CSINTAMÁNOK ÉS MADARAK

„Ehm,“ mondta doktor Vitásek, „én is értek egy kicsit a perzsaszőnyegekhez; de igaza van, Taussig úr, ma már nem úgy van, mint régen. Ma már azok a tolvajok ott Keleten nem veszik maguknak azt a fáradságot, hogy a gyapjút bíbortetűvel, indigóval, sáfránnyal, tevevizelettel, gabaccsal és egyéb nemes szerves anyagokkal fessék; és a gyapjú se olyan már, mint valamikor, és ha a mintákra gondolok, hát sírni szeretnék. Egyszóval átkozott egy művészet az a perzsaszőnyegszövés. Ezért van az, hogy csak az ezernyolcszázhetven előtt készült régi daraboknak van valami értékük; de ilyenhez csak akkor lehet hozzájutni, ha valamelyik régi família, »családi okokból«, ahogy ebben a társaságban az adósságot hívják, eladja a nagyapáról maradt régiségeket. Nemrégiben a rozmberki várban jártam és ott láttam egy valódi Erdélyit – ezek olyan apró kis imaszőnyegek, amiket a törökök a tizenhetedik században csináltak, amikor benn ültek Erdélyben; hát azt a szőnyeget ott a várban szöges bakanccsal tapossák a turisták, és senki se tudja, milyen értéke van – no, az ember sírni tudna dühében. És a világ egyik legbecsesebb szőnyege itt van Prágában, és senki se tud róla.

A dolog ugyanis így áll: én minden szőnyegkereskedőt ismerek itt nálunk, és néha végigjárom a boltjaikat, hogy megnézzem, mijük van raktáron; azok a perzsiai meg anatóliai ügynökök ugyanis néha mégiscsak ráhibáznak egy-egy régi darabra, amit valamelyik mecsetből vagy honnan loptak el; ezt aztán hozzácsomagolják a szokásos méteráruhoz, és az egészet, akármi is van benne, eladják súlyra. No és én mindig arra gondolok, hogy hátha egyszer egy Ladikot vagy Bergamát raknak bele valamelyik csomagba! Ezért aztán időnként beugrók a szövegeseimhez, leülök egy szőnyeghalmazra, cigarettázok és nézem, hogyan adják el mindenféle balekoknak a Bokharákat, Szarukokat és Tebriszeket, s néha megszólalok: ,Hát az a sárga ott alul micsoda? Nini, hisz ez egy Hamadan.’ No és az ilyen körutak alkalmával el szoktam menni Severynné asszonyhoz is – egy kis udvari helyisége van neki az Óvárosban, és néha nagyon szép Karamanokat és Kilimeket lehet nála találni. Severynné egyébként olyan gömbölyű, vidám kis asszony, és van egy pudlikutyája, de olyan kövér, hogy az ember rosszul lesz, ha ránéz. A kövér kutyák rendszerint mogorvák és asztmásán ugatnak; nem szeretem őket. Ide hallgassanak, látott már valaki maguk közül fiatal pudlit? Én még soha; azt hiszem, hogy minden pudlikutya, éppúgy, mint minden tanfelügyelő, revizor és adótiszt, öreg; úgy látszik, hogy ez az említett fajták sajátságaihoz tartozik. De mivel jó barátságban akartam maradni Severynné asszonnyal, mindig abba a sarokba ültem, ahol az a dög Amina hortyogott és fújtatott egy négyszögletesen összerakott szőnyegen, és még vakargattam is a hátát, mert ezt nagyon szerette.

‚Severynné asszony,’ mondom neki egyszer, ‚úgy látszik, rosszul megy a bolt; ez a szőnyeg, amin itt ülök Aminával, már legalább három éve hever itt.’

‚Sokkal régebben,’ feleli Severynné asszony, ‚legalább tíz éve; de az nem az én szőnyegem.’

‚Aha,’ mondom, ‚ez az Amina szőnyege.’

‚Dehogy,’ nevet Severynné asszony, ‚hanem egy hölgyé, akinek nincs elég helye odahaza, hát itt helyezte el a szőnyeget nálam. Nekem eléggé utamban van, de legalább Amina alszik rajta, ugye, Amina?’

