A SELVIN-ESET

„Hm, az én legnagyobb sikerem… vagyis inkább az a siker, ami a legnagyobb örömöt szerezte nekem, hát…“ emlékezett vissza az öreg Leonard Unden mester, a nagy Nobel-díjas költő. „Fiatal barátaim, az én koromban az ember már nem sokat ad a babérokra, ovációkra, barátnőkre és egyéb ilyen butaságokra, különösen ha már régen elmúltak. Amíg az ember fiatal, addig mindennek örül, és bolond lenne, ha nem örülne; csakhogy amíg az ember fiatal, addig nincs pénze rá, hogy valaminek örüljön. Az életet tulajdonképpen fordítva kellene leélni; az embernek előbb öregnek kellene lennie és sokoldalú érdemdús munkát végeznie, mert másra úgyse jó, és csak azután kellene elérnie a fiatalkort, hogy hosszú élete gyümölcseit élvezhesse. No, látják, már megint fecsegek, mint az öregek általában. Miről is akartam beszélni? Aha, hogy mi volt a legnagyobb sikerem. Higgyék el, hogy a legnagyobb sikerem nem volt se dráma, se semmiféle könyv – bár voltak idők, amikor a könyveimet valóban olvasták; legnagyobb sikerem a Selvin-eset volt.

No persze, önök már nem is tudják, mi volt az; hiszen annak már huszonhat, nem is, huszonkilenc éve. Tehát huszonkilenc évvel ezelőtt egy fehér hajú aprócska asszony jött el hozzám fekete ruhában; és mielőtt még a tőlem megszokott és akkoriban oly nagyra becsült kedvességemmel megkérdezhettem volna, hogy mit akar, zsupsz, már ott térdelt előttem a földön és zokogott; nem tudom, más hogy van vele, de én nem tudok nőt sírni látni.

‚Uram,’ szólt az asszony, amikor egy kicsit megnyugtattam, ‚ön költő; az emberszeretet nevében könyörgök, mentse meg a fiamat! Bizonyára olvasott az újságban Frank Selvin esetéről…’

Azt hiszem, úgy néztem ki akkor, mint egy szakállas csecsemő; újságot ugyan olvastam, de semmiféle Selvin-esetet nem vettem észre benne. Tehát amennyire a nagy zokogás és jajgatás közepette meg tudtam érteni, erről volt szó: az asszony egyetlen fiát, a huszonkét éves Frank Selvint életfogytig tartó súlyos börtönre ítélték, mert állítólag rabló szándékkal meggyilkolta Sofia nevű nagynénjét; az esküdtszék súlyosbító körülménynek számította be azt a tényt, hogy a fiú nem ismerte be bűnét. ‚De hiszen ő ártatlan, uram,’ zokogta Selvinné asszony, ‚esküszöm önnek, hogy ártatlan! Azon a szerencsétlen estén azt mondta: »Mama, fáj a fejem, kimegyek egy kicsit a város határába sétálni.« Ezért nem tud alibit bizonyítani! Ki venne észre éjszaka egy fiatal fiút, még ha véletlenül találkozna is vele? Az én Frankom kicsit könnyelmű; de hiszen ön is volt fiatal, uram; gondolja meg, hogy a fiam még csak huszonkét éves! Hát lehet így tönkretenni egy fiatal ember egész életét?’ és így tovább, és így tovább. Én csak annyit mondok önöknek, ha látták volna azt a megtört, fehér hajú anyát, akkor önök is tudnák, amit akkor én megtudtam: hogy a legszörnyűbb szenvedések egyike a tehetetlen részvét. Hát mit részletezzem tovább, a végén megesküdtem az asszonynak, hogy mindent el fogok követni, ami tőlem telik, hogy addig nem nyugszom, amíg az egész ügyre nem derítek világosságot, és hogy hiszek a fia ártatlanságában. Ezért aztán meg akarta csókolni a kezemet. Amikor a szegény öregasszony elkezdett áldani, én magam is csaknem letérdeltem eléje. Hiszen tudják, milyen buta arcot vág az ember, ha valaki úgy hálálkodik neki, mint az Úristennek.

