AZ ELLOPOTT GYILKOSSÁG

„Erről eszembe jut egy másik eset,” vette át a szót Houdek úr, „amit szintén nagyon jól átgondoltak és előkészítettek; de félek, hogy nem nyeri meg a tetszésüket, mert nincs se befejezése, se megoldása. Ha majd unni kezdik, szóljanak, hogy hagyjam abba.

Tudják talán, hogy Vinohradyn lakom a Krucemburská utcában. Ez egy rövid keresztutca, amilyen sok van Vinohradyn; nincs benne se vendéglő, se mángorlóműhely, se szénkereskedés, és a lakói este tízkor lefekszenek aludni, kivéve azokat a duhajokat, akik rádiót hallgatnak és ennek következtében csak tizenegykor bújnak ágyba. Az utca lakói egyébként csendes adófizető polgárok, vagy hivatalnokok a hetedik fizetési osztályig, aztán van néhány akvarista, egy citerajátékos, két bélyeggyűjtő, egy vegetáriánus, egy spiritiszta és egy kereskedelmi utazó, aki persze teozófus; rajtuk kívül már csak lakásadónők vannak, akiknél az előbb említett egyének albérletben laknak, elegánsan berendezett, tiszta szobákban, reggelivel, ahogy az apróhirdetésekben olvasható. A teozófus hetenként egyszer, csütörtökön, éjfélkor jár haza, mert valami lelkigyakorlaton vesz részt; kedden meg a két akvarista tér meg éjfél körül az Akváriumegyletben tartott gyűlésekről; ezek ketten még megállnak az utcalámpa alatt és elevenszülő meg fátyolhalakról vitatkoznak. Három évvel ezelőtt egy részeg ember is keresztülment az utcán, de azt mondják, hogy kosířei volt és csak eltévesztette az utat. Ezzel szemben erre járt haza mindig negyed tizenkettőkor egy orosz; Kovalenkónak vagy Kopitenkónak hívták, olyan kis termetű, ritkás szakállú ember; Janskyné asszonynál lakott a 7-ben. Hogy miből élt, azt senki se tudta, de délután öt óráig otthon heverészett, aztán aktatáskával a kezében elment a legközelebbi villamosmegállóig és onnan be a városba. Pontosan negyed tizenkettőkor ugyanannál a megállónál leszállt és bekanyarodott a Krucemburská utcába. Később valaki azt állította, hogy az orosz délután öttől mindig egy kávéházban ült és más oroszokkal veszekedett. De mások azt mondták, hogy az orosz nem is orosz, mert az oroszok nem járnak haza ilyen korán.

Egy februári este, amikor éppen elszunnyadtam, öt lövés dörrent az utcán. Álmomban úgy éreztem, hogy kisfiú vagyok és az ostoromat pattogtatom otthon a kisudvaron; nagyon örültem neki, hogy olyan nagyokat szól. De aztán hirtelen felébredtem és felfogtam, hogy valaki revolverből lövöldöz az utcán. Az ablakhoz szaladtam és láttam, hogy lent a hetes számú ház előtt egy aktatáskás férfi fekszik a járdán, arccal előrebukva. A következő pillanatban a sarok mögül egy rendőr rohant elő, odaszaladt a fekvő férfihoz és megpróbálta felemelni; aztán káromkodott egyet, elengedte a testet és belefújt a sípjába. Most a másik sarok mögül egy másik rendőr jött elő és odafutott az elsőhöz.

Világos, hogy magamra kaptam a télikabátomat és papucsban leszaladtam az utcára. A többi házból kiszaladt a vegetáriánus, a citerás, az egyik akvarista, két házmester és az egyik bélyeggyűjtő, a többiek csak az ablakból néztek lefelé, vacogott a foguk és azt mondták: .Menjen oda az ördög, még valami kellemetlenségem lehetne.’ Ezalatt a rendőrök már hátára fordították az élettelen embert.

‚Hiszen ez a Kopitenko vagy Kovalenko, az az orosz, aki Janskyné asszonynál lakik,’ szólalok meg vacogva. .Meghalt?’

‚Nem tudom,’ feleli az egyik rendőr tanácstalanul. .Orvost kellene hívni!’

‚Csak nem hagyják itt fekve?’ kérdezte felháborodottan és szintén vacogva a citerajátékos. ‚E1 kellene vinni a kórházba!’