Felhajtottam a szőnyeg sarkát, bár Amina dühösen morogni kezdett. ‚Ez valami régi szőnyeg lehet,’ mondom, , megnézhetném? ’

‚Miért ne?’ felelte Severynné asszony és ölébe vette Aminát. ‚Az úr csak megnézi a szőnyeget, aztán újra megágyaz Aminának. Pszt, Amina, ne morogj! Nono, te buta!’

Én ezalatt szétterítettem a szőnyeget, és higgyék el, hogy egyszerre csak dobogni kezdett a szívem. Fehér Anatóliai volt a tizenhetedik századból, helyenként már alaposan kikopott, de ez egy csintamánmintás, úgynevezett »madár szőnyegnél« igazán nem játszott szerepet. Ez a minta ugyanis tiltott, mert isteni motívumokat tartalmaz. Egyszóval az ilyen szőnyeg kifejezett ritkaság, és az a darab legalább ötször hat méter volt, gyönyörű fehér, türkizkék és cseresznyepiros… Az ablak elé álltam, hogy Severynné asszony ne lássa az arcomat, és megszólaltam: ‚Jó régi rongy ez már, Severynné asszony, és ha sokáig hever még itt, akkor egészen tönkremegy. Tudja mit, mondja meg annak a hölgynek, hogy ha neki nincs helye rá, hát én megveszem.’

‚Nehéz ügy,’ felelte Severynné asszony, ‚a szőnyeg nem eladásra van itt, és az a hölgy folyton Meránban meg Nizzában üdül, nem is tudom, mikor van otthon. De megpróbálom…’

‚Legyen szíves,’ mondtam a lehető legközönyösebben és mentem a dolgom után. Tudniok kell, hogy egy gyűjtő számára becsület dolga, hogy potom áron jusson hozzá valami ritkasághoz. Ismerek egy borzasztó gazdag nagyurat, aki könyveket gyűjt; az ő számára nem probléma ezreseket fizetni valami salátáért, de ha egy ócskástól sikerül megvennie például Jan Krasoslav Chmelenský költeményeinek első kiadását két koronáért, akkor a plafonig ugrik örömében. Ez ugyanolyan sport, mint, mondjuk, zergére vadászni. Hát én fejembe vettem, hogy azt a szőnyeget olcsón megveszem, aztán a múzeumnak ajándékozom, mert az ilyen dolog nem való máshová: csak rá kell majd írni, hogy: »Doktor Vitásek ajándéka«. Minden embernek megvan a maga becsvágya, igaz? Annyi szent, hogy a fejem forró volt az izgalomtól.

Nagy megerőltetésembe került, hogy ne rohanjak mindjárt másnap a csintamános, madaras szőnyeg után; nem is tudtam másra gondolni. Még egy napot ki kell bírnom, mondtam mindennap; ezzel bosszantottam önmagamat. Az ember néha szereti kínozni magát. De két hét múlva eszembe jutott, hogy más is megtalálhatja a szőnyeget, és máris rohantam Severynné asszonyhoz. ‚No mi van?’ horkantottam mindjárt az ajtóban.

‚Mi lenne?’ kérdezte csodálkozva az asszony, mire én rögtön észre tértem. ‚Semmi,’ mondtam, ‚csak éppen erre jártam és eszembe jutott az a fehér szőnyeg; eladja a hölgy?’

Severynné asszony megrázta a fejét. ‚Nem tudom,’ mondta, ‚most Biarritzban van, és senki se tudja, mikor jön meg.’ – Így hát csak megnéztem, ott van-e még a szőnyeg; ott volt, és persze Amina feküdt rajta, kövérebben és vedlettebben, mint valaha, és várta, hogy megvakarjam a hátát.

Pár nap múlva Londonba kellett utaznom, és ha már ott voltam, benéztem Keith úrhoz – tudniok kell, hogy Sir Douglas Keith ma a legnagyobb kapacitás a keleti szőnyegek terén. ‚Uram,’ mondtam neki, ‚milyen ára lehet ma egy fehér Anatóliainak, csintamános és madaras mintával, ötször hat méteres méretben?’

Sir Douglas végigmért a szemüvegén keresztül és csaknem dühösen felhorkant: ,Semmilyen!’

