ROUSS PROFESSZOR KÍSÉRLETE

Jelen voltak nevezetesen: a belügyminiszter, az igazságügyminiszter, a rendőrfőnök, néhány országgyűlési képviselő, néhány magasrangú tisztviselő, sok kiváló jogász, sok nevezetes tudós és persze a sajtó képviselői, mert ez utóbbiaknak mindenütt ott kell lenniök.

„Uraim,“ kezdte hazánk neves szülöttje, C. G. Rouss, a Harvard Egyetem professzora, „a kísérlet, amelyet önöknek fogok mutatni, az enyém kollégák és munkatársak hosszú sorának öreg munkáin nyugszik; indeed, az egész dolgon semmi új sincs, és eh, really az egész… régi vicc,“ bökte ki, s szemmel láthatóan örült, hogy eszébe jutott a helyes kifejezés. „Csak a felhasználás metódusa, és eh, némely teoretikus experiences gyakorlati felhasználása volt az én munkám abdzsektje. Én kérem legfőleg a kriminalista urakat, hogy a dolgot megítéljék az ő practice-ük szerint. Well.

Tehát az egész dolog ez: én önöknek mondok egy szót, és önök nekem mondanak egy másik szót, amelyik abban a pillanatban eszükbe jut, még akkor is, ha az nonsens, eh, hülyeség, úgy gondolom, hogy értelmetlenség. És a végén önöknek azokból a szavakból, amiket nekem adnak, megmondom, hogy mi jár a fejükben, mire gondolnak, és eh, hogy mit takargatnak. Értik ezt? Én ezt nem fogom önöknek theoretically magyarázni; ezek asszociációk, elnyomott képzetek, egy kis szadzseszcsn meg ilyesmi. Én leszek nagyon rövid: ki kell – eh, well, ki kell kapcsolni az akaratot és gondolkodást; ezzel kibontakoznak a tudat alatti connexions, és én ebből megismerem, hogy mi… mi…“ A híres professzor a megfelelő szavakat kereste. „Well, what’s on the bottom of your mind.”

„Hogy mi van a lelkük mélyén,” súgta valaki a hallgatóságból.

„Pontosan úgy,” jegyezte meg C. G. Rouss megelégedetten. „Önöknek csak automatically ki kell mondani, ami abban a pillanatban a nyelvükre jön, minden control és rizörv nélkül. Az én bizniszem aztán az lesz, hogy analájzáljam az önök képzeteit. That’s all. Hát én ezt meg akarom önöknek mutatni egy kriminál kejzen, eh, eseten, és aztán valakin a hallgatóságból, aki jelentkezik. Well, az igazgató úr a rendőrségtől megmondja nekünk, milyen kejz az azzal a férfival. Én kérem.”

A rendőrfőnök úr felállt és beszélni kezdett: „Uraim, az az ember, akit itt néhány perc múlva látni fognak, Čeněk Suchánek záběhlicei lakos, kisbirtokos és kitanult lakatos. Egy hét óta előzetes letartóztatásban van, mert azzal gyanúsítjuk, hogy meggyilkolta Josef Čepelka taxitulajdonost, aki tizennégy nappal ezelőtt eltűnt. A gyanú okai a következők: az eltűnt Čepelka autóját a letartóztatott Suchánek fészerében találtuk meg; a kormánykeréken és a sofőrülés alatt vérnyomok vannak. A letartóztatott persze mindent tagad; az autóra vonatkozólag azt állítja, hogy hatezer koronáért vásárolta Čepelkától, mert át akarta venni tőle az ipart. Megállapítottuk, hogy az eltűnt Josef Čepelka valóban beszélt arról, hogy búcsút mond az egésznek, eladja a kocsiját és elmegy valahova sofőrnek; egyéb nyomra nem sikerült rábukkanni. Mivel több anyagunk nincs, a letartóztatott Sucháneket holnap át kell adnunk a bíróságnak vizsgálati fogságba. Engedélyt kértem arra, hogy tiszteletre méltó hazánkfia, C. G. Rouss professzor, kísérletet végezhessen rajta…”

„Well,” mondta a professzor, aki előzőleg szorgalmasan jegyezgetett, „engedje őt bejönni.”

