A LÍRIKUS TOLVAJ

„De néha másképpen fest a dolog,” törte meg a beállott csendet Zach úr, a szerkesztő. „Az ember néha valóban nem tudja, hogy a rossz lelkiismeret beszélteti-e az embereket, vagy inkább valami dicsekvési vagy fitotgatási vágy; ez elsősorban a hivatásos bűnözőkre vonatkozik, akik talán megpukkadnának, ha nem henceghetnének el néhanapján azzal, amit elkövettek. Én azt hiszem, hogy sok bűnöző belepusztulna, ha a társadalom ignorálná őket; az ilyen hivatásos tettest egyenesen melegíti az a kivételes közérdeklődés, ami iránta megnyilvánul. Nem azt mondom, hogy az emberek csak a dicsőségért lopnak és rabolnak; bizonyára pénzért vagy könnyelműségből, vagy a rossz társaság hatása alatt teszik, de mihelyt belekóstolnak ebbe az aura populárisba, azonnal valami nagyzolás ébred fel bennük – ugyanúgy, mint a politikusokban és általában a közéleti emberekben.

Jó néhány évvel ezelőtt a mi kiváló vidéki folyóiratunkat, a Kelet Futárát szerkesztettem. Én ugyan nyugaton születtem, de higgyék el, uraim, hogy a legnagyobb lelkesedéssel harcoltam Kelet-Csehország helyi vonatkozású érdekeiért. Mintha ma is magam előtt látnám azt az enyhe lejtésű festői dombvidéket szilvafasoraival és csendes kis patakjaival; de én minden héten harcra buzdítottam a »mi keménykötésű hegylakó népünket, amely szívósan küzd minden falat kenyérért a zord természettel és a kormány értetlenségével« – uraim, hogy ezt milyen szépen, milyen őszinte szívvel írtam! Csak két évig működtem ott, de ez alatt a két év alatt beleoltottam az ottani emberekbe, hogy ők keménykötésű hegylakók, hogy életük zord és hősi, hogy az ő vidékük szegény ugyan, de mélabúsan szép és hegyes – én azt hiszem, hogy egy újságíró meg lehet elégedve azzal a teljesítménnyel, hogy Čáslav környékét valami Norvégia-félévé varázsolta. Ebből látható, mily feladatok elvégzésére képes a sajtó!

Azt bizonyára tudják, hogy egy vidéki szerkesztőnek elsősorban a helyi eseményeket kell figyelemmel kísérnie. Hát egyszer megállított az ottani rendőrfogalmazó és azt mondja: ‚Ma éjszaka valami nyavalyás alak kirabolta Vasata úr boltját, tudja, azt a vegyeskereskedést; és képzelje, szerkesztő úr, hogy az a semmiházi egy verset írt a helyszínen, és otthagyta a pulton; hát ez már igazán szemtelenség, nem?’

‚Mutassa azt a verset,’ mondtam neki gyorsan, ‚az ilyesmi nagyon jól jön a Futárnak, nem is beszélve arról, hogy milyen szenzáció lesz városunk és egész vidékünk számára!’

Szóval hosszú eszmecsere után megkaptam a verset és leközöltem a Kelet Futárában. Elmondom, hogy hangzott az a költői mű, már amennyire visszaemlékszem rá:

*

Egyet, kettőt, hármat, négyet,

ötöt, hatot, nyolcat, tízet,

tizenkettőt üt az óra,

ez a tolvaj riadója.

Amikor az ajtót feszítettem fel,

a ház előtt épp egy ember ment el,

tolvaj vagyok, nem ijedek én meg,

de már távolodnak a lépések,

ha sötétben fülelek valahol,

érzem, hogy a szívem hogy zakatol.

Árva a szívem, akárcsak magam,

ha anyám látna, sírna miattam,

boldogtalan vagyok, ó, én szegény,

a sarokban kapirgál egy egér.

Ketten vagyunk csak, én meg az egér,

mindkettő tolvaj, itt egy kis kenyér,

de ő rejtekhelyét nem hagyhatja el,

mert tolvajnak tolvajtól is félnie kell.

És így ment ez tovább, a befejezés pedig így hangzott:

Volna még írnivalóm temérdek,

de a gyertyám már egész leégett.

Szóval a verset részletes lélekbúvári elemzés kíséretében közreadtam; kiemeltem balladái hangját és meggyőzően rámutattam a bűnöző lelkében zengő finom húrokra. A cikk a maga nemében szenzáció volt; a többi párt és más vidéki városok sajtója azt állította, hogy a vers szemérmetlen hamisítvány, egyéb kelet-csehországi ellenfeleink pedig kijelentették, hogy a mű plágium, angolból van fordítva, meg miegymás. De amikor a vidékünk betörő költője védelmében folytatott polémia legjavában voltam, eljött hozzám a rendőrfogalmazó és azt mondja: ,Hát, szerkesztő úr, most már véget vethetne a maga átkozott betörője dicséretének; képzelje, ezen a héten is kifosztott két lakást meg egy boltot és minden tetthelyen hagyott egy hosszú költeményt!’