‚Hogyhogy semmilyen,’ mondom meglepetten, ‚miért ne lenne ára egy ilyen szőnyegnek?’

‚Mert ilyen szőnyeg ebben a méretben egyáltalán nincs a világon,’ kiabált rám Sir Douglas. ‚Annyit már tudhatna, uram, hogy a legnagyobb csintamános és madaras szőnyeg, amit ismerünk, alig háromszor öt yard!’

Hát én elvörösödtem örömömben. ‚De tegyük fel, uram,’ feleltem, ‚hogy lenne egy darab ebben a méretben, mi lenne az ára?’

‚De hiszen mondom, uram, hogy nem lenne ára,’ kiabálta Keith. ‚Az a darab unikum lenne, uram, és hogyan akarja megállapítani egy unikumnak az árát? Ha valami unikum, akkor épp úgy kerülhet ezer fontba, mint tízezer fontba; honnan tudjam, mi lenne az ára? Különben is ilyen szőnyeg nincs; jó napot, uram.’

Elképzelheti, milyen érzésekkel tértem vissza Prágába. Szűz Máriám, azt a szőnyeget meg kell szereznem! Lesz majd öröm a múzeumban! De most tessék elképzelni, hogy semmiképpen sem léphettem fel sürgetően, mert ez nem illik egy gyűjtőhöz, Severynné asszonynak pedig nem állott érdekében, hogy azt a régi rongyot, amin az ő Aminája hentergett, eladja, és végül, hogy az az átkozott nőszemély, a szőnyeg tulajdonosa Meránból Ostendébe és Badenből Vichybe utazgatott – annak a némbernek valami orvosi lexikona lehetett odahaza, hogy ennyi betegségben szenvedett és folyton valami fürdőhelyen kellett lennie. Elég az hozzá, hogy én kéthetenként egyszer eljártam Severynné asszonyhoz megnézni, ott van-e még az a szőnyeg összes madaraival együtt, megvakargattam azt az utálatos Aminát, hogy csak úgy vinnyogott az élvezettől, és hogy a dolog ne legyen feltűnő, mindig vettem egy-egy szőnyeget; annyi Sirázt, Sirvánt, Moszult, Kabrisztánt és egyéb méterárut hordtam haza, hogy nem tudom, mit csináljak vele – de volt közöttük egy Derbent és hát, uraim, ilyet nem látni mindennap, egy régi kék Khorasszán. Hanem hogy mit szenvedtem én az alatt a két év alatt, azt csak egy gyűjtő tudja megérteni. Ugyan kérem, a szerelem kínja! Hol van ez a gyűjtő kínjától! És amellett érdekes, hogy talán még egyetlen gyűjtő sem lett öngyilkos, sőt a gyűjtők rendszerint magas kort érnek meg; a gyűjtőszenvedély tehát valószínűleg egészséges dolog.

Egy nap aztán ezzel fogad Severynné asszony: ‚Itt járt Zanelliné asszony, akié az a szőnyeg; megmondtam neki, hogy volna rá vevőm, és hogy jó is lenne eladni, mert itt tönkremegy; de ő azt mondta, hogy ez családi ereklye, és különben sincs szüksége rá, hogy eladja, csak maradjon itt.’

Világos, hogy elrohantam ahhoz a Zanelliné asszonyhoz. Azt hittem, hogy isten tudja, milyen mondén hölgyhöz megyek, de kiderült, hogy Zanelliné egy lila orrú, parókás, csúf banya, akit egy furcsa tulajdonsággal áldott meg az Isten, ugyanis a szája minden pillanatban a bal füléig húzódott.

‚Nagyságos asszonyom,’ kezdtem bele a mondókámba, miközben egy pillanatra se tudtam levenni a szemem arról a szünet nélkül vitustáncot járó szájról, ‚szívesen megvenném a szőnyegét; elég ócska már, de véletlenül jól beleillenék a… az előszobámba, tetszik tudni?’ – És amíg a válaszra vártam, egyszerre csak éreztem, hogy az én szájam is elkezd bal felé rángatózni. Hogy a baj volt-e ragályos, vagy pedig az izgalom rángatta a számat a bal fülem felé, azt nem tudom, elég annyi, hogy képtelen voltam magamat visszatartani.