Hát jó. Szóval ettől a perctől kezdve Frank Selvin esetét a magam ügyének tekintettem. Első dolgom természetesen az volt, hogy áttanulmányoztam a per aktáit. Annyit mondhatok, hogy ilyen hanyagul vezetett pert életemben nem láttam. Kész jogi botrány volt. A tényállás egyébként nagyon egyszerű volt: a már említett Sofia néni szolgálója, Anna Solar, egy szellemileg terhelt ötvenéves nő, éjszaka lépteket hallott Sofia kisasszony, azaz Sofia néni szobájából. Bement hát megnézni, miért nem alszik a kisasszony, és amikor az ajtót kinyitotta, látta, hogy a tárt ablakon keresztül egy férfialak ugrik ki a kertbe. Erre persze szörnyű lármát csapott, és amikor a szomszédok összefutottak, ott találták Sofia kisasszonyt holtan. A saját törülközőjével fojtották meg. A fehérneműs szekrény, ahol a pénzét tartotta, nyitva állt, a fehérnemű egy része a padlón hevert, a pénz még a szekrényben volt – valószínűleg azért, mert a szolgáló megzavarta a gyilkost Íme, a materia facti.

Másnap letartóztatták Frank Selvint. A szolgáló ugyanis azt vallotta, hogy megismerte a fiatalurat, amikor kiugrott az ablakon. Megállapították, hogy a gyilkosság idején nem volt otthon: egy félórával azután jött meg, és rögtön lefeküdt. Továbbá kiderült, hogy annak a buta fiúnak adósságai voltak. Továbbá akadt egy pletykás vénasszony, aki azt vallotta, hogy pár nappal a gyilkosság előtt eljött Sofia nénihez az unokaöccse, Frank, és néhány százast kért tőle kölcsön. Amikor elutasította – Sofia néni ugyanis nagyon fösvény volt –, Frank állítólag kijelentette: Néni, vigyázzon magára, olyasmi történik majd magával, hogy bámulni fog a világ. – Mindezt állítólag Sofia néni mesélte a vénasszonynak. Frankkal kapcsolatban ez volt minden.

És most nézzük a pert: összesen fél napig tartott. Frank Selvin egyszerűen azt állította, hogy ártatlan. Elment sétálni, aztán egyenesen hazament, és lefeküdt aludni. Egyetlen tanúnak sem adtak fel keresztkérdéseket. Frank ügyvédje – természetesen ex offo, mert Selvinné asszonynak nem telt ügyvédre – amolyan jóságos öreg idióta, arra szorítkozott, hogy meggondolatlan ügyfele fiatal korára figyelmeztesse a bíróságot és könnyekkel szemében kérje a nagylelkű esküdteket, legyenek elnézők. Az államügyész se nagyon erőlködött; rádördült az esküdtekre, hogy Frank Selvin perét megelőzően két ízben is felmentő ítéletet hoztak; hova jutna az emberi társadalom, ha minden bűntett védelemre találna a népbírák hanyag nagylelkűsége és szelídsége következtében? Úgy látszik, hogy az esküdtek elismerték ezt az érvet és kifejezésre akarták juttatni, hogy nagylelkűségükkel és szelídségükkel nem lehet visszaélni; így hát tizenegy szavazattal eldöntötték, hogy Frank Selvin gyilkosság bűntettében bűnös. Nos, hát ennyi volt az egész.

Barátaim, amikor ezeket a dolgokat megállapítottam, elfogott a kétségbeesés. Minden forrott bennem, bár nem vagyok jogász, vagy talán éppen azért, mert nem vagyok jogász. Képzeljék csak el: a koronatanú szellemileg terhelt nő, azonfelül majdnem ötvenéves, tehát nyilván a klimaktérium állapotában van, ami szintén csökkenti vallomásának hitelét. Azt az alakot az ablakban éjszaka látta; megállapítottam, hogy nagyon meleg, de sötét éjszaka volt, tehát az a nő még megközelítő biztonsággal sem ismerhette fel az alakot. Sötétben még a magasságot se tudja az ember biztosan megállapítani, ezt alaposan kipróbáltam magamon. És mindezen felül az a nő hisztérikusan gyűlölte a fiatalurat, azaz Frank Selvint, mert a fiatalúr állítólag mindig csúfolta; fehér könyökű Hébének hívta, amit Anna Solar, isten tudja, miért, halálos sértésnek tartott.

A másik dolog: Sofia néni gyűlölte a húgát, Selvinné asszonyt, és tulajdonképpen nem is volt vele beszélő viszonyban; látni se bírta Frank mamáját. Ha Sofia néni azt mesélte, hogy Frank megfenyegette őt, ezt a mesét azok közé a vénkisasszonyos méregfullánkok közé lehetett sorolni, amelyeket Sofia néni a húga megalázása végett lövellt ki. Ami Frankot illeti, átlagos tehetségű fiú volt, valami irodában írnokoskodott, volt egy kedvese, akinek szentimentális leveleket és rossz verseket írogatott; adósságokba keveredett hibáján kívül, amin azt kell érteni, hogy szentimentalitásból gyakran leitta magát. Az anyja egy jólelkű, szánalomra méltó asszony volt, akit rák, szegénység és bánat kínzott. Hát így festettek a dolgok közelről.

