semmiféle beszédet; én nem hiszek a vádlottnak, és nem hiszek a tanúnak. Az ember akkor is hazudik, ha nem akar. Egy ilyen tanú megesküszik neked, hogy a vádlottal szemben nem viseltetik ellenséges érzülettel, és amellett nem is tudja, hogy a lelke mélyén, érted? – tudat alatt, gyűlöli a vádlottat, mondjuk elfojtott irigységből vagy féltékenységből. Amit a vádlott mond, az mind előre kiagyalt megtévesztés; amit pedig a tanú mond, az esetleg mind abból a tudatos vagy öntudatlan szándékból ered, hogy a vádlott helyzetén könnyítsen vagy súlyosbítson. Öregem, én már ismerem ezt: az ember a lelke mélyéig hazug bestia.

Hogy kinek hiszek? A véletlennek, barátom; azoknak az önkéntelen, ösztönös vagy hogy is mondjam, ellenőrizhetetlen megnyilvánulásoknak, tetteknek, szavaknak, amelyekkel az ember imitt-amott elárulja magát. Mindent meg lehet rendezni, mindent meg lehet hamisítani, minden lehet színlelés vagy szándékosság, csak a véletlen nem; a véletlent az első tekintetre felismeri az ember. Az én módszerem a következő: ülök és hagyom az embereket, hadd meséljék el, amit előre kiagyaltak és előkészítettek; úgy teszek, mintha hinnék nekik – még segítek is, hogy könnyebben forogjon a nyelvük, és csak azt lesem, mikor csúszik ki a szájukon valami akaratlan kis elszólás; persze ehhez pszichológia kell. Némelyik vizsgálóbírónak az a taktikája, hogy összezavarja a vádlottat; mindig a szavába vág és úgy összekeveri, hogy a szerencsétlen flótás a végén még azt is bevallja, hogy ő ölte meg Erzsébet királynét. Én teljes bizonyosságra törekszem; ezért türelmesen várok, amíg abból a rendszeres hazudozásból és kibúvásból, amit szakmai nyelven vallomásnak hívunk, kicsillan egy kis önkéntelen igazságdarabka. Tudod, a tiszta igazság csak óvatlanság következményeképpen fordul elő ebben az átkozott életben, csak akkor, ha az emberi lénynek megbotlik a nyelve vagy a keze.

Ide figyelj, Toník, előtted nincsenek titkaim; hiszen gyerekkori barátok vagyunk – emlékszel, milyen verést kaptál, amikor egyszer betörtem egy ablakot? Amit most elmondok, azt igazán nem mondanám el másnak; neked is csak azért, mert annyira szégyellem magam, hogy muszáj kimondanom. Hiába, az embernek néha gyónnia kell. Elmondom, hogy a módszerem milyen nagyszerűen vált be az én… az én legbensőbb magánéletemben, vagyis a házaséletemben. Aztán nyugodtan a szemembe mondhatod, hogy hülye alak vagy durva fráter vagyok; megérdemlem.

Öregem, én… gyanakodni kezdtem a feleségemre, Martičkára; egyszóval bolondul féltékeny voltam. Fejembe vettem, hogy valami köze van ahhoz a… fiatal izéhez… no… mindegy, a keresztneve Artúr. Azt hiszem, nem is ismered. Ide figyelj, én nem vagyok Othello; ha biztosan tudtam volna, hogy szereti, azt mondtam volna: jól van, Martička, váljunk el. De az volt a legrosszabb, hogy semmit se tudtam biztosan. Barátom, fogalmad sincs róla, mennyit kínlódtam. Az istenit, de csúnya évet éltem át! Hiszen tudod, milyen marhaságokat visz véghez egy féltékeny férj: nyomoz, leskelődik, szolgálókat hallgat ki, jeleneteket rendez… de most ehhez még tedd hozzá, hogy én véletlenül vizsgálóbíró is vagyok; öregem, az én családi életem a múlt évben egyetlen keresztkérdésekben kimerülő kihallgatás volt.

A vádlott, akarom mondani Martička, ragyogóan tartotta magát; akár sírt, akár sértődötten hallgatott, akár arról vallott, hogy mit csinált egész nap – hiába lestem, hogy elszólja vagy valamivel elárulja magát. Az igaz, hogy gyakran hazudott, ahogy az már a nőknél szokás; egy nő még azt se mondja meg rendesen, hogy két órát töltött a kalaposnőnél – inkább kigondol valamit, hogy ti fogorvosnál volt vagy a temetőben a mamája sírjánál. Toník, egy féltékeny férfi rosszabb a veszett kutyánál – minél többet kínoztam, annál kevésbé voltam biztos a dolgomban. Minden szavát, minden kibúvóját tízszer is megforgattam és boncolgattam magamban; de semmi egyebet se találtam, csak azokat a megszokott féligazságokat, amelyekből az emberi érintkezés és különösen a házasság összetevődik. Én tudom, hogy mit éltem át, de ha elgondolom, hogy szegény Martička mit szenvedett, legszívesebben felpofoznám magam.

Hát az idén Martička elutazott Františkovy Lázněba – valami női dolog, tudod, szóval nagyon rossz színben volt. Természetesen megfigyeltettem – egy ocsmány alakot béreltem fel, aki egyébként egész idő alatt kocsmákban hentergett… Különös, milyen korrupttá válik az ember egész élete, ha egyetlen ponton felbomlik körülötte valami. Ha egyetlen folt van rajtad, egészen tisztátalanná válsz. Martička írt… valahogy bizonytalanul és félénken… mintha nem tudta volna, miről írjon; világos, hogy én minden levelét elemzésnek vetettem alá, igyekeztem a sorok között olvasni… Egyszer aztán kaptam tőle egy levelet… a cím rendben volt: František Mates vizsgálóbíró és így tovább, de amikor kibontom a borítékot, ez a megszólítás ötlik a szemembe: Drága Artúr!

