A TÁVIRAT

„Ami a csekélységeket illeti,” vélte K. Doležal úr, „megfigyeltem, hogy az emberek rendszerint csak akkor viselkednek természetesen és őszintén, ha csekélységekről, mindennapi dolgokról van szó; de mihelyt kivételes, izgalmas helyzetbe kerülnek, mintha valami új lény bújna beléjük; egészen más, hogy úgy mondjam, drámai hangon kezdenek beszélni, más szavakat, más argumentumokat, sőt más érzéseket is használnak, mint rendesen; elsősorban bátorság, becsvágy, áldozatkészség és egyéb hősi jellemes tulajdonságok ébrednek bennük. Olyanok ilyenkor, mintha ózont lélegzettek volna be és ezért nagy gesztusokat kellene tenniük; vagy talán titkos örömöt éreznek, hogy rendkívüli és katasztrofális helyzetbe kerültek, és mintegy hencegnek vele és gyönyörködnek benne, egyszóval úgy kezdenek viselkedni, mint a hősök a színpadon. Amikor aztán a drámai helyzet elviharzik, ők is visszatérnek normális méreteikbe, de kicsit kínosan érzik magukat, mintha csalódáson mentek volna keresztül, vagy kijózanodtak volna.

Van egy unokatestvérem, Kalousnak hívják, amolyan méltóságteljes tisztviselő, rendes polgár és családapa, egy kicsit papucs és egy kicsit pedáns, már amilyenek mi, érett férfiak lenni szoktunk. Kalousné asszony rendes, házias feleség, mintaszerű anya, alázatos élettárs, úgynevezett házi őrangyal és így tovább. Van egy szép lányuk, Věra, aki akkoriban éppen Franciaországban volt, hogy megtanuljon franciául és levizsgázzon, ha esetleg nem menne férjhez. És van egy fiuk is, egy gimnazista kamasz, akit Tondának hívnak és aki kitűnő csatár, de nagyon rossz tanuló. Vagyis az úgynevezett középosztályhoz tartozó tipikus jó család.

Egyszer, amikor Kalousék éppen ebédnél ültek, valaki becsengetett; Kalousné kiment, majd az izgatottságtól piros arccal újból megjelent és kötényébe törölve kezét jelentette: Jézus Mária, apa, valami távirat jött.’ – Hiszen tudják, hogy az asszonyok mennyire meg szoktak rémülni, ha távirat jön; bizonyára valami belső funkció náluk, hogy mindig valami sorscsapást várnak.

‚Nono, anya,’ morogta Kalous úr, igyekezvén megóvni méltóságteljes nyugalmát, ‚ki a csuda, izé. ‚ De reszketett a keze, amikor a táviratot bontogatta. Mindenki, még az ajtóban álló szolgálólány is, lélegzetét visszafojtva bámult a család fejére.

‚Věra küldte,’ morogta végre Kalous idegenszerű hangon, ‚de akármi legyek, ha akár csak egy szót is értek belőle.’

‚Mutasd,’ bökte ki Kalousné asszony.

‚Várj,’ felelte szigorúan Kalous. ‚Valahogy össze van kavarva. Azt mondja, hogy Gadate un ucjarc peuige bellevue grenoble vera.’

‚Mi akar ez lenni?’ lehelte Kalousné asszony.

‚Nesze, nézd meg,’ felelte gúnyosan Kalous, ‚ha azt hiszed, hogy többet fogsz belőle érteni, mint én! No tudod már, mi áll ott?’

Kalousné asszonynak könnybe lábadt a szeme a szerencsétlen távirat miatt. ‚Valami történt Verával,’ suttogta. .Különben nem táviratozott volna!’

‚Ezt én is tudom,’ kiáltotta Kalous és felvette a kabátját; bizonyára nem tartotta helyénvalónak, hogy ilyen kivételes helyzetben ingujjban legyen. ‚Andula, menjen vissza a konyhába,’ mondta a szolgálónak, azután tragikus hangon kijelentette: ‚A táviratot Grenoble-ban adták fel. Én azt hiszem, hogy Věra megszökött valakivel.’

‚Kivel?’ szömyűködött Kalousné.