Barátaim, önök nem tudják, milyen voltam én boldogult ifjúkoromban. Ha tűzbe jöttem, akkor nem ismertem akadályt. Elkezdtem egy cikksorozatot írni az újságba, Frank Selvin esete címmel; pontról pontra haladva bebizonyítottam a tanúk és különösen a koronatanú megbízhatatlanságát; elemeztem a vallomásaikban fellelhető ellentmondásokat és egyes vallomások részrehajló voltát; bebizonyítottam, mennyire alaptalan az az állítás, hogy a koronatanú felismerhette a tettest; rámutattam a tanácselnök abszolút tehetetlenségére és az államügyész vádbeszédének durva demagógiájára. De mindez nem volt elég; ha már benne voltam a dologban, megtámadtam az egész igazságszolgáltatást, a büntető perrendtartást, az esküdtszék intézményét, az egész közönyös és önző társadalmi rendszert. Ne kérdezzék, milyen felfordulás lett belőle; akkor már volt valami nevem, és az ifjúság is felsorakozott mögém; egy este még tüntetést is rendeztek a bíróság épülete előtt. Akkor hozzám szaladt a fiatal Selvin ügyvédje, és kezét tördelve méltatlankodott, hogy mit csinálok; ő semmisségi panaszt jelentett be az ügyben és fellebbezett is, és biztos, hogy Selvin büntetését néhány évre leszállították volna; de így a felsőbb fokú hatóság nem hátrálhat meg az utca terrorja előtt, és ezért vissza fogja utasítani összes fellebbviteli kérelmeit. Azt feleltem ennek a tiszteletre méltó úrnak, hogy most már nemcsak a Selvin-esetről van szó, hanem az igazságról és igazságosságról.

Az ügyvédnek igaza volt. A fellebbezést és a semmisségi panaszt elutasították, de a tanácselnököt nyugdíjazták. Drága barátaim, ekkor kezdtem csak igazán belemelegedni a dologba; látják, még ma is hajlandó vagyok azt mondani, hogy harcom az igazság szent harca volt. Sok dolog javult meg azóta; ismerjék el nekem, az aggastyánnak, hogy ez kicsit az én érdemem is. A Selvin-eset belekerült a világsajtóba; én pedig szónokoltam; szónokoltam munkások előtt a kocsmákban és az egész világ küldöttei előtt a nemzetközi kongresszusokon. ‚Tegyék jóvá a Selvin-esetet,’ ez abban az időben ugyanolyan nemzetközi követelmény volt, mint pédául a.Szereljetek le’ vagy a ‚Votes for Women’. Ami engem illet, az én harcom az egyén harca volt az állam ellen; de mögöttem állt az ifjúság. Amikor Selvin édesanyja meghalt, tizenhétezer ember haladt a kiaszott apró kis asszony koporsója mögött, és én úgy beszéltem a nyitott sír fölött, mint még soha életemben; bizony, barátaim, szörnyű és különleges dolog az ihlet.

Hét évig vívtam ezt a harcot; és ez a harc alkotott meg engem. Nem a könyveim, hanem a Selvin-eset szerzett nekem világhírnevet. – Tudom, úgy szoktak hívni, hogy a Lelkiismeret’ Hangja, az Igazság Lovagja és még ki tudja, hogyan; biztosan ilyesmit írnak majd a sírkövemre is. Az iskolai olvasókönyvekben halálom után még vagy tizennégy évig fognak olvasni a gyerekek arról, hogyan harcolt Leonard Unde, a költő, az igazságért; aztán ez is feledésbe merül.

Harcom hetedik évében meghalt Anna Solar, a koronatanú; halála előtt meggyónt és sírva bevallotta, hogy gyötri a lelkiismeret: a bíróságon hamisan esküdött, mert nem tudta biztosan, hogy a gyilkos, akit az ablakon látott, Frank Selvin volt-e. A jó páter eljött hozzám a hírrel; akkor már jobban ismertem a világ folyását, és nem szaladtam semmiféle szerkesztőségbe, hanem a kedves pátert elküldtem a bíróságra. Egy hét múlva elrendelték a perújítást Frank Selvin ügyében; egy hónap múlva Frank Selvin ismét az esküdtszék előtt állt; a legjobb ügyvéd ingyen zúzta porrá a vádat, s az államügyész felállt és javasolta az esküdteknek, hogy Frank Selvint mentsék fel. És az esküdtek tizenkét szavazattal úgy döntöttek, hogy Frank Selvin ártatlan.