A rendőrfőnök intésére elővezették Čeněk Sucháneket; Suchánek sötét tekintetű ember volt, és arckifejezésével tudtul adta a jelenlevőknek, hogy mindnyájan tehetnek neki egy szívességet; ami őt illeti, szilárdan eltökélte, hogy nem hagyja magát.

„Jöjjön ide, maga,” szólt rá szigorúan C. G. Rouss, „én magát semmiről se fogok kérdezni. Én csak szavakat fogok mondani, és maga mindjárt mondja rá az első szót, ami eszébe jut, érti maga? Hát figyeljen: pohár.”

„Sz…“ mondta Suchánek konokul.

„Ide hallgasson, Suchánek,” mondta gyorsan a rendőrfőnök, „ha nem fog rendesen felelni, mindjárt elvezettetem kihallgatásra, érti? És ott marad egész éjszaka, érti? Hát vigyázzon! No, még egyszer!”

„Pohár,” mondta újból Rouss professzor.

„Sör,“ morogta Suchánek.

„Na látja, maga ember,” mondta a tiszteletre méltó professzor, „így nagyon jól van.”

Suchánek bizalmatlanul nézett rá. Nincs ebben valami csalás?

„Utca,” mondta a professzor.

„Kocsik,” felelte Suchánek.

„Magának kell gyorsabban mondani. Ház!”

„Mező.”

„Esztergapad!”

„Sárgaréz.”

„Nagyon jó.” Úgy látszott, hogy Sucháneknek már nem volt kifogása ez ellen a játék ellen.

„Mama!”

„Néni.”

„Kutya!”

„Bódé.”

„Katona!”

„Tüzér.” Így ment ez egy, kettő, egy, kettő, egyre gyorsabban, és Sucháneket láthatóan szórakoztatni kezdte a játék; a tromfolásra emlékeztette a kártyában. Istenem, mi minden jutott futólag eszébe!

„Gyalogút,” vetette oda neki C. G. Rouss megszakítatlan tempóban.

„Országút.”

„Prága.”

„Beroun.”

„Elrejteni.”

„Elásni.”

„Tisztítani.”

„Foltok.”

„Rongy.”

„Zsák.”

„Kapa.”

„Kert.”

„Gödör.”

„Kerítés.”

„Hulla.”

Semmi.

„Hulla,” ismételte a professzor sürgetően. „Szóval maga a kerítés mellett ásta el, ugye?”

„Én semmit se mondtam!“ robbant ki Suchánek.

„Maga a kerítés mellett ásta el a maga kertjében,” ismételte keményen C. G. Rouss. „Maga útközben ölte meg Beroun felé. Maga egy zsákkal törölte a vért abban a kocsiban. Hova tette a zsákot?”

„Nem igaz,” kiabált Suchánek, „én megvettem a kocsit Čepelka úrtól! Én nem hagyom magam senkitől macerálni…”

„Várjon csak, ember,” mondta Rouss, „akkor én fogom kérni, hogy a policemen menjenek oda megnézni. Ez nem az enyém biznisz. Ez az ember elmehet. Kérem, uraim, tizenhét percig tartott. Nagyon gyorsan ment. Ez egy buta kejz volt. Leggyakrabban egy óráig szokott tartani. Hát most, kérem szívesen, hogy jöjjön valaki ide az urakból, és én fogok neki adni szavakat. Ez nagyon soká fog tartani, mert én nem tudom, hogy mi az övé secret, hogy is mondják azt?”

„Titok,” súgta valaki a hallgatóságból.

