JANÍK ÚR ESETEI

Ez a Janík úr nem dr. Janík a minisztériumból, sem az a Janík, aki agyonlőtte Jirsa földbirtokost, sem a bizományos Janík, akiről azt mondják, hogy nemrég egy háromszázhuszonhat karambolból álló sorozatot csinált, hanem Janík úr, a Janík és Holecek papír- és cellulóznagykereskedelmi vállalat főnöke; rendes, tömzsi ember, valamikor Sever kisasszony után járt és annyira csalódott, hogy agglegény maradt; szóval, hogy tévedés ne essék, ez a Janík úr a papíros Janík.

Tehát Janík úr tisztára véletlenül került bele ezekbe a dolgokba, mégpedig valahol a Sázava mellett, ahova nyaralni szokott járni; ez akkor volt, amikor annak a Růžena Regnerovának a holttestét keresték, akit a vőlegénye, Jindřich Basta megölt, aztán leöntötte petróleummal, elégette, és elásta valahol az erdőben. Bastára ugyan rábizonyították, hogy Růženát megölte, de az áldozat testét vagy csontjait nem tudták megtalálni. Kilenc napja járták már a csendőrök az erdőt, amerre Basta vezette őket és mutogatta egyik helyet a másik után, hogy itt volt, meg amott volt; kapartak, ástak, de sehol semmi. Világos volt, hogy az agyonhajszolt gyilkos el akarja téríteni őket a helyes nyomról, vagy pedig időt akar nyerni. Rendes, jómódú családból származott ez a Jindřich Basta, de a doktor, amikor világra segítette, megnyomhatta valahogy a fejét a fogóval, szóval valami nem volt rendben körülötte; amolyan furcsa, rendellenes ember volt. Tehát kilenc napja vezetgette már a csendőröket sápadtan, mint a kísértet, a borzalomtól vadul forgó szemekkel, hogy rossz volt ránézni. A csendőrök új meg új utakat vágtak a borókabokrokon és bozóton keresztül, harapni tudtak volna dühükben, és csak egyre gondoltak: te bestia, úgy kidöglesztünk, hogy a végén mégiscsak megmutatod azt a helyet. Basta már alig vánszorgott a kimerültségtől, és ahol lerogyott a földre, mindenütt azt hörögte: „Itt, itt ástam el!“

„Állj fel, Basta,“ ordított rá a csendőr. „Itt nem ástad el! Tovább!”

Basta imbolyogva felállt, és egymásba botló lábakkal továbbvánszorgott, amíg megint le nem rogyott. Hát ilyen volt ez a menet: négy csendőr, két civil detektív, néhány erdőkerülő, egypár kapás ember és egy görcsösen mozgó, hamuszürke emberroncs, Jindřich Basta.

Janík úr a vendéglőből ismerte a csendőröket; ez volt az oka annak, hogy részt vehetett azokon a tragikus kirándulásokon, és senki se förmedt rá, hogy itt nincs semmi keresnivalója. Azonkívül szardíniát, szalámit, konyakot és ehhez hasonló dolgokat vitt mindig magával, ami pedig jól jött az uraknak. A kilencedik napon már nagyon rossz volt a helyzet; olyan rossz, hogy Janík úr elhatározta: nem megy el többé. A csendőrök már üvöltöttek dühükben, az erdőkerülők kijelentették, hogy nekik ebből elegük van, rájuk más munka is vár, a kapás emberek morogtak, hogy ezért a melóért napi húsz korona kevés, Jindřich Basta pedig a földre rogyva és görcsösen rángatózva már oda se figyelt a csendőrök ordítására és fenyegetőzésére. Ebben a reménytelen és vad percben Janík úr olyasmit tett, ami nem volt benne a programban: letérdelt Basta mellé, egy sonkás zsemlét nyomott a kezébe, és részvétteljesen megszólalt: „Figyeljen ide, Basta úr – nohát, Basta úr, hallja mit mondok?” Basta felnyögött és sírva fakadt. „Megtalálom… megtalálom, uram…” zokogta és megpróbált felállni; ekkor már ott állt mellette az egyik titkosrendőr, és csaknem gyengéden felemelte: „Csak támaszkodjon rám, Basta úr,” biztatta, „Janík úr majd segít a másik oldalról, így ni. No, Basta úr, ugye most megmutatja Janík úrnak, hogy hol volt az?“

Egy óra múlva Jindřich Basta cigarettázva állt egy sekély gödör fölött, amelyből egy lábszárcsont állt ki.

