HIRSCH ÚR ELTŰNÉSE

„Hát ez a történet nem volt rossz,“ mondta Taussig úr, „de van egy nagy hibája: hogy nem Prágában történt. Én azt hiszem, hogy az embernek bűnügyekben is tekintettel kell lennie a hazájára. Kérem szépen, mi közünk van nekünk egy olyan esethez, ami Palermóban vagy hol a pokolban történt? Abból nekünk semmi hasznunk. De ha Prágában sikerült valakinek egy jó kis bűntettet csinálni, akkor örül a lelkem; no, most aztán az egész világ rólunk beszél, mondom magamban, és tudják, az ilyesmi szinte melegíti az embert. No meg az olyan helyen, ahol egy rendes bűntettet produkálnak, az üzlet is mindjárt jobban megy; egy ilyen bűntett a nagyvonalú lehetőségek jele, ugyebár, és egyébként is bizalmat kelt. Persze csak akkor, ha elkapják a tettest.

Nem tudom, emlékezni fognak-e az öreg Hirsch esetére. Az öreg Hirschnek bőrkereskedése volt a Dlouhá úton, de időnként perzsaszőnyegekkel meg egyéb keleti dolgokkal is foglalkozott, az öreg ugyanis hosszú évekig Konstantinápolyban élt; valami boltja volt ott, és onnan hozta haza a májbaját is. Azért volt olyan sovány, mint a keszeg, és olyan barna, mintha csersavból húzták volna ki. Hát ehhez a Hirschhez gyakran jártak örmény vagy szmirnai szőnyegesek, mert jó tolvaj módon tudott velük seftelni. Nagy gazemberek ezek az örmények; még a zsidónak is vigyáznia kell rájuk. Egyszóval Hirsch a bőreit lent tartotta a földszinten, ahonnan csigalépcső vezetett fel az irodába; az iroda kicsi volt, és a másik ajtaja Hirschék lakásába vezetett, az iroda melletti szobában Hirschné asszony ült; ugyanis olyan kövér volt, hogy egyáltalán nem tudott járni.

Hát egy délelőtt az egyik segéd felment Hirsch-hez az irodába megkérdezni, küldhet-e hitelbe bőrt valami Weilnak Brnóba; de az iroda üres volt. A segéd ugyan furcsállotta kicsit a dolgot, de aztán eszébe jutott, hogy Hirsch úr bizonyára bement egy pillanatra Hirschné asszonyhoz. De rövid idő múlva jött a cselédlány, hívta Hirsch urat ebédelni. ‚Hogyhogy?’ szólt a segéd, ‚hiszen Hirsch úr fent van a lakásban.’ ‚Hát már hogy volna fent,’ feleli a szolgáló, ‚hiszen Hirschné asszony egész nap ott ül a szobájában az iroda mellett és reggel óta nem látta Hirsch urat.’ – ‚De hát mi se láttuk egész délelőtt, ugye, Václav úr?’ – A szolgát ugyanis Václavnak hívták. ‚Tíz órakor bevittem neki a postát, és Hirsch úr lármázott is velem, amiért a Lembergertől még nem sürgettem meg azokat a borjúbőröket; azóta az orrát sem dugta ki az irodából.’ – Jézus Mária,’ mondta a szolgáló, ,de hát mondom, hogy nincs az irodában; nem ment ki valahová a városba?’ – ‚Az üzleten keresztül nem ment,’ felelte a segéd, ‚akkor látnunk kellett volna, igaz, Václav?’ ‚Ha kiment, akkor a lakáson keresztül ment.’ – ,Az nem lehet, mert akkor Hirschné asszony látta volna,’ ellenkezett a szolgáló. – ‚No várjon csak,’ vélekedett a segéd, ‚amikor én láttam, akkor háziköpenyben és papucsban volt; menjen fel és nézze meg, hogy otthon van-e a cipője, kalocsnija meg a télikabátja.’ – Ugyanis ez novemberben volt, és nagyon esett az eső. ‚Ha felöltözött, akkor kiment a városba; ha nem, akkor valahol otthon kell lennie, ugye?’

A szolgáló felszaladt a lépcsőn és nemsokára egész magánkívül rohant vissza. ‚Az istenért, Hugo úr,’ mondta a segédnek, ‚Hirsch úr nem vett fel cipőt, meg semmit se, és Hirschné asszony azt mondja, hogy a lakáson keresztül nem mehetett, mert csak az ő szobáján keresztül juthatott volna ki!’ – ‚Az üzleten keresztül se ment,’ mondta a segéd, ‚nem is volt ma az üzletben, csak felhívatott az irodába a posta miatt. Jöjjön, Václav, keressük meg!’ – Először az irodába mentek; itt minden rendben volt, csak a sarokban állott néhány összesodort szőnyeg, az asztalon pedig egy befejezetlen levél hevert Lembergernek címezve; az asztal fölött gázlámpa égett. ,Most már biztos, hogy Hirsch úr nem ment sehova,’ szólalt meg Hugo, ‚mert ha elment volna, eloltotta volna a lámpát, ugye. Itt kell lennie valahol a lakásban.’ Végigkutatták az egész lakást, de sehol semmi. Hirschné asszony elkezdett sírni, és ez olyan volt, mondta később Hugo, mintha egy nagy rakás kocsonya remegett volna a fotelben. ‚Hirschné asszony,’ mondta neki Hugo – érdekes, hogy egy ilyen fiatal zsidó egyszerre milyen okos tud lenni, ha kell, – ,Hirschné asszony, ne sírjon; Hirsch úr egész biztos nem szökött el, hiszen a bőr most jól megy, és Hirsch úr az utóbbi időben nem inkasszált be követeléseket, ugye; a főnök úrnak itt kell lennie valahol. Ha estig nem kerül elő, akkor bejelentjük a dolgot a rendőrségnek, de előbb nem, mert tudja, Hirschné asszony, az ilyen feltűnő dolog nem használ a cégnek.’