‚Mit tudom én,’ mennydörgött Kalous úr. ‚Biztosan valami senkiházival vagy művésszel! Hát ez az a te női önállóságod! Én tudtam, hogy ez lesz belőle! Nagyon nem szívesen engedtem abba az átkozott Párizsba! De te, te csak folyton rábeszéltél…’

‚Én, én akartam, hogy elutazzon?’ fortyant fel Kalousné asszony. ‚Te prédikáltad folyton, hogy tanulnia kell valamit, hogy el tudja magát tartani!’ Itt felzokogott és lerogyott a székre: Jézus Krisztusom, szegény Věrácskám! Talán valami baja történt – talán betegen fekszik valahol…’

Kalous úr izgatottan járkált fel-alá a szobában. ‚Betegen,’ kiabálta, ‚miért lenne beteg? Csak a végén ne süljön ki belőle valami öngyilkossági kísérlet! Az a gazember talán megszöktette – aztán elhagyta.’

Kalousné kezdte leoldozni a kötényét. ‚Én elutazom érte,’ jelentette ki sírva. ‚Én nem hagyom… én…’

,Nem utazol sehova,’ kiáltotta Kalous.

Kalousné asszony kiegyenesedett; még sohase látták ilyen tiszteletreméltónak. ‚Én anya vagyok,’ mondta. ‚Tudom, mi a kötelességem.’ És méltóságteljesen kivonult a szobából.

A két férfi, azaz Kalous, az apa és Tonda, a fiú, egyedül maradt. – ‚E1 kell készülnünk a legrosszabbra,’ mondta Kalous sötéten. ‚Lehet, hogy Verát elhurcolták valahova… Anyuka előtt ne szólj semmit. Magam utazom Grenoble-ba.’

‚Atyám,’ szólt Tonda legmélyebb hangján – máskor apunak hívta az apját –.bízd rám a dolgot; majd én utazok el, én tudok egy kicsit franciául…’

‚Nagy hatást tenne ott egy ilyen kamasz,’ szúrt bele a fiába Kalous. ‚A gyermekemet én akarom megmenteni! A legközelebbi vonattal utazom. Csak ne legyen késő!’

‚Vonattal,’ gúnyolódott Tonda, ‚csoda, hogy nem akarsz gyalog menni. Ha én mehetnék, akkor repülőgéppel mennék Strassburgba…’

‚És azt hiszed, hogy én nem repülőgéppel akarok menni?’ kiáltott Kalous. ‚Hát tudd meg, hogy repülőgéppel megyek! De azt a gazembert,’ tette hozzá harciasán és megrázta az öklét, ‚szétzúzom! Szerencsétlen kislány!’

Tonda apja vállára tette a kezét; valóságos csoda volt, hogy az a kamasz hogy megférfiasodott abban a pillanatban. ‚Atyám,’ mondta lágyan, ‚ez nem való neked, te már öreg vagy az ilyesmihez. Bízd rám a dolgot, tudod, hogy mindent megteszek a nővéremért, ami emberileg lehetséges.’ Persze eddig a percig, mint általában minden öcs, csak őszinte férfimegvetést érzett nővére iránt.

Kalous apa megrázta a fejét. ‚Nem,’ szólt komoran, ‚ez az én dolgom. Én megyek érte, Tonda. Te addig anyád támasza leszel. Tudod, a nők…’

Ebben a pillanatban Kalousné asszony lépett be az ajtón utcai toalettben; csodálatosképpen egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek támaszra van szüksége,

‚Hová mégy, kérlek?’ horkant Kalous.

‚A bankba,’ mondta idegen hangon a bátor asszony. ,A pénzemért. Hogy elutazzam a lányomért külföldre.’

‚Butaság,’ robbant ki Kalous.

‚Semmi butaság,’ felelte Kalousné hűvösen. „Tudom, mit teszek. És tudom, miért teszem.’

‚Asszony,’ mondta Kalous elszántan, ‚hát tudd meg, hogy magam utazom Veráért.’

‚Te?’ kérdezte Kalousné asszony megvetően. ‚Mit tudnál te ott csinálni? Meg aztán miért zökkenj ki kényelmes életedből?’ tette hozzá lesújtó hangon.

Kalous apa kiegyenesedett és elvörösödött. ‚Csak te ne törődj vele,’ mondta élesen, ‚hogy én mit fogok csinálni. Én már jól meggondoltam, mit kell tenni. Szólj Andulának, hogy készítse el a koffert, igen?’

‚Ismerlek,’ mondta Kalousné asszony. ‚Ha a főnököd nem ad szabadságot, nem utazol el.’

‚Fütyülök a főnökömre!’ kiáltott Kalous. ‚Fütyülök a hivatalra! Dobjanak ki! Majd csak eltartom valahogy a családomat! Egész életemet a családomnak áldoztam és továbbra is mindent feláldozok a családért, érted?’