„Ez itt Růžena Regnerová teste?” kérdezte Trnka őrmester fojtottan.

„Ez,” felelte nyugodtan Jindřich Basta, és cigarettája hamuját ujjával a gödörbe pöccintette.

„Tudja, uram,” magyarázta este a vendéglőben Trnka őrmester Janík úrnak, „maga nagy pszichológus; ezt meg kell adni. Egészségére, uram! A pasas tisztára megpuhult, mikor azt mondta neki, hogy ‚Basta úr!’. Megkövetelte a tiszteletet, a nyavalyás! És mi meg mennyit kínlódtunk vele… Miből gondolta, hogy az udvariasság ennyire hat majd rá?“

‚,Hát,“ mondta a nap hőse és szerényen elpirult, „én csak úgy… Tudja, én mindenkit úrnak szólítok. Ugyanis nagyon sajnáltam Basta urat és oda akartam neki adni azt a zsemlét…“

„Ösztön,“ jelentette ki Tmka őrmester. „Ezt nevezem szimatnak és pszichológiának. Egészségére, Janík úr! Magáért igazán kár, maga eljöhetne hozzánk…”

*

Nem sokkal ezután Janík úr Pozsonyba utazott az éjjeli gyorssal; egy szlovák papírgyár részvényeseinek a közgyűlését tartották ott, és mivel Janík úr erősen érdekelve volt a vállalatban, jelen akart lenni. „Legyen szíves, keltsen föl Pozsony előtt, nehogy levigyenek a határig,” mondta a kalauznak. Aztán bement a hálókocsi fülkéjébe, és miután örömmel megállapította, hogy egyedül van, lefeküdt. Szépen elrendezte tagjait, mint valami megboldogult, egy ideig különböző üzleteken elmélkedett, aztán elaludt. Nem is tudta, mikor történt, amikor a kalauz kinyitotta az ajtót egy úrnak, aki vetkőzni kezdett, aztán felmászott a felső ágyba. Janík úr félálomban egy nadrágot látott meg két himbálózó, szokatlanul szőrös lábat, hallotta, hogy fölötte valaki nyögve belefúrja magát a takaróba, aztán kattant a villanykapcsoló, és megint zakataló sötétség borult rá. Janík úr mindenfélét álmodott, főképpen azt, hogy valami szőrös lábak üldözik, aztán felébredt, mert nagy csend volt körülötte, és mert messziről valakinek a kiáltását hallotta: „Viszontlátásra Zsolnán!” Kiugrott az ágyból, az ablakhoz szaladt és megállapította, hogy már hajnalodig a vonat a pozsonyi pályaudvaron áll, és a kalauz elfelejtette felébreszteni. Ijedtében káromkodni is elfelejtett; lázas gyorsasággal húzta rá kabátját és nadrágját a pizsamájára, zsebre dugta a kacatjait, és éppen akkor ugrott ki a peronra, amikor a forgalmista felemelte kezét, hogy a vonatot elindítsa.

„Uff,” köpött egyet Janík úr, öklével megfenyegette a már mozgó vonatot és elindult a toalett felé, hogy befejezze öltözködését. Amikor végre elrendezte zsebei tartalmát, megmeredt ijedtében: a kabátja belső zsebében nem egy, hanem két pénztárca volt. A kövérebben, amelyik nem az övé volt, hatvan új csehszlovák ötszázkoronást talált. Bizonyára úti társának a pénztárcája volt nála, de hogy hogyan került hozzá, azt Janík úr semmiképpen se tudta magának megmagyarázni. Hát jó. Janík úrnak természetesen az volt az első dolga, hogy valami rendőrségi embert találjon és átadhassa neki a pénztárcát. A rendőrség jó ideig az éhhalálnak tette