„Titok,” örvendezett kiváló hazánkfia, „én tudom, az egy opera.{1} Sok időbe fog kerülni, míg az az úr elárulja nekünk a természetét, a múltját és az ő legjobban titkolt ájdijész.”

„Gondolatait,” súgta valaki a hallgatóságból.

„Well. Én kérem, uraim, ki hagyja most magát analájzálni?”

Szünet állt be; valaki nevetett, de senki se mozdult.

„Én kérem,” ismételte C. G. Rouss. „Hiszen semmit se fog fájni.”

„Menjen maga, kolléga úr,“ suttogta a belügyminiszter az igazságügyminiszternek.

„Menj oda mint pártod reprezentánsa,” böködte az egyik képviselő a másikat.

„Parancsoljon, osztályfőnök úr,” biztatta az egyik magasrangú tisztviselő minisztériumbeli kollégáját.

A helyzet kezdett kínossá válni; senki sem emelkedett fel a helyéről.

„Én kérem, uraim,” szólalt meg az amerikai tudós harmadszor, „talán csak maguk nem félnek, hogy el fogják magukat árulni?”

Ekkor a belügyminiszter hátrafordult és sziszegve parancsolta: „Hát menjen már végre valaki!”

A hátsó sorban egy férfi szerényen elköhögte magát és felállt; száraz, kopottas öregember volt, izgatottan mozgó ádámcsutkával. „Én –…ehm,” mondta félénken, „hát ha senki, hát akkor engedelmükkel… izé…“

„Jöjjön ide,” szakította félbe az amerikánus parancsnoki hangon, „ide üljön le. Magának kell mondani, ami először eszébe jut. Magának nem szabad gondolkodni, magának kell odavágni mechanically, maga se tudja, hogy mit. Maga érti?”

„Kérem,” mondta készségesen a kísérleti ember, és kissé szorongott az oly kiváló hallgatóság jelenléte miatt; aztán köhintett és zavartan pislogott, mint egy érettségiző diák.

„Fa,” lőtt rá a tudós.

„Hatalmas,” suttogta az öreg.

„Hogyan kérem?” kérdezte a tudós értetlenül.

„Erdei óriás,” magyarázta az ember szemérmesen.

„Ah, úgy! Utca.”

„‚Utca… az ünnepi díszbe öltözött utca,” szólt az emberke.

„Mit ért ez alatt?”

„Hát, kérem, ünnepélyt. Vagy temetést.”

„So. Hát magának kell mondani csak ünnepély. Lehetőleg egy szóval.”

„Igenis, kérem.”

„No akkor tovább: üzlet.”

„Virágzik. Kereskedelmünk válsága. Politikai üzlet.“

„Hm. Hivatal.”

„Melyik hivatal, kérem?”

„Az mindegy. Mondjon gyorsan valami szót. Gyorsan!”

„Ha azt méltóztatna talán mondani, hogy: hatóság…”

„Well. Hatóság!”

„Az illetékes hatóság,” bökte ki örvendezve az emberke.

„Kalapács!”

„Harapófogó. Harapófogóval húzni ki belőle a szót. Kalapáccsal szétverte a fejét.”

„Curious,” mormogta a tudós. „Vér.”

„Vérig pirulni. Ártatlanul kiontott vér. Vérrel írott történelem.“

„Tűz!”

„Tűzzel-vassal. A derék tűzoltó. Lángoló beszéd. Menetekel.“

„Ez egy különös kejz,“ mondta a professzor kissé elhűlve. „Hát még egyszer. Maga, ember, mondja csak az első képzetet, tudja? Csak azt, ami automatically jön elő magának, mikor hallja a szót. Go on! Kéz!“

„Segítő testvérkéz. Tartja a zászlót. Ökölbe szorított kézzel. Tisztátlan kezek. Körmére ütni.”

„Szem.”

„Az ítélő nyilvánosság szeme. Szálka a szemében. Levetni a hályogot. Szemtanú. Port hinteni a szemébe. Ártatlan gyermekszem. Kiszúrni a szemét.”