Öregem, nekem lehullott a kezem izgalmamban. Hát végre itt van. Igen, az emberrel néha előfordul, hogy több levelet ír egyszerre, aztán összecseréli a borítékokat. Ez aztán buta véletlen, Martička, mi? Szinte sajnálat fogott el iránta, hogy így a kezemre játszotta magát.

Hidd el, Toník, az első gondolatom az volt, hogy a levelet el se olvasom, hanem visszaküldöm Martičkának. Minden más esetben ezt tettem volna, de a féltékenység nagyon piszkos, nagyon aljas szenvedély; barátom, én azt a levelet elolvastam, és neked is megmutatom, mert állandóan magamnál hordom. Hát nézd meg, mi van benne:

Drága Artúr,

ne haragudjon, hogy eddig nem válaszoltam levelére, de olyan nyugtalan voltam Franci miatt – ez én vagyok, érted? –, olyan sokáig nem írt. Tudom, milyen sok dolga van, de ha az ember ennyi ideig nem kap hírt az urától, hát csak úgy lélektelenül kószál összevissza; de ezt maga, Artúrkám, úgysem érti meg. A jövő hónapban Franci is itt lesz, akkor maga is eljöhetne. Azt írja, hogy nagyon érdekes esete van, de nem írta meg, hogy mi; azt hiszem, hogy az a Hugo Müller-féle gyilkosság lehet; engem nagyon érdekelne ez az ügy. Annyira sajnálom, hogy Franci kicsit elidegenedett magától, de ez csak azért van, mert nagyon sok a dolga. Ha úgy lenne, mint régen, akkor maga kihúzhatná őt kicsit az emberek közé vagy valami autókirándulásra. Maga mindig olyan kedves volt hozzánk, és még most sem feledkezik meg rólam, bár a barátságiink már nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. De Franci most nagyon ideges és különös. Nem is írta meg, Artúrkám, mit csinál a menyasszonya. Franci is panaszkodik a nagy melegre; kikapcsolódhatna már egy kicsit és eljöhetne ide, de ő biztosan éjszakáig ül a hivatalában. Maga, Artúrkám, mikor utazik el a tenger mellé? Remélem, hogy a menyasszonyát magával viszi; nem tudja elképzelni, milyen rossz nekünk, nőknek, ha vágyódunk valaki után.

Szívélyesen üdvözli

Matesné.

No, Toník, mit szólsz ehhez? Én tudom, hogy ez nem valami szellemes levél, sőt egészen gyenge írásmű, ha stílus és érdekesség szempontjából nézzük; de, barátom, milyen fényt vet ez Martičkára és ahhoz a szegény Artúrhoz való viszonyára! Sohasem hittem volna neki, ha akármit is mondott volna; de most valami egészen véletlenszerű dolog került a kezembe, valami, ami annyira független volt az ő akaratától… Látod, az igazság, a tiszta, minden kétséget kizáró igazság csak óvatlanság esetén nyilatkozik meg. Sírni szeretnék örömömben – de szégyenemben is, hogy olyan hülyén féltékeny voltam.

Hogy aztán mit csináltam? Spárgával átkötöttem a Hugo Müller-aktákat, bezártam az asztalfiókba, és másnap már Františkovy Lázněban voltam. Mikor Martička meglátott, elpirult, dadogott, mint egy kislány; úgy viselkedett, mintha valami szörnyű dolgot követett volna el. Én persze nem szóltam semmit. ‚Franci,’ szólalt meg aztán, ‚megkaptad a levelemet?’

‚Miféle leveledet?’ csodálkoztam. ‚Hiszen alig írtál.’

Martička megütődve néz rám, aztán fellélegzik, mintha megkönnyebbült volna. ‚Hát akkor, úgy látszik, elfelejtetlem feladni,’ – mondta, és keresgélni kezdett a retiküljében, amíg ki nem halászott egy kissé gyűrött levelet.

A levél így kezdődött: Drága Francikám! – Nevetnem kellett magamban. Artúr úrfi, úgy látszik, postafordultával visszaküldte, ami nem őt illette.

Egy szó sem esett többé a dologról. Mesélni kezdtem neki a Hugo Müller-esetről, ami annyira érdekelte. Azt hiszem, mai napig is abban a hiszemben van, hogy azt a levelet nem kaptam meg.

No, és ez minden; azóta nyugalom van nálunk. Mondd, hát nem voltam hülye, hogy annyira féltékenykedtem? Gondolhatod, mennyire igyekszem kárpótolni Martičkát; csak abból a levélből tudtam meg, milyen sokat jelentek szegénykémnek. Hát most elmondtam az egészet. Az ember jobban szégyelli a butaságát, mint a bűneit.

De legalább láthatod, milyen bizonyító ereje van az ilyen tiszta, akaratlan véletlennek, igaz?”

*

Körülbelül ugyanebben az időben így szólt Martička asszonyhoz az itt Artúrnak nevezett fiatalember: „No, kislány, segített a dolog?”

„Mi, édesem?”

„Hát az a levél, amit mintha tévedésből küldtél volna neki.”

„Segített,” felelte Márta asszony és elgondolkozott. „Tudod, drágám, néha szégyellem magam egy kicsit, hogy Franci most annyira hisz nekem. Azóta olyan kedves hozzám… Azt a levelet állandóan a szívén hordja.” Márta asszony megremegett. „Tulajdonképpen borzasztó, hogy… hogy így csalom, ugye, te is ezt gondolod?”

De Artúr úr nem gondolta ezt; legalábbis határozottan állította, hogy nem gondolja.