A TŰ

„Nekem ugyan sohasem volt dolgom bírósággal,” mondta Kostelecky úr, „de meg kell mondanom, hogy nagyon tetszik nekem az a hihetetlen pontosság és körültekintés, meg az a sok oráció, amivel a bíróságok az ügyeket intézik, még ha, mondjuk, csak egy szőrszálról van is szó. Ez komoly bizalmat kelt az igazságszolgáltatásban. Ha már az igazságszolgáltatásnak mérleg van a kezében, akkor az legyen patikamérleg, és ha már kard van a kezében, akkor az legyen éles, mint a borotva. Erről eszembe jut egy eset, amely a mi utcánkban történt.

Egy házmesterné, valami Maškánénak hívták, zsemlét vett a boltban, és ahogy enni kezdi, egyszerre csak valami megszúrja a szájpadlását; belenyúl a szájába és kihúz egy tűt, amely jó mélyen belefúródott a lágy szájpadjába. Csak most ijedt meg, Jézus Mária, hiszen én ezt a tűt lenyelhettem volna, és aztán átfúrta volna a gyomromat! Az életem forgott kockán, hát én ebbe nem nyugszom csak úgy bele! Ki kell vizsgálni, hogy ki volt az a pimasz fráter, aki ezt a tűt a zsemlébe dugta! – Fogta magát és elvitte a tűt meg a félbehagyott zsemlét a rendőrségre.

A rendőrség kihallgatta a boltost meg a péket, de természetesen egyik se vallotta a tűt magáénak. A rendőrség erre átadta az ügyet a bíróságnak, mert tudniok kell, hogy itt könnyű testi sértésről volt szó. A vizsgálóbíró, egy lelkiismeretes és alapos hivatalnok, újból kihallgatta a boltost meg a péket; mindkettő esküdözött, hogy a tű náluk nem kerülhetett bele a zsemlébe. A vizsgálóbíró elment a boltba és megállapította, hogy ott valóban nincsen tű. Aztán elment a pékségbe megnézni, hogyan sütik a zsemlét; egész éjszaka ott ült a sütödében, és nézte, hogyan gyúrják a tésztát, hogyan kelesztik, hogyan fűtik be a kemencét, hogyan formálják a zsemlét, hogyan teszik a kemencébe és hogyan sütik aranybarnára, ilyenformán megállapította, hogy a zsemlesütéshez valóban nem használnak tűt. Nem is hinnék, uraim, milyen szép munka a zsemlesütés, de különösen a kenyérsütés. Boldogult nagyapámnak péksége volt, hát én tudom. Ugyanis a kenyérsütésnek van két vagy három nagy és úgyszólván szent titka; Az első titok a kovászkészítésnél szerepel; az előkészített anyagot állni hagyják a kisteknőben, és ott a teknő fedele alatt rejtett átalakulás megy végbe: meg kell várni, amíg a lisztből és vízből élő kovász lesz. Aztán megdagasztják a tésztát, és a kovászolófával beleverik a kovászt; ez olyan, mint egy vallásos tánc vagy mi. Aztán letakarják valami ruhával és megkelesztik; ez a második titokzatos átalakulás: a tészta méltóságteljesen emelkedik, duzzad, és a ruhát nem szabad felemelni, hogy alája nézhessen az ember – én mondom, olyan szép és csodálatos ez, mint a terhesség. Nekem mindig az volt az érzésem, hogy az a szakajtó valami női dolog. És a harmadik titok a sütés: az, hogy mi lesz a sápadt, puha tésztából a kemencében; Jézus Mária, ha aztán kiveszik az aranybarna cipót és az olyan pompásan illatozik, mint egy kisgyerek, nohát ez valóságos csoda – én azt hiszem, hogy ennél a három átalakulásnál harangozni kellene a pékségekben, mint ahogy a templomokban harangoznak úrfelmutatáskor.

De mit is akartam mondani, hát igen, itt vége szakadt a vizsgálóbíró tudományának; de abbahagyni a dolgot nem akarta. Fogta a tűt és elküldte a Vegytani Intézetbe, hogy megállapítsák, mikor került a zsemlébe, sütés előtt vagy sütés után, tudniillik ez a bíró nagyon sokat adott a szakvéleményre. Akkoriban Uher professzor vezette a Vegytani Intézetet. Ez az Uher professzor nagyon bölcs szakállas ember volt, és amikor a tűt megkapta, szörnyű káromkodásba kezdett, hogy mi mindent akarnak tőle a bíróságok, hogy a múltkor olyan romlott belső részeket küldtek neki, hogy még a kórboncnok se bírta ki, és most mit csináljon a Vegytani Intézet ezzel a tűvel? De aztán valahogy meggondolta magát, és a tű elkezdte érdekelni; tudományos szempontból, tudják? Talán tényleg valami változás megy végbe a tűn, gondolta magában, ha tésztába kerül és megsül benne. A kelésnél savak vagy mik keletkeznek a tésztában, és a sütésnél szintén, és ezek egy kicsit megbonthatják a tű felületét, korróziót okozhatnak, és azt mikroszkóppal meg lehet állapítani.