„Ne olyan sokat. Sör!”

„Nemes pilseni. Az alkohol démona.”

„Zene.”

„A jövő zenéje, összeszokott zenekar. A zenészek nemzete. Csábító hangok. A nagyhatalmak koncertje. A béke harsonája. Nemzeti himnuszok.”

„Üveg!”

„Vitriol. Szerencsétlen szerelem. Szörnyű fájdalmak között múlt ki a kórházban.”

„Méreg.”

„Felforr az epéje. Kútmérgezés.”

C. G. Rouss megvakarta a feje búbját. „Never heard that. Hát újból, kérem. Én szeretném önöket, uraim, figyelmeztetni, hogy mindig a… eh, az olyan plain, egyszerű dolgokkal kezdjük, hogy megtaláljuk az illető fő interestjét és professionjét. Hát akkor tovább: számla.”

„A történelem benyújtja a számlát. Leszámolni az ellenséggel. Ellenfelünk számláját terheli.”

„Hm. Papír.”

„A papír pirul szégyenletében,” jelentette ki az emberke energikusan. „Értékpapírok. A papír mindent elbír.”

„Bless you,” mondta a tudós ingerülten. „Kő!”

„Követ dobni rá. Sírkő. Vjecsnaja pamjaty,” mondta a kísérleti ember buzgón. „Ave anima pia.”

„Szekér.”

„Diadalszekér. A sors kereke. Mentőkocsi. Gazdagon díszített hintó allegorikus jelenetekkel.”

„Aha,” kiáltott C. G. Rouss. „That’s it! Látóhatár!”

„Borús,” mondta az öreg vidáman. „Új fellegek a politikai látóhatáron. Szűk látókör. Új távlatokat nyitni.”

„Fegyver!”

„Becstelen fegyverek. Teljes fegyverzetben. Lobogó zászlókkal. Hátba támadni. Mérgezett nyíl,” duruzsolta a kísérleti férfi lelkesen. „Nem hátrálunk meg. Csatazaj. Választási harc.”

„Elem.”

„A megvadult elemek. Elemi ellenállás. Gyanús elemek. Elemi erő. Éltető elem!”

„Na elég,” szakította félbe C. G. Rouss. „Ember, maga újságíró, ugye?”

„Igen, kérem,” mondta a kísérleti ember buzgón. „Már harminc éve. Vašátko szerkesztő vagyok.”

„Köszönöm,” hajolt meg szárazon tiszteletre méltó hazánkfia. „Finished, gentlemen. Ha ennek az embernek a képzeteit analájzálnánk, akkor azt… eh, azt állapíthatnánk meg, hogy ő egy zsurnalista. Én azt hiszem, hogy fölösleges lenne ezt az experimentet tovább csinálni. It would only waist our time. Én kérem, ez az experiment nem sikerült. So sorry, gentlemen.”

*

„Lám csak,” kiáltott fel este a szerkesztőségben Vašátko úr, a szerkesztőségi papírokat böngészve. „A rendőrség jelenti, hogy megtalálta Josef Čepelka hulláját; annak a Sucháneknek a kertjében volt elásva a kerítés mellett, alatta ott volt a véres zsák is. Látja, kolléga úr, az a Rouss mégiscsak rájött a dologra. Nem fogja nekem elhinni, kolléga úr: egy szót se mondtam neki újságról, és ő pontosan rájött, hogy újságíró vagyok. ‚Uraim,’ mondta, ‚egy érdemdús kitűnő újságíró áll önök előtt!

De meg is írtam az előadásáról szóló tudósításomban: Nevezetes hazánkfia következtetéseit a szakkörök hízelgő elismeréssel fogadták. Várjon csak, ezen még egy kis stiláris változtatást kell eszközölni: Nevezetes hazánkfia érdekes következtetéseit szakköreink élénk és hízelgő elismeréssel fogadták. Így már jobb lesz.”

(1928)