Ekkorra már vagy húszán álltunk ott, remegtünk a hidegtől és a borzalomtól, mialatt a két rendőr a lelőtt férfi mellett térdelt és ismeretlen okból a gallérját gombolta. Most egy taxi állt meg az utcakereszteződésnél, és a sofőr odajött hozzánk megnézni, mi történt, bizonyára azt hitte, hogy valami részeget talál ott, és mindjárt lesz fuvarja.

‚No mi van itt, fiúk?’ kérdezte barátságosan.

‚Lelőttek egy embert,’ vacogott a vegetáriánus. ‚Tegye be az autójába és vigye el a mentőállomásra, talán még él!’

‚A mindenit,’ felelte a sofőr, ‚nem nagyon szeretem az ilyen kuncsaftokat. No de várjanak, idejövök a kocsival.’ Szép lassan odament a kocsijához és visszajött vele. ‚No rakják fel!’

A rendőrök megfogták az oroszt és erőlködve betették a taxiba. Az orosz kis ember volt ugyan, de halottakkal nem könnyű bánni.

‚Hát akkor, kolléga úr,’ szólt az egyik rendőr a másikhoz, ‚maga menjen a kocsival, én meg felírom a tanúkat.’ Aztán a sofőrhöz fordult. ‚A mentőállomásra, de gyorsan.’

‚Igen, gyorsan,’ morgott a sofőr, ‚ha rossz a fékem.’ És elrobogott.

Az első rendőr kihúzta a noteszét a zsebéből és elkezdte: ,Diktálják be a nevüket, uraim, hogy tanúskodhassanak.’ Aztán kétségbeejtő lassúsággal egymás után felírt bennünket; talán meg voltak gémberedve az ujjai, vagy mi, de annyi szent, hogy majd megfagytunk. Mire visszatértem a szobámba, negyed tizenkettő múlt tíz perccel, tehát az egész cirkusz csak tíz percig tartott.

Tudom, hogy Taussig úr most azt gondolja magában, hogy ezen az eseten nincs semmi extra érdekes; de Taussig úr, gondolja meg, hogy az ilyesmi egy rendes utcában nagy eseménynek számít. A legközelebbi utcák azt mondták, hogy a dolog itt történt a közelükben, a sarok mögött, és így nekik is jutott valamicske a dicsőségből, a távolabbi utcák ugyan megőrizték közönyüket, de biztosítom önöket, hogy ezzel csak irigységüket és dühüket leplezték, hogy az eset nem náluk történt. Az ottani lakók csak legyintettek: ,Ugyan, állítólag megsebesítettek, vagy agyonlőttek valakit, isten tudja, mi igaz belőle. No látják, ilyen irigyek az emberek.

El tudják képzelni, hogy másnap milyen mohón vetettük rá magunkat mindannyian az esti lapokra; egyrészt azt vártuk, hogy valami újat tudunk meg a gyilkosságról, másrészt örültünk, hogy az újságok a mi utcánkról, a mi esetünkről fognak írni. Közismert dolog, hogy az emberek az újságban legszívesebben arról olvasnak, amit maguk is láttak, vagy aminek, ahogy mondani szokás, szemtanúi voltak; például az Újezden összeesik egy ló, és emiatt tíz percre megakad a közlekedés; és ha erről másnap nem ír az újság, akkor az ember dühösen csapkodja vele az asztalt és kijelenti, hogy a lapok manapság semmiről se írnak. Az embert egyenesen sérti, ha az újságok nem tartják fontosnak azt az eseményt, amelynek az ember mintegy társtulajdonosa. Erős a gyanúm, hogy hírrovat csak azért van az újságban, nehogy a szemtanúk megdühödjenek és ne vásárolják a lapot.