Először is vétetett néhány száz tűt, tisztát és többé-kevésbé rozsdásat is, és elkezdett a Vegytani Intézetben zsemlét süttetni. Az első kísérletnél mindjárt a kovászba tétette a tűket, hogy megállapítsa, hogyan hat rájuk az erjedés folyamata. A második kísérletnél a frissen dagasztott tésztába tétette őket. A harmadiknál a kelő tésztába. Aztán a közvetlenül sütés előtt álló tésztába; aztán beledugta a még meleg zsemlékbe és végül a már kihűlt zsemlékbe. Aztán ezt az egész kísérletsorozatot még egyszer megismételte ellenőrzés végett. Szóval két hétig egyebet se csináltak a Vegytani Intézetben, mint zsemlét és tűt sütöttek; mindannyian, a professzor, a tanársegéd, négy asszisztens és a szolga mindennap dagasztották, kelesztették, és sütötték a zsemléket, aztán mikroszkóp alatt vizsgálták és összehasonlították a megfelelő tűket. Ez még egy heti munkát jelentett, de a végén pontosan megállapították, hogy a szóban forgó tű a már kisütött zsemlébe került bele, mert a mikroszkóp alatt hajszálnyira olyan volt, mint azok a tűk, amelyeket az Intézetben a már kész zsemlébe dugdostak.

A Vegytani Intézet szakvéleménye alapján aztán a vizsgálóbíró megállapította, hogy a tű vagy a boltban, vagy útközben, a pékség és a bolt között került bele a zsemlébe. A péknek most eszébe jutott, hogy éppen aznap bocsátotta el az inasát, aki reggelenkint széthordta a süteményt. Beidézték a gyereket, aki bevallotta, hogy ő dugta bele a tűt a zsemlébe, hogy bosszút álljon a mesteren. Mivel a gyerek fiatalkorú volt, csak megrovásban részesült, de a pékmestert feltételesen ötven koronára büntették, mert ő felel a személyzetért. Hát ez az eset is mutatja, hogy az igazságszolgáltatás milyen pontos és alapos.

De ennek a dolognak volt egy másik oldala is. Én nem tudom, de bennünk, férfiakban valami különös becsvágy vagy keményfejűség, vagy mi van: szóval amikor a vegyészek a Vegytani Intézetben elkezdték sütni a kísérleti zsemléket, a fejükbe vették, hogy ha már zsemlét sütnek, akkor az jó zsemle legyen. A zsemlék eleinte bizony gyenge minőségűek voltak, nem jól keltek meg, és formájuk se volt valami szép, de lassanként egyre jobbak lettek. Aztán már mákot, sót, köménymagot szórtak rájuk, császárzsemlét formáltak belőlük, egyszóval öröm volt nézni a munkájukat. Végül a tudósok kijelentették: egész Prágában sehol se sütnek olyan szép, jól kisült, ropogós zsemlét, mint a Vegytani Intézetben.“

*

„Maga ezt keményfejűségnek nevezi,“ szólalt meg Lelek úr, „de szerintem a százszázalékos teljesítmény szeretetét inkább a sportszenvedélynek lehet minősíteni. Egy valamirevaló férfi ugyanis az ilyesmit nem az eredmény miatt csinálja – az eredmény néha nem is éri meg a fáradságot –, hanem a játék, az önként vállalt izgalom kedvéért. – Egy példát mondanék erre, de maguk azt fogják mondani, hogy butaság és nem is tartozik ide.

Szóval, amikor még a könyvelőségünkben dolgoztam és a félévi mérlegeket csináltam, gyakran előfordult, hogy a számok nem stimmeltek. Egyszer például hiányzott három fillér. Világos, hogy ezt a három fillért befizethettem volna a pénztárba, és az ügy el lett volna intézve, de ez nem lett volna tiszta játék; könyvelési szempontból az ilyesmi nem sportszerű dolog; meg kell keresni, hogy a tizennégyezer könyvelési tétel közül melyikbe csúszott hiba. És el kell árulnom, hogy én mindig előre örültem ezeknek a hibáknak.

Ilyenkor éjszakára is benn maradtam az irodában, magam elé halmoztam a könyveket és nekikezdtem a munkának. Furcsán hangzik, de én azokat a számoszlopokat nem tekintettem számoknak, hanem tárgyaknak. Néha azt képzeltem, hogy felfelé mászok rajtuk, mint egy meredek sziklán, vagy egy mély aknába ereszkedem le rajtuk, mint valami létrán. Néha vadásznak érzem magam, aki a számok bozótján furakodik keresztül, hogy valami félénk, becses vadra bukkanjon; ez a nemes vad a három fillér volt. Vagy detektívnek éreztem magam, aki sötétben, egy utcasarkon leskelődik; ezer meg ezer alak megy el mellettem, de én várok, várok, amíg galléron ragadhatom azt a gazembert, a tettest, azt a könyvelési hibácskát. Néha úgy éreztem, hogy folyóparton ülök, kezemben horgászbot, figyelem az úszót, aztán hirtelen rántok egyet a boton, és már meg is vagy, pimasz! De legtöbbször mégis vadásznak éreztem magam, amint a harmatos fenyvesben fel-alá kószálok és örülök a mozgásnak, erőm tudatának, szabadságomnak, és olyan izgalmat éreztem, mintha valami különös kalandban volna részem. Képes voltam hosszú éjszakákon keresztül vadászni arra a három fillérre, és mikor rájuk bukkantam, eszembe se jutott, hogy három fillérről volt szó, számomra a három fillér vadászzsákmány volt, és olyan diadalittasan, olyan lelkesen mentem aludni, hogy csaknem cipőben feküdtem az ágyba. Ennyi az egész.”