A GRÓFNŐCSKE

„Az ember nem is hinné,” szólalt meg Polgár úr, „hogy az ilyen bolondos nők milyen dolgokat művelnek néha. Amit el akarok mondani, az tizenkilencben vagy húszban történt, egyszóval azokban az években, amikor ebben a mi áldott Közép-Európánkban mindenütt csupa tűzfészek volt; az ember sose tudhatta, hol fog kitörni valami. Fogalmuk sincs róla, hogy nyüzsögtek akkoriban nálunk a kémek. Az én munkakörömbe akkor a csempészet és a pénzhamisítás tartozott, de a katonák néha megkértek, hogy szerezzek nekik erről vagy arról értesüléseket. Hát akkor történt ez az eset azzal a… mondjuk Mihályi grófnővel.

Én már nem tudom, hogy miképpen, de a katonák névtelen levelet kaptak, hogy figyeljék meg azokat a leveleket, amelyek W. Manasses, poste restante Zürich címre mennek. A katonák aztán elfogtak egy ilyen levelet; bizony isten titkosírással volt írva a 11. sz. kulcs szerint, és olyan katonai közlések voltak benne, hogy a 28-as gyalogezred Prágában állomásozik, hogy Milovicében lőtér van, és hogy hadseregünk nemcsak puskával, hanem szuronyokkal is fel van szerelve, szóval ilyen kis hülyeségek. De tudják, hogy a katonák mennyire szigorúan veszik az ilyesmit; ha valaki önök közül elárulná egy idegen hatalomnak, hogy a mi gyalogosaink kapcái kalikóból készülnek, és hogy a kalikót az Oberlander-cég szállítja, akkor kémkedés bűntette miatt hadosztálybíróság elé állítják és legalább egy évre elítélik. Ez már hozzátartozik a vitézi presztízshez.

Szóval a katonák megmutatták nekem azt a rejtjeles levelet és a névtelen feljelentést is. Elhihetik, hogy bár nem vagyok grafológus, de ahogy ránéztem a két írásra, azt mondtam magamban, hogy ilyet még nem láttam, hiszen mind a két levél egy kéztől származik. A névtelen feljelentést ugyan ceruzával írták – a legtöbb névtelen levelet ceruzával írják –, de látni való volt, hogy a kém és a feljelentő keze szorul szóra ugyanaz a kéz. ‚Tudják mit,’ mondtam a katonáknak, ‚hagyják a fenébe az egészet; nem érdemes vele foglalkozni: ezeket a katonai titkokat mindenki elolvashatja a Politikában.’ Na, jól van.

Vagy egy hónap múlva eljön hozzám egy kémelhárító százados, jóképű karcsú fiú, és azt mondja: ,Polgár úr, furcsa dolog történt velem. Nemrégiben egy szép barna grófnővel táncoltam; csehül ugyan nem tud, de táncolni… hát az valami csoda. És ma egy szentimentális levelet kaptam tőle. Ilyesmi nemigen szokott előfordulni.’

‚Örüljön neki, fiatalember,’ mondtam én, ‚úgy látszik, szerencséje van a nőknél.’

‚De Polgár úr,’ feleli a százados lesújtva, ‚a levelet ugyanazzal az írással, ugyanazzal a tintával és ugyanazon a papíron írták, mint azokat a kém jelentéseket Zürichbe! Hát most nem tudom, mit csináljak; hiszen tudja, mit érez a férfiember, ha fel kell jelentenie egy nőt, aki… hm, aki hozzá… és különben is ez egy úrinő,’ horkant fel izgatottan.

‚Jaja, százados uram,’ mondtam én, ‚így van ez, ha valakiben lovagi érzések élnek. A nőt le kell csukatnia, és mi, tekintettel a helyzet komolyságára, halálra ítéljük; ön pedig abban a megtiszteltetésben részesül majd, hogy tizenkét katonának ön fogja vezényelni a Tűz!-et. Hiába, ilyen romantikus az élet. De sajnos, van itt egy gátló körülmény: hogy tudniillik Zürichben semmiféle W. Manasses nem létezik, és a zürichi postán eddig tizennégy rejtjeles levél fekszik poste restante erre a névre. Kedves barátom, ne törődjék semmivel és táncoljon tovább a kontesszel, amíg fiatal.’

Szóval a kapitány három napig viaskodott a lelkiismeretével, egészen lefogyott szegény, de a végén mégis jelentette a dolgot a főnökének. Világos, hogy hat katona azonnal autóba ült és elment letartóztatni Mihályi grófnőt; végigkutatták a levelezését, megtalálták a titkosírás kulcsát és különféle hazaáruló leveleket, amelyek különböző külföldi politikai ügynököktől származtak. A grófnő megtagadott minden felvilágosítást, és a húga, egy tizenhat éves süldő lány, felült az asztalra, felhúzta a térdét az álla alá, hogy mindent látni lehessen, cigarettázott, flörtölt a tisztekkel és viháncolt, mint a bolond.