Kalousné leereszkedett a szék szélére. ‚Férjecském,’ mondta fojtott hangon, ‚értsd már meg, miről van itt szó! Hiszen én azért megyek, hogy ápolhassam! Az az érzésem, hogy élet és halál között lebeg! Mellette kell lennem.’

‚Nekem meg az az érzésem, hogy valami senkiházi tartja a kezében. Ha legalább tudnánk, mit jelent ez a távirat, hogy fel tudjunk készülni…’

‚… a legrosszabbra,’ nyögte Kalousné asszony. .Lehet,’ mondta komoran Kalous. ‚Én már félek rágondolni, hogy mi van a táviratban.’

‚Ide figyelj,’ szólt bizonytalanul Kalousné, ‚talán megkérdezhetnénk Horvát urat.’

‚Mit kérdezhetnénk tőle?’ lepődött meg Kalous.

‚Hogy mi van a táviratban. Hiszen Horvát úr kiismeri magát a titkosírásban…’

‚Az igaz,’ lélegzett fel Kalous. ‚ő tényleg megfejthetné a táviratot! Andula!’ ordította, ‚ugorjon fel az ötödik emeletre Horvát úrhoz, hogy nagyon kérjük, jöjjön le hozzánk!’

Tudniok kell, hogy Horvát úr a hírszerző szolgálatnál dolgozik, és az a feladata, hogy titkosírásokat olvasson. Azt mondják, zseniális ember. Ha elég időt adnak rá, minden rejtjelet megfejt. De ez borzasztó babramunka, és mindenki, aki sokáig foglalkozik vele, megbolondul egy kicsit.

Szóval Horvát úr pár perc múlva lejött Kalousékhoz; amolyan törékeny kis ideges ember, és mindig mentolillatot áraszt maga körül.

‚Horvát úr,’ kezdte Kalous, ‚egy megfejthetetlen táviratot kaptam, hát arra gondoltunk, hogy talán volna olyan szíves…’

‚Mutassa,’ mondta Horvát úr, aztán elolvasta a táviratot és félig lehunyt szemmel ülve maradt. Síri csend volt.

‚Na ja,’ szólalt meg végül Horvát úr, ‚és ki küldte ezt?’

Věra, a lányunk,’ magyarázta Kalous. ‚Franciaországban tanul.’

‚Aha,’ mondta Horvát úr és felállt. ‚Hát akkor küldjenek neki táviratilag, mondjuk, kétszáz frankot a Bellevue szállodába. Grenoble-ba és kész.’

‚Őn megfejtette a táviratot?’ horkant Kalous.

‚Dehogy,’ felelte Horvát. ‚Hiszen ez nem titkosírás, csak összezavart szöveg. De kérem, mit táviratozhat egy ilyen kislány? Valószínűleg elvesztette a ridiküljét a pénzével. Ez elő szokott fordulni.’

‚És nem lehet… nem lehet a táviratban valami rosszabb hír?’ kérdezte bizonytalanul Kalous.

‚Miért lenne benne rosszabb hír?’ ellenkezett Horvát csodálkozva. ‚Tudhatná, hogy rendszerint mindennapi dolgok szoktak történni. Ezek a női kézitáskák nem érnek semmit.’

‚Hát akkor köszönjük szépen, uram,’ szólt Kalous fagyosan.

‚Szívesen,’ morogta Horvát úr, és eltávozott.

Kalouséknál néhány percig csend honolt. ‚Ide figyelj,’ szólalt meg végre Kalous bizonytalanul, ‚ez a Horvát nem nagyon tetszik nekem, olyan… hm, faragatlan.’

Kalousné kezdte kigombolni az utcai toalettjét. ‚Utálatos,’ mondta. ‚Elküldöd a pénzt Verának?’

‚Elküldöm,’ morogta Kalous ingerülten. ‚Buta liba, elveszíti a táskáját! Azt hiszi, hogy lopom a pénzt? Megérdemelne egypár…’

‚Én itt spórolok, mint a bolond,’ tette hozzá Kalousné asszony keserűen, ‚és a kisasszony így vigyáz a holmijára! Ezek a gyerekek.’

‚Te meg ne bámészkodj itt,’ kiáltott rá Kalous Tondára, ‚azonnal menj tanulni, te lusta kölyök!’ és elindult a postára. Soha életében nem haragudott ennyire. És Horvát urat azóta darabos, cinikus, csaknem neveletlen embernek tartotta, mintha Horvát valamivel megsértette volna.“

(1929)