‚Hogy merészel…?’ förmedt rám az a szörnyű némber sápítozva, ‚azonnal távozzék innen, azonnal, azonnal,’ sikítozott, ‚az a szőnyeg családi ereklye a Gross-papától! Ha azonnal el nem megy innen, rögtön hívom a Polizei! Én nem adok el semmiféle szőnyeg, én von Zanelli vagyok! Mary, menjen már el ez az ember!’

Hát én úgy rohantam le a lépcsőn, mint egy kamasz, akit csíny tevésen értek; sírni szerettem volna dühömben és bánatomban, de mit tehettem? Egész éven át megint szabályosan eljártam Severynné asszonyhoz; ezalatt Amina úgy elhízott, hogy röfögni is megtanult, és csaknem teljesen megkopaszodott. Az év végén megint megjelent Zanelliné asszony. Most már lemondtam arról, hogy meglátogassam, de olyasmit tettem, amiért minden gyűjtőnek holta napjáig szégyellnie kéne magát: egy barátomat küldtem el Zanellinéhez, Bimbal ügyvédet – finom ember, és szakálla van, ami végtelen bizalmat kölcsönöz,neki a nők szemében. Megmondtam Bimbalnak, ajánljon fel akármilyen tisztességes árat azért a szőnyegért. Én lent vártam, olyan izgatottan, mint a vőlegényjelölt, aki ideálja döntését várja. Három óra múlva kitámolygott a házból Bimbal, és miközben az izzadságot törölte homlokáról, elkezdett szidni: ,Megfojtlak, te nyavalyás! Hogy jövök én ahhoz, hogy miattad három órán keresztül a Zanelli család történetét hallgassam? De tudd meg!’ kiáltotta a kielégített bosszú hangján, ‚hogy azt a szőnyeget nem kapod meg! Tizenhét Zanelli forogna sírjában, ha a szőnyeg múzeumba kerülne! Jézus Mária, hogy te hogy kitoltál velem!’ – És otthagyott.

Hiszen tudják: ha egy férfi valamit a fejébe vesz, akkor nem enged egykönnyen; és ha az a férfi véletlenül még gyűjtő is, akkor hajlandó gyilkolni is; a gyűjtés heroikus szenvedély. Én tehát elhatároztam, hogy azt a csintamános, madaras szőnyeget egyszerűen ellopom. Először is környezettanulmányokat végeztem. Severynné asszony boltja az udvarban van, de a kaput este kilenckor becsukják. Én meg nem akartam álkulccsal dolgozni, mert ehhez nem értek. A kapualjból lejárat vezet a pincébe, ahol az ember még kapuzárás előtt elrejtőzhet. Az udvarban még valami fáskamra vagy mi áll, és ha az ember felmászik a tetejére, onnan átjut a szomszéd vendéglő udvarára, egy vendéglőből pedig az ember mindig ki tud jutni. Ez tehát mind elég egyszerű volt, s csak azt kellett eldönteni, hogyan lehet a boltba nyíló ablakot kinyitni. Erre a célra egy üvegvágó gyémántot vettem, és saját ablakaimon tanultam meg, hogyan kell vele bánni.

Ne gondolják, kérem, hogy lopni olyan egyszerű dolog. Nehezebb, mint prosztatát operálni, vagy kivágni valakiből a veséjét. Először is nehéz megoldani, hogy senki se lássa az embert. Másodszor borzasztó sokat kell várakozni, és sok egyéb kényelmetlenséget kell elszenvedni.

Harmadszor, csupa bizonytalanság van mindenütt; nem lehet tudni, mibe ütközik az ember. Én mondom, hogy a lopás nehéz és rosszul fizetett mesterség. Ha egyszer betörőre bukkannék a lakásomban, megfognám a kezét és lágyan azt mondanám: Öregem, hát érdemes ennyit fáradozni? Nem tudná az embereket más, kényelmesebb módon meglopni?