Mikor meghallottam, hogy a Mihályi lányt lecsukták, elrohantam a katonákhoz: ‚Az istenért, engedjék ki azt a hisztérikát, tisztára nevetségessé teszik magukat vele!’ De ők letorkoltak: ,Polgár úr, Mihályi grófnő bevallotta, hogy egy idegen hatalom hírszerző szervezetének a szolgálatában áll; ez pedig komoly dolog.’ ‚De hisz az a nő hazudik,’ ordítottam. ‚Polgár úr,’ mondta komolyan az ezredes, ,ne felejtse el, hogy úrinőről beszél; Mihályi grófnő igazat mond.’ – Hát így elbűvölte őket az a nő. ‚Az ördög vigye el magukat,’ dühöngtem, ‚szóval tiszta lovagiasságból el akarják ítélni! A fene vigye a maguk lovagias érzelmeit. Hát nem látják, hogy az a nőszemély szántszándékkal vezette rá magukat hazaáruló tevékenysége nyomára? Egy szavát se higgyék a haszontalanjának!’

De a katonák csak tragikusan sajnálkoztak és a vállukat vonogatták.

Magától értetődik, hogy az újságok hasábokat írtak az esetről, még külföldön is: az egész világ arisztokráciája sorompóba állt és tiltakozó aláírásokat gyűjtött, a diplomaták jegyzékeket gyártottak, a közvélemény még Angliában is megmozdult, de az igazságszolgáltatás megingathatatlan, és így a nemes grófnőt hadosztálybíróság elé állították. Még egyszer elmentem a katonákhoz – akkor már megvoltak a magam értesülései – és azt mondtam nekik: ,Adják át nekem, én megbüntetem maguk helyett.’ – Csudát, hallani se akartak róla. De a bírósági tárgyalás, az gyönyörű volt; ott ültem, és úgy meg voltam hatva, mintha A kaméliás hölgy előadásán lettem volna. A grófnőcske, karcsú, mint a nádszál, és barna, mint egy beduin, bevallotta bűnét. – ,Büszke vagyok,’ mondta, ,hogy ennek az országnak az ellenségeit szolgálhattam!’ A bíróság nem tudta, hová legyen az udvariasságtól és a szigorúságtól, de hiába, ott volt a sok hazaáruló levél és a többi hülyeség, így a bíróság, tekintetbe véve a rendkívüli enyhítő és a rendkívüli súlyosbító körülményeket, nem tehetett egyebet, mint hogy egyévi börtönre ítélje Mihályi grófnőt. Amint mondtam, ilyen gyönyörű tárgyalást még nem láttam életemben. Aztán a kontesz felállt és csengő hangon kijelentette: ,Elnök úr, kötelességemnek tartom megállapítani, hogy a vizsgálat folyamán és fogságom tartama alatt minden csehszlovák katonatiszt tökéletes gentlemanként viselkedett velem szemben.’ Erre aztán már csaknem hangosan bőgtem a meghatottságtól.

Csakhogy: ha az ember tudja az igazat, akkor viszket a nyelve, szóval az igazságnak ki kell jönnie belőle. Én azt hiszem, hogy az emberek nem rosszindulatból vagy butaságból beszélnek igazat, hanem valamiféle szükségből vagy ellenállhatatlan kényszerből. Hát képzeljék el, hogy az a Mihályi lány valahol Bécsben megismerkedett a hírhedt Westermann őrnaggyal, és beleszeretett. Önök bizonyára tudják, ki az a Westermann őrnagy: ez az alak iparszerűen űzi a hősiességet; csak úgy csörögnek rajta az érdemrendek, Mária Terézia, Lipót, Vaskereszt, török csillag a briliánssal és a fene tudja még mi minden, amit a háború alatt szedett össze; szóval ez a Westermann mindenféle illegális monarchista szervezet, összeesküvés és puccs vezére. Hát ebbe a hősbe szeretett bele a grófnőcske és bizonyára érdemeket akart szerezni a színe előtt, hogy méltóvá váljék hozzá; szóval a nagy hős iránt érzett szerelemből megjátszotta a kémkedési komédiát, és elárulta önmagát, hogy vértanúi dicsőséget szerezzen. Ilyesmit csak egy nő tud megtenni.

Néhány nap múlva elmentem a börtönbe és előhivattam a grófnőt. ‚Nézze, Madame,’ szólítottam meg, ‚egy egész évet börtönben tölteni nagyon unalmas dolog; be lehetne nyújtani egy perújítási kérelmet, feltéve, hogy meg méltóztatik mondani, mi az igazság a Madame úgynevezett kémkedésével kapcsolatban.’