‚Ennek örülök,’ mondom, ‚leközöljük!’

‚No még csak az kellene’ morgott a fogalmazó. ‚Uram, ez a bűnözés támogatása lenne! Hiszen az az alak most csak irodalmi becsvágyból lop, és ezt a becsvágyát ön ébresztette fel benne! Éppen ezért most valahogy le kell forrázni, tudja? Írja meg, hogy a költemények nem érnek semmit, hogy nincs bennük forma vagy hangulat, vagy amit akar; véleményem szerint a pofa mindjárt abbahagyja a lopást.’

‚Hm,’ mondom, ‚ezt nem tehetjük meg, ha már egyszer megdicsértük; de tudja mit, nem fogjuk többé közölni a verseit és kész.’

Rendben van; a következő tizennégy nap alatt újabb öt betörést hajtottak végre a megfelelő öt költemény kíséretében, de a Kelet Futára úgy hallgatott a versekről, mintha kivágták volna a nyelvét. Csak attól féltem, hogy a tolvajunk sértett szerzői hiúságból elköltözik Turnov vagy Tábor vidékére és az ottani vidéki sajtónak szolgáltat anyagot; képzeljék el, hogy azok a tökfejűek hogy felvágtak volna vele! – Ez a hallgatás egészen megzavarta a betörőt; vagy három hétig nyugalom volt, de aztán újból elkezdődtek a betörések, azzal a különbséggel, hogy a versek most már postán érkeztek egyenesen a Kelet Futára szerkesztőségébe. De a Kelet Futára megmakacsolta magát; egyrészt nem akart kikezdeni a helyi hatóságokkal, másrészt a költemények egyre gyengébbek voltak; a szerző ismétlésekbe bocsátkozott és afféle romantikus faksznikat meg cirádákat gondolt ki, szóval kezdett úgy viselkedni, mint egy igazi költő.

Egyszer jó későn jöttem haza a vendéglőből; éjszaka volt már és én úgy fütyürésztem, mint egy seregély. Mikor beértem a szobába, meg akartam gyújtani a petróleumlámpát. Alig lobbant fel a gyufa, valaki elfújta a hátam mögül.

‚Nem világítani,’ mondta egy tompa hang, ‚én vagyok az.’

‚Hm,’ mondtam én, ‚és mit óhajt?’

‚Meg akarom kérdezni,’ felelte a tompa hang, ‚hogy mi van a költeményeimmel.’

‚Ember,’ mondom, mert még mindig nem tudtam, miről van szó, ‚most nincsenek szerkesztőségi fogadóórák. Jöjjön el holnap tizenegy órakor.’

‚Maga meg szépen lecsukat,’ mondta a hang keserűen. ,Az pedig nem lenne jó. Miért nem közli a verseimet?’

Csak most jöttem rá, hogy a mi betörőnk van nálam.

‚Erről sokáig kellene beszélni,’ feleltem. ‚Üljön le, fiatalember. És ha tudni akarja, hát azért nem közlöm a verseit, mert fabatkát sem érnek. Így van!’

‚Én azt hittem,’ mondta a hang fájdalmasan, ‚hogy… hogy nem rosszabbak, mint az első vers.’

‚Az első jó volt,’ mondtam szigorúan, ‚őszinte érzelem volt benne, érti? Intiutív frisseség, és az átélés közvetlensége és ereje, és hangulat és minden; de a többi, az szemét.’

‚De hisz,’ panaszkodott a hang, ‚hisz én a többit is úgy írtam, mint az elsőt!’

‚Éppen ez a baj.’ mondtam keményen. ‚Már csak ismételte önmagát. Megint az volt bennük, hogy kint lépteket hall…’

‚De hiszen hallottam őket,’ védekezett a hang. ‚Ha az ember lop, akkor hegyeznie kell a fülét, hogy hallja, jár-e valaki odakint!’

‚És megint egér volt bennük,’ folytattam.

‚Egér,’ mondta a hang kishitűen. ‚Hát ha mindig van ott egér! De én csak háromszor írtam róla…’

‚Szóval,’ szakítottam félbe, ‚a maga versei a puszta irodalmi rutin színvonalára süllyedtek. Nincs bennük eredetiség, nincs bennük ihlet, nincs bennük érzelmi megújhodás. Ez így nem megy, barátocskám. A költőnek nem szabad ismételnie önmagát.’