Én persze nem tudom, hogyan lopnak mások; de az én tapasztalataim nem nagyon kedvezőek. A kritikus estén (ahogy mondani szokás) besurrantam a házba és elrejtőztem a pincelejáratban. Így írná le a rendőri jelentés; a valóságban úgy festett a dolog, hogy egy fél óráig csellengtem a kapu előtt az esőben, amivel bizonyára felkeltettem egy csomó ember gyanúját. Végre kétségbeesetten elhatároztam magam, körülbelül úgy, ahogy az ember elhatározza, hogy kihúzatja a fogát, és bementem a folyosóra; világos, hogy összeütköztem egy cselédlánnyal, aki sörért ment a szomszéd vendéglőbe. Hogy megnyugtassam, rózsabimbónak vagy cicuskának, vagy valami effélének szólítottam, ami annyira megijesztette, hogy elmenekült. Most végre elbújhattam a pincelejáratban; azok a pimasz háziak ott tartották a salakos vedreiket, meg mindenféle ócska edényeiket, amiknek nagy része az én úgynevezett besurranásomra óriási csörömpöléssel halomra dőlt. Aztán visszajött a cselédlány a sörrel és izgatottan jelentette a házmesternek, hogy valami idegen pasas szivárgott be a házba. De a kitűnő férfiú nem vesztette el nyugalmát és kijelentette, hogy az csak valami piás alak lehet, aki eltévesztette az utat a vendéglőbe. Egy negyedóra múlva a házmester krákogva és ásítva becsukta a kaput, mire teljes csend lett. Csakhogy valahol fent csuklott egyet hangosan egy cselédlány; furcsa, hogy ezek a lányok milyen hatalmasat tudnak csuklani – bizonyára bánatukban. Fázni kezdtem, és az is zavart, hogy mindennek olyan savanyú meg penészes szaga volt körülöttem; elkezdtem tapogatózni, de amihez csak hozzányúltam, minden nyúlósan nyirkos volt. Uramisten, mennyi ujjlenyomat maradhatott ott doktor Vitásek, kiváló urológusunk után! Mikor azt hittem, hogy végre éjfél van, megnéztem az órámat. Tíz óra volt. Éjfélkor akartam kezdeni a betörést, de tizenegykor már nem bírtam tovább és elindultam betömi. Nem tudják elképzelni, milyen lármát csap az ember, ha sötétben akar valahol végigosonni; de a ház lakói, úgy látszik, áldott álomba merültek. Végül elérkeztem az ablakhoz és elkezdtem vágni az üveget. Rettenetesen csikorgott. Belülről tompa ugatás hallatszott, Jézus Mária, Amina odabenn van!

‚Amina,’ suttogtam, ‚maradj csendben, te rohadt dög, megyek, megvakarom a hátad.’ Tudniok kell, hogy a sötétben kegyetlenül nehéz dolog visszahelyezni a gyémántot ugyanabba a vágásba, amelyikben volt, hát jó ideig jobbra-balra, le-föl csúsztattam a gyémántot az üvegen, amíg egyszer jobban meg nem nyomtam, mire az egész tábla csörömpölve összetört. Most aztán igazán összeszaladnak az emberek, mondtam magamban és körülnéztem, hol bújhatnék el. De nem történt semmi. Erre valamiféle elvetemült nyugalommal benyomtam az üvegtábla megmaradt darabjait is, és kinyitottam az ablakot. Odabenn Amina csak úgy fél szájjal és egész konvencionálisán ugatott egyet-egyet, azt színlelve, hogy kötelességét teljesíti. Bemásztam az ablakon, és első utam ahhoz az undok szukához vezetett. ‚Aminka,’ suttogtam forrón, ‚hol a hátacskád? Hiszen én vagyok az, a barátod! No te kis szörnyeteg, ez tetszik neked, mi?’ Amina vonaglott a kéjtől, már amennyire egy tömött zsák vonaglani tud, én meg barátságosan rászóltam: ‚No és most menj odébb, te dög!’ s megpróbáltam kihúzni alóla a kincset érő madaras szőnyeget. De Aminának bizonyára eszébe jutott, hogy a szőnyeg az ő tulajdona és elkezdett ordítani; nem ugatott, ordított. ‚Jézus Mária, Amina,’ csitítgattam gyorsan, ‚maradj csendben, te bestia! Várj, jobb ágyat csinálok neked!’ Rupp! Lerántottam a falról azt a ronda fényes Kirmant, amit Severynné asszony boltja legértékesebb darabjának tartott. ‚Nézz ide, Amina,’ suttogtam, ‚ezen olyan édesen fogsz aludni, mint a tej!’ Amina érdeklődéssel nézett rám, de alig nyújtottam ki a kezem a szőnyege után, újabb ordításba kezdett. Úgy éreztem, hogy még Kobylisyben is hallják a hangját. Erre egy különlegesen élvezetes vakarással újabb eksztázisba hoztam azt a szörnyeteget és ölbe is vettem; de amint kinyújtottam a kezem a csintamános, madaras fehér unikum felé, azonnal felemelte a fejét és asztmatikusán hörögni kezdett. ‚Az istenért,’ mondtam megsemmisülten, ‚meg kell, hogy öljelek, te bestia!’