‚Én már mindent megmondtam, uram,’ felelte a grófnő jéghidegen, ‚több mondanivalóm nincs.’

‚Jézus Mária,’ feleltem, ‚hagyja már abba ezt a butaságot, hiszen Westermann tizenöt éve nős és három gyermek atyja!’

A grófnőcske arca olyan lett, mint a hamu; életemben nem láttam még nőt ilyen hirtelen megcsúnyulni. ‚Mi… mi közöm hozzá?’ nyögte ki, de a foga vacogott.

‚De talán az érdekelni fogja,’ kiabáltam, ‚hogy azt az ön Westermann őrnagyát valódi nevén Václav Máleknek hívják és eredetileg pékmester volt Prostějovban, tetszik érteni? Itt van a régi fényképe, no, megismeri? Egek ura, hát ezért a svihákért ment ön a börtönbe?’

A grófnő úgy ült ott, mintha fából faragták volna; hirtelen rádöbbentem, hogy egy vénlány ül előttem, akinek összeomlott az élete álma. Nagyon sajnáltam, és valahogy szégyelltem magam. ‚Madame,’ mondtam gyorsan, ‚ezek szerint rendben van a dolog, én ideküldöm az ügyvédjét, és ön megmondja neki…’

A Mihályi lány felemelte fejét; sápadt volt, de a dereka megfeszült, mint az íj. ‚Nem,’ sóhajtotta, ‚nem kell; nincsen mondanivalóm senki számára.’ És elment. De az ajtó mögött összeesett; szét kellett feszíteni az ujjait, olyan görcsösen szorította össze a kezét.

Beleharaptam az ajkamba. No, megtörtént, mondtam magamban, meg van mentve az igazság. De, a fene egye meg, vajon az egész igazság? Hiszen ez a leleplezés, csalódás, ezek a keserű igazságok, ez az illúziórombolás és keserű tapasztalat, ez csak egy csipetnyi igazság; az egész igazság nagyobb; az egész igazság az, hogy nagy és bolond dolog a szerelem, a büszkeség, a szenvedély és a becsvágy, és hogy minden áldozat hősi tett, és hogy az emberi teremtményt gyönyörűvé és óriásivá varázsolja a szerelem. Ez az igazság másik, nagyobbik fele; de az embernek költőnek kellene lennie ahhoz, hogy ezt meglássa és ki tudja mondani.”

*

„Helyes,” bólintott Horálek rendőr. „Minden attól függ, hogy az ember hogyan mondja ki az igazat. Tavaly elkaptunk egy sikkasztót és bevittük a daktiloszkópiára, hogy ujjlenyomatokat vegyenek róla. Hát az a fiú fogja magát, és zsupsz, kiugrik az ablakon, pedig az osztály az első emeleten van; egyszóval kiugrik az utcára és elkezd futni. A mi ujjlenyomat-szakértőnk ugyan már idősebb úriember, de abban a pillanatban megfeledkezett erről a körülményről, és zsupsz, szintén kiugrott az ablakon a sikkasztó után. Persze eltörte a lábát. Hát mi nagyon zabosak lettünk, mint mindig, ha valamelyik emberünknek bántódása esik, és amikor azt a fiút elkaptuk, egy kicsit bevittük magunk közé.

Mikor aztán megidéztek bennünket az esküdtszéki tárgyalásra, azt mondja nekünk a fiú ügyvédje: ,Uraim, én nem akarok önöknek kellemetlen kérdéseket feltenni, és ha úgy tetszik, ne feleljenek,’ – tudniillik az az ügyvéd sima volt, mint a mérges kígyó – ‚de amikor a védencem menekülést kísérelt meg, akkor önök a rendőrségen megverték, ugye?’

‚Dehogy,’ feleltem én, ‚csak megnéztük, hogy nem sérült-e meg az ugrás következtében, és amikor láttuk, hogy nem, hát szemrehányást tettünk neki, amiért ilyesmit csinált.’

‚Nagyon alapos szemrehányás lehetett az,’ jegyezte meg az ügyvéd udvarias mosollyal. ‚A rendőrorvos jelentése szerint védencemnek a szemrehányás következtében három bordája eltört, és a fején meg a hátán mintegy hétszáz négyzetcentiméternyi véraláfutás volt látható.’

Vállat vontam. ‚Úgy látszik, nagyon a szívére vette a szemrehányást,’ mondtam, és ezzel rendben is volt a dolog. Mert tudják, sok minden igaz a világon, csak meg kell találni rá a helyes kifejezést.“

(1929)