Szóval bennünket mintha leforráztak volna, amikor egyetlen estilapban se fedeztünk fel említést a mi gyilkosságunkról. Mindenféle affér meg az az átkozott politika, az benne van az újságokban, meg az is, hogy egy villamos összeütközött valami kézikocsival, de egy ilyen gyilkosságról nem írnak egy szót se; jól nézünk ki ezekkel az újságokkal: hiszen ez kész korrupció. De aztán a bélyeggyűjtőnek eszébe jutott, hogy a rendőrség bizonyára felszólította az újságokat, hogy a vizsgálat érdekében egyelőre ne írjanak az esetről. Hát ez megnyugtatott bennünket, és még feszültebbé tette várakozásunkat; büszkék voltunk, hogy ilyen fontos utcában lakunk, és talán még tanúnak is beidéznek ebben a titokzatos ügyben. De másnap sem volt az újságokban semmi, és a rendőrségtől se jött ki senki nyomozni hozzánk, sőt még Janskyné asszonynál sem jelent meg senki, hogy átkutassa és lepecsételje annak az orosznak a szobáját. Ez már szinte megijesztett bennünket. A citerás azt mondta, hogy a rendőrség talán el akarja tussolni a dolgot; ki tudja, mi van itt a háttérben. És amikor harmadnap se volt az újságban egy szó sem a mi gyilkosságunkról, az egész utca elkezdett lázadozni, hogy ezt nem hagyja annyiba, hogy az orosz egy volt közülünk, és majd mi gondoskodunk róla, hogy világosság derüljön az ügyre, hogy a mi utcánkat különben is elhanyagolják, hogy rossz a járda meg a világítás, és hogy biztosan más lenne a helyzet, ha valami képviselő vagy újságíró lakna nálunk, de így van ez, egy rendes utca sohase talál pártfogóra. Szóval elemi elégedetlenség tört ki, és a szomszédok engem kértek meg, hogy mint idősebb és független ember, menjek el a rendőrségre és figyelmeztessem az urakat, hogy a helyzet egyenesen tarthatatlan.

Hát elmentem Bartošek fogalmazóhoz, mert őt ismertem egy kicsit; ez a fogalmazó amolyan kesernyés ember, azt mondják, hogy valami szerencsétlen szerelem miatt bánkódik folyton, és a rendőrséghez is bánatában állt be.

‚Fogalmazó úr,’ mondom neki, ‚eljöttem megkérdezni, mi van azzal a Krucemburská utcai gyilkossággal; nálunk már feltűnést kelt, hogy ilyen sokáig suba alatt tartják a dolgot.’

‚Miféle gyilkosság az?’ kérdi a fogalmazó. ‚Nálunk nincs most semmiféle gyilkosság, pedig a maguk utcája a mi rayonunkhoz tartozik.’

‚Én annak az orosznak az esetéről beszélek, akit a múltkor az utcánkban agyonlőttek. Kovalenkónak vagy Kopitenkónak hívták,’ magyaráztam. ‚Hiszen két rendőr is volt ott, az egyik felírt bennünket, hogy majd beidéznek tanúnak, a másik meg elment az orosszal a mentőkhöz.’

‚Lehetetlen,’ felelte a fogalmazó, ‚hozzánk nem érkezett semmiféle jelentés. Itt valami tévedés lehet.’

‚De fogalmazó úr,’ kezdek izgulni, ‚hiszen legalább ötven ember volt ott, és mindnyájan tanúsíthatjuk az esetet! Uram, mi becsületes polgárok vagyunk; ha megmondják nekünk, hogy tartsuk a szánkat, hát akkor részben tartani is fogjuk, még ha nem is tudjuk, hogy miért. De azt mégse lehet hagyni, hogy csak úgy egyszerűen lelőjenek egy embert; mi ezt betesszük az újságba.’

‚Várjon csak,’ mondta Bartošek úr, és olyan komoly arcot vágott, hogy egészen megijedtem. ‚Legyen szíves, uram, mondja el szép sorjában az egészet.’

Hát elmondtam neki szép sorjában az egészet, mire Bartošek egészen lilára vált, annyira forrott benne valami; de mikor odáig értem, hogy az első rendőr azt mondta a másodiknak: hát akkor, kolléga úr, maga menjen a kocsival, én meg felírom a tanúkat – szóval, amikor ezt kimondtam, Bartošek hangosan felsóhajtott megkönnyebbülésében: ‚Hála Istennek, akkor azok nem a mi embereink voltak! Jézus Mária, uram, miért nem hívott rendőröket azokra a rendőrökre? Hiszen annyit igazán tudhatna, hogy egyenruhás rendőrök nem szólítják egymást kolléga úrnak! Ezt esetleg civil ruhás titkosrendőrök mondják egymásnak, de egyenruhás emberek soha! Maga átkozott civil, maga tutyimutyi kolléga úr, magának azokat a fickókat be kellett volna csukatnia!’

‚De miért, kérem?’ dadogtam lesújtva.

‚Mert ők lőtték le azt az oroszt,’ robbant ki a fogalmazó. ‚Vagy legalábbis segítettek a gyilkosoknak! Uram, mióta lakik ön a Krucemburská utcában?’

‚Kilenc éve,’ válaszoltam.