Estig tehát vártak és kutattak, de Hirsch úrnak nem volt se híre, se hamva. Így hát Hugo úr, miután becsukta a boltot, elment a rendőrségre és bejelentette, hogy Hirsch úr elveszett. Erre kijött két detektív, végigkutattak mindent, hiszen tudják, hogy szokott az lenni, de nem akadtak a legkisebb nyomra se; még vért is kerestek a padlón, de sehol semmi; hát egyelőre lepecsételték az irodát. Aztán kihallgatták Hirschné asszonyt meg a személyzetet, hogy mi történt aznap reggel. De senki se tudott semmi különöset, csak Hugo úrnak jutott eszébe, hogy tíz óra után Lebeda úr, az utazó volt Hirsch úrnál és vagy tíz percig beszélt vele. Erre a detektívek elkezdték keresni Lebeda urat; világos, hogy a Bristol kávéházban találták meg a ramslipartinál. Lebeda gyorsan eldugta a bankot, de a detektív azt mondta neki: .Lebeda úr, ma nem a ramsli miatt keressük, hanem Hirsch úr miatt. Ugyanis Hirsch úr elveszett, és maga volt az utolsó, aki beszélt vele.’ No igen, de Lebeda úr se tudott semmit; valami szíjak miatt volt Hirsch úrnál és semmi különöset se vett észre rajta, legfeljebb, hogy Hirsch úr még rosszabbul nézett ki, mint máskor. ‚Nagyon lefogyott Hirsch úr,’ mondta Lebeda úr. – ‚De Lebeda úr,’ szólt a detektív, ‚ha Hirsch úr akárhogy is lefogyott volna, akkor se foszolhatott szét a levegőben; egy darab csont vagy egy fogsor csak maradt volna utána, nem? És maga se igen vihette el az öreget az aktatáskájában.’

No és most a másik végéről kezdek bele ebbe a történetbe. Ismerik azokat a ruhatárakat a pályudvarokon, ahol az utasok mindenféle holmit meg koffereket szoktak hagyni. Szóval vagy két nappal Hirsch úr eltűnése után azt mondja a ruhatárosnő az egyik hordárnak, hogy van ott nála egy koffer, ami nem tetszik neki. ‚Én nem is tudom, hogy miért,’ azt mondja, ‚de én egyenesen félek attól a koffertől.’ Hát a hordár odamegy a kofferhez, megszagolja és azt mondja: ,Tudja mit, mama, szóljon a rendőrségnek.’ A rendőrök aztán odahoztak egy kutyát és megszagoltatták vele a koffert. A kutya elkezdett szűkölni és felborzolta a szőrét. Ez már feltűnő volt, mire kifeszítették a koffert; a Hirsch úr hullája volt benne, háziköpenyben és papucsban. A májbaja miatt már szaga volt szegénynek. És a nyakába egy erős, vékony spárgadarab vájódott bele: megfojtották. De a legnagyobb rejtély az volt, hogy Hirsch úr hogyan került az irodájából a kofferbe és hogyan jutott ki kofferben a pályaudvarra.

Mejzlík fogalmazónak osztották ki az esetet. A fogalmazó megnézte a hullát és mindjárt feltűnt neki, hogy Hirsch úr arcán és kezén piros, zöld meg kék foltok vannak. A foltok nagyon elütöttek a Hirsch úr barna színétől. Furcsa oszlási tünetek, morogta Mejzlík fogalmazó és a zsebkendőjével elkezdte dörzsölni az egyik foltot; a folt engedett. ‚Ide figyeljenek,’ mondta a többieknek, ‚ez olyan, mint az anilin. Meg kell néznem azt az irodát.’

Az irodában először festéket keresett, de nem talált; aztán egyszerre észrevette a szőnyegeket a sarokban. Szétterítette az egyiket, megnyálazta a zsebkendőjét és elkezdte dörzsölni a szőnyeg kék mintáját. A zsebkendőn kék folt maradt. ‚Micsoda szemét,’ mondta, és elkezdett tovább kutatni. Hirsch úr asztalán a tintásüveg alatti tálcán két vagy három török cigarettacsutka volt. ‚Jegyezze meg magának,’ mondta Mejzlík úr az egyik detektívnek, ,hogy akik perzsaszőnyegekkel kereskednek, azok egyik cigarettát a másik után szívják; ez már hozzátartozik a keleti szokásokhoz.’ Aztán magához hívatta Hugo urat. ,Ide hallgasson, Hugo úr,’ mondta neki, ‚valaki még járt itt azután, hogy az a Lebeda úr elment, ugye?’