A hang hallgatott egy ideig. ‚Szerkesztő úr,’ mondta aztán, ‚mit csináljak, ha mindig egyforma a helyzet! Próháljon meg lopni és meglátja, hogy egyik lopás olyan, mint a másik. Nehéz dolog ez, uram.’

‚Nehéz,’ mondtam. ‚Már ideje volna valami másba belekóstolnia.’

‚Talán jó volna egy templomot kirabolni,’ felelte a hang, vagy valami sírboltot.’

Energikusan megráztam a fejem. ‚Azzal semmire se menne,’ mondtam. ‚Mert nem az anyagon múlik, hanem az átélésen. A maga verseiből hiányzik a konfliktus. Mindig csak a közönséges lopás külsőséges leírását tartalmazzák. Magának valami belső motívumot kellene felfedeznie. Például a lelkiismeretét.’

A hang gondolkodott egy darabig. ‚Lelkiismeret-furdalásra gondol?’ kérdezte bizonytalanul. ‚Azt hiszi, hogy akkor jobbak lesznek a verseim?’

‚Természetesen,’ kiáltottam. ‚Barátom, akkor meglesz bennük a lélektani mélység és forróság!’

‚Hát megpróbálom,’ mondta a hang elgondolkozva. .Csak azt nem tudom, hogy aztán fogok-e tudni lopni. Ha az embernek lelkiismeret-furdalása van, akkor elveszti a biztonságát, tudja? És ha nincs meg a biztonsága, akkor könnyebben elkapják.’

‚És ha elkapják!’ – kiáltottam. ‚Édes barátom, mi rossz van abban, ha elkapják? Hát nem tudja elképzelni, milyen verseket írna in carcere et catenis? Szeretnék magának megmutatni egy börtönverset, el fog ámulni!’

‚Az a vers benne volt az újságban?’ kérdezte mohón.

‚Öregem,’ feleltem, ‚ez a világ egyik leghíresebb verse. Gyújtsa meg a lámpát, felolvasom magának.’

Vendégem gyufát vett elő és meggyújtotta a lámpát. Kiderült, hogy sápadt arcú és kissé pattanásos fiatalember, amilyenek már a betörők és költők lenni szoktak. ,No várjon,’ mondtam, ‚mindjárt kikeresem.’ És elővettem »A readingi fegyház balladájá«-t Wilde-tól. Az akkor nagy divatban volt.

Soha életemben nem adtam elő semmit olyan hévvel, mint ezt a balladát, és főképp azokat a sorokat, hogy »Mindenki úgy öl, ahogy tud…« Vendégem nem vette le rólam a szemét; és mikor odaértem, ahol az az ember az akasztófára megy, eltakarta arcát és sírt.

Mikor a költemény végére értem, csend volt. Nem akartam megtörni a pillanat nagyszerűségének varázsát.

Kinyitottam az ablakot és csak ennyit mondtam: ‚A legrövidebb út arra vezet, a kerítésen keresztül. Jó éjszakát.’ És eloltottam a lámpát.

‚Jó éjszakát,’ mondta a hang meghatottan, ‚hát megpróbálom valahogy. Köszönöm szépen.’ – Aztán eltűnt a sötétben, hangtalanul, mint a denevér. Mégiscsak ügyes tolvaj volt.

Két nap múlva elkapták egy üzletben. Ott ült a pultnál egy papírdarab fölött és a ceruzáját rágta. A papíron csak ennyi állt:

Mindenki úgy lop, ahogy tud…

és semmi több. Ez bizonyára a readingi ballada változatának első sora akart lenni.

A betörő másfél évi börtönt kapott az elkövetett betöréssorozatért. Pár hónap múlva egy egész füzetre való költeményt küldött nekem. Szörnyű versek voltak; csupa nyirkos, föld alatti kamra, kazamata, rácsok, csörgő lábbilincsek, dohos kenyér, akasztófához vezető út meg miegymás; elborzadtam, milyen szörnyű viszonyok uralkodhatnak az illető börtönben. Azt tudják, hogy egy újságíró mindenhova bejut. Sikerült elintéznem, hogy a fegyházigazgató meghívjon intézetének megtekintésére. Egy egész rendes, humánus és nem is régi börtönben találtam magam, és amikor a betörőmhöz bementem, éppen lencsét kanalazott a csajkájából.

‚No,’ mondom, ‚hol vannak a csörgő bilincsek, amikről írt?’

Betörőm elpirult és tanácstalanul nézett az igazgatóra.

‚Szerkesztő úr,’ dadogta, ‚de hát arról, ami itt van, nem lehet verset írni! Nehéz dolog ez, igaz?’

‚És egyébként meg van elégedve?’

‚Egyébként meglennék,’ morogta zavartan, ‚de nincs itt miről írni.’

Azóta nem találkoztam vele. Sem a rendőrségi rovatban, sem a költészetben.”

(1929)