Igen, ez volt életem legnagyobb diadala. Semmiféle siker sem nyújtott számomra olyan tiszta elégedettséget – és egyben olyan ürességérzetet; hogy őszinte legyek: a Selvin-eset hiányozni kezdett nekem – hézag maradt utána. Ez egy nappal a tárgyalás után volt. Másnap bejön a szobámba a lány és jelenti, hogy egy ember akar velem beszélni.

‚Frank Selvin vagyok,’ szólt az ember, és megállt az ajtóban. Én úgy éreztem magam… nem tudom, hogy mondjam meg önöknek… valami csalódást éreztem, hogy az én Selvinem olyan, mint… mint, mondjuk, egy sorsjegyügynök: kövérkés, sápadt, kopaszodó, kissé izzadt, végtelenül hétköznapi és enyhén sörszagú.

‚Tiszteletre méltó mester,’ dadogta (képzeljék, úgy szólított, hogy ‚tiszteletre méltó mester!’, szerettem volna belerúgni!), ‚azért jöttem, hogy kifejezzem hálámat… legnagyobb jótevőm iránt.’ Az volt az érzésem, hogy betanulta a mondókáját. ‚Önnek köszönhetem egész életemet. A hála minden szava kevés…’

‚Kérem, kérem,’ mondtam gyorsan, ‚kötelességem volt mindent megtenni; hiszen biztos voltam benne, hogy ártatlanul ítélték el…’

Frank Selvin megrázta fejét. ‚Mester,’ szakított félbe gyászos hangon, ‚nem szeretnék jótevőmnek hazudni; én ugyanis megöltem azt a vénasszonyt.’

‚De hát akkor,’ robbantam ki, ‚miért nem vallott a bíróság előtt?’

Frank Selvin szemrehányóan nézett rám. ‚Mester,’ mondta, ‚hiszen jogom volt nem vallani; a vádlottnak joga van tagadni, no nem?’

Bevallom, hogy a dolog a lelkem mélyéig megrendített. ,Hát akkor mit akar tőlem?’ förmedtem rá.

‚Csak azért jöttem, mester, hogy megköszönjem nemeslelkűségét,’ adta elő olyan hangon, amelyet nyilván meghatottnak tartott. ‚Anyácskámat is pártfogásába vette. Isten áldja meg önt, nemes dalnok!’

‚Tűnjön el,’ ordítottam rá magamon kívül; és ő úgy rohant le a lépcsőn, mintha puskából lőtték volna ki. Három hét múlva megállított az utcán; kissé be volt rúgva. Nem tudtam tőle szabadulni; sokáig nem értettem, mit akar tőlem; végül is megmagyarázta, miközben a kabátom gombját az ujjai között forgatta. Kifejtette előttem, hogy elrontottam a dolgát; ha nem írtam volna az ügyéről, a fellebbezési bíróság helyt adott volna a védőügyvéd semmisségi panaszának, és ő, Selvin úr, nem ült volna ártatlanul hét évig; hát legalább legyek egy kicsit tekintettel siralmas helyzetére, amelyet én okoztam azzal, hogy beleavatkoztam a perébe. – Szóval, kénytelen voltam a kezébe nyomni egy százast. ‚Isten áldja meg, jótevőm,’ mondta végül Selvin úr harmatos szemmel.

Másodszor már fenyegetőbben állított be. Kijelentette, hogy én az ő esetével megcsináltam a szerencsémet; csak azzal szereztem magamnak dicsőséget, hogy őt védtem, és hogy jön ő ahhoz, hogy neki ebből ne legyen semmi haszna? Sehogy se tudtam meggyőzni arról, hogy nem tartozom neki provízióval; szóval, megint fizettem.

Attól fogva egyre rövidebb időközökben jelent meg nálam; leült a díványra és sóhajtozott, hogy bántja a lelkiismeret a miatt a gyilkosság miatt. ‚Megyek, feladom magam, mester,’ mondta komoran, ‚de ez világraszóló szégyent hozna önre. Hát nem tudom, hogyan nyerhetném vissza a nyugalmamat.’ – Barátaim, a lelkiismeret-furdalás szörnyű dolog lehet, legalábbis erre kell következtetnem, ha meggondolom, mennyit fizettem Selvinnek, hogy elviselje gyötrelmeit. Végül is jegyet vettem neki Amerikába; hogy ott aztán megtalálta-e a nyugalmát, azt nem tudom.

Hát ez volt életem legnagyobb sikere; fiatal barátaim, ha majd fogalmazni fogják Leonard Unden nekrológját, írják meg, hogy a Selvin-esetben tanúsított magatartásával aranybetűkkel véste be nevét… és így tovább; örök hála övezze emlékét.”

(1928)