‚Igen,’ felelte Hugo úr, ‚de Hirsch úr nem akarta, hogy erről beszéljünk. Ti csak törődjetek a bőrrel, mondta, a szőnyegekhez semmi közötök; a szőnyegek az én dolgom.’

‚Világos,’ mondta Mejzlík úr, ‚mert ezek csempészett szőnyegek; nézze, egyiken sincs rajta a vámplomba. Ha Hirsch úr most nem lenne az Úrban, akkor sok baja lenne a Hybemská utcával, és olyan büntetést sóznának rá, hogy belefeketédne. No, gyorsan, ki járt itt?’

‚Hát,’ kezdte Hugo úr, ‚úgy fél tizenegy tájban, nyitott autón, valami örmény vagy milyen zsidó állított be, olyan sárgás bőrű kövér ember, és törökül vagy hogy megkérdezte, hol van Hirsch úr, mire megmutattam neki az utat az iroda felé. Az örmény felment az irodába, és vele ment a szolgája is, egy nyakigláb sovány alak, olyan fekete volt, mint egy fekete macska, és vállán öt összesodort szőnyeget cipelt; még csodálkoztunk is Václavval, hogy a fenébe bírja. Hát ezek ketten vagy egy negyedóráig lehettek odafent; mi nem sokat törődtünk velük, de egész idő alatt hallottuk annak a neppernek a hangját, ahogy Hirsch úrral beszélt. No és azután megint lejöttek mind a ketten, és a szolga már csak négy szőnyeget cipelt a vállán; aha, mondtam magambán, hát Hirsch úr megint megvett egyet. Ja, és az örmény még az ajtóban visszafordult, valamit mondott Hirsch úrnak, de hogy mit, azt nem értettem. Aztán a szolga bedobta a szőnyegeket az autóba, és az autó elindult. Én ezt csak azért nem mondtam el előbb, mert ebben nem volt semmi különös, ugye,’ mondta Hugo úr. ‚Hány ilyen szőnyeges járt már nálunk! Egyik nagyobb tolvaj, mint a másik!’

‚Tudja, Hugo úr,’ mondta erre Mejzlík úr, ‚hát ami azt illeti, valami különös mégiscsak volt benne; az a nyakigláb szolga ugyanis az egyik szőnyegben a Hirsch úr hulláját cipelte, érti? Az istenért, ember, azt azért igazán észrevehette volna, hogy lefelé nehezebben ment, mint felfelé!’

‚Igaz,’ mondta Hugo úr és elsápadt, ‚hiszen egészen meggörnyedt a lépcsőn! De fogalmazó úr, ez mégse lehet; mert a kövér örmény a szolga után jött lefelé és az ajtóban még beszélt Hirsch úrral.’

‚Igen, beszélt, de nem Hirsch úrral, hanem az iroda levegőjével. És azelőtt is folyton jártatta a száját, igaz-e; akkor is, amikor a szolga fojtogatta Hirsch urat. Hugo úr, egy ilyen örmény zsidó okosabb, mint maga. Aztán abban az összesodort szőnyegben elvitték Hirsch urat a szállodájukba; de mert esett az eső, hát az anilin engedett és megfestette Hirsch urat. Ez világos, mint a szaldókontó. A szállodában aztán betették Hirsch úr földi maradványait a kofferbe és elküldték az állomásra, hát így van ez, Hugo úr.’

Mialatt Mejzlík az irodában volt, a titkosrendőrök már rábukkantak az örmény nyomára. A kofferen ugyanis egy berlini szálloda címkéje volt – ebből egyébként az is látszik, hogy az örmény tisztességes borravalókat fizetett; mert tudják, a portások ezekkel a címkékkel üzenik meg kollégáiknak az egész világon, hogy mit lehet várni a kuncsafttól. No és mivel az örmény jól fizetett, hát a berlini portás még a nevére is emlékezett; Mazaniannak hívták és valószínűleg Bécsbe utazott Prágán keresztül. De csak Bukarestben kapták el; ott is akasztotta fel magát, a vizsgálati fogságban. Hogy miért tette el láb alól Hirsch urat, azt senki se tudja; biztosan valami üzleti vitájuk volt még abból az időből, amikor Hirsch úr Konstantinápolyban dolgozott.

„De ez az eset is mutatja,“ fejezte be Taussig úr elgondolkodva, „hogy az üzletben a szolidság a fő. Ha az az örmény rendes szőnyegekkel foglalkozott volna, amik nincsenek anilinnel festve, akkor nem jöttek volna rá olyan könnyen, hogy ki tette hidegre Hirsch urat, ugye. Hiába, bóvlival seftelni még senkinek se fizetődött ki.“

(1929)