‚Hát akkor már igazán tudhatná, hogy tizenegy óra tizenöt perckor a legközelebbi rendőrőrszem a Vásárcsarnoknál, a másik a Slezská és a Perunová utca sarkán van, a harmadik szolgálati lépéssel az 1388 helyrajzi szám előtt halad el, és így tovább. Uram, a mögül a sarok mögül, ahonnan a maga rendőrje előrohant, a mi rendőrünk vagy 10 óra 48 perckor vagy azután már csak 12 óra 23 perckor rohanhat elő, mert más időpontban nincs ott! Jézusom, hiszen ezt minden betörő tudja, és önök, a helyi lakosok nem tudják? Ön talán azt hiszi, hogy nekünk minden sarok mögött van egy rendőrünk? Uram, ha a maga átkozott utcasarka mögül az adott időpontban a mi egyenruhás emberünk rohant volna elő, akkor az szörnyű dolog lenne, először is azért, mert ebben az időpontban parancs szerint a Vásárcsarnoknál kell lennie, másodszor azért, mert ha ott lett volna, akkor ez azt jelentené, hogy a gyilkosságot nem jelentette. Ez pedig igen komoly dolog volna.’

‚Az istenért,’ szóltam közbe, ‚hát akkor mi van azzal a gyilkossággal?’

A fogalmazó nyilvánvalóan megnyugodott és ezt felelte: ‚Az más, az igen csúnya ügy lehet, Houdek uram; valami nagyon ravasz pasas és valami nagyon jelentős affér lesz mögötte. Jól kigondolták a nyavalyások! Először is tudták, mikor jár haza az orosz, másodszor ismerték az embereink őrjáratbeosztását, harmadszor fontos volt számukra, hogy a rendőrség legalább két napig ne értesüljön a gyilkosságról – bizonyára idejében el akartak tűnni, vagy el akartak rejteni valamit. Érti már?’

‚Nem egészen,’ mondtam.

‚Hát akkor figyeljen ide,’ magyarázta a fogalmazó türelmesen. ‚Azok a jómadarak két emberüket rendőrruhába bújtatták; ez a két ember ott várt a két utcasarok mögött, amíg az oroszt lelőhette, vagy amíg egy harmadik ember lelőtte. Önök persze nagyon megnyugodtak, amikor látták, hogy a mi mintaszerű rendőrségünk milyen gyorsan a helyszínre érkezik. Mondja csak,’ jutott eszébe hirtelen, ‚hogy szólt az a síp, amibe a rendőr belefújt?’

‚Elég gyengén,’ feleltem, ‚de én azt hittem, hogy a rendőrnek elszorult a torka.

‚Aha,’ nyugodott meg ismét a fogalmazó. ‚No, szóval a gyilkosok azt akarták elérni, hogy önök ne jelentsék a dolgot a rendőrségnek; ezzel időt nyertek, hogy eltűnhessenek; a határon túlra, tudja? És a sofőr persze szintén az ő emberük volt; nem emlékszik véletlenül a kocsi számára?’

‚Nem néztük meg a számot,’ feleltem megszégyenülten.

‚Mindegy,’ felelt a fogalmazó, ‚úgyis hamis szám lehetett, de így még az orosz hulláját is sikerült eltüntetniük. Különben az orosz nem is volt orosz, hanem valami macedón, Protaszovnak hívták. Hát akkor köszönöm, uram, és most valóban kérem, hallgassanak a dologról, tudja, a nyomozás érdekében. Világos, hogy politikáról van szó, de egy nagyon okos ember állhat a háttérben, mert, Houdek úr, ezeket a politikai merényleteket rendszerint gyalázatosan rosszul szokták csinálni. A politikai gyilkosság különben se tisztességes bűntett, csak amolyan durva verekedés,’ fejezte be a fogalmazó undorodva.

Később aztán kinyomoztak valamit, de nem mindent; hogy a gyilkosságot miért követték el, arra nem derült fény, csak a gyilkosok nevét állapították meg, de azok már régen túl voltak a határon. Így fosztották meg a mi utcánkat a maga gyilkosságától; olyan ez, mintha valaki kitépte volna a legfontosabb lapot az utca történetéből. Ha idegen téved a mi utcánkba, mondjuk, valami Foch utcai, vagy pláne vršovicei lakos, hát azt gondolja: ó, de unalmas utca ez! És senki sem hisz már nekünk, ha eldicsekszünk, milyen titokzatos gyilkosság történt nálunk. Hiszen tudják, hogy van az: a többi utca irigyli tőlünk az esetünket.”

(1929)