Ide figyeljenek, én magam se értem az egészet; ránéztem arra az aljas, undorító, zsíros dögre, és olyan gyűlölet vett erőt rajtam, amilyet soha életemben nem éreztem; és mégse tudtam megölni. Jó kés volt nálam, a nadrágomon szíj, elvághattam volna a torkát, megfojthattam volna, de nem volt hozzá szívem. Ott ültem mellette azon az isteni szőnyegen és vakartam a füle tövét. Te gyáva alak, mondtam magamnak, elég egy vagy két mozdulat, és el van intézve; hány embert operáltál már és hányat láttál meghalni szörnyű fájdalmak között; miért ne ölhetnél meg egy kutyát? Csikorgatni kezdtem a fogam, hogy bátorságot öntsek magamba, de hiába; akár hiszik, akár nem, de sírva fakadtam – azt hiszem, szégyenletemben. Erre Amina megnyalta az arcomat.

‚Te rohadt disznó, te aljas dög,’ morogtam, miközben megveregettem vedlett hátát, aztán kimásztam az ablakon az udvarra; ez már vereség volt és visszavonulás. Fel akartam ugrani az előre kiszemelt kamra tetejére, hogy a vendéglőn keresztül kijuthassak, de nem volt bennem egy csöppnyi erő se, vagy pedig a kamra magasabb volt, mint ahogy eleinte hittem; elég az hozzá, hogy nem jutottam fel a tetőre. Így hát visszamentem a pincelejáratba és ott álltam a lépcsőn reggelig, félholtan a kimerültségtől. Én marha, nyugodtan alhattam volna a szőnyegeken, de ez nem jutott eszembe. Reggel meghallottam, hogy a házmester kinyitotta a kaput. Vártam egy kicsit, aztán egyenesen nekiindultam a kapunak. A házmester ott állt a kapufélfának dőlve, és amikor meglátta, hogy egy idegen ember megy ki a házból, annyira meglepődött, hogy elfelejtett lármát csapni.

Néhány nap múlva meglátogattam Severynné asszonyt. Az ablakon rács volt, és a szent csintamános mintákon természetesen ott terpeszkedett az a kutyának nevezett rohadt varangy; amikor meglátott, csóválni kezdte azt a kövér hurkát, amit más kutyánál faroknak neveznek. ‚Uram,’ ragyogott rám Severynné asszony, ‚jól nézze meg ezt a mi aranyos Aminánkat, ezt a mi kincsünket, ezt a mi drága kis kutyusunkat; tudja, hogy a múltkor valami betörő lopakodott be ide, és Amina elkergette? Uram, én ezt a kutyát nem adnám oda semmiért a világon,’ jelentette ki büszkén. ‚De önt nagyon szereti, uram; ő tudja, melyik ember becsületes, melyik nem, ugye, Amina?’

Hát ennyi az egész. Az a madaras unikum mai napig is ott fekszik – azt hiszem nagyon kevés ilyen becses szőnyeg van a világon; és a mai napig is a posványos megelégedettségbe merült, utálatos, büdös Amina röfög rajta. Remélem, nemsokára belefullad a saját zsírjába, és akkor újra megpróbálom a dolgot; de előbb meg kell tanulnom, hogyan kell vasrácsot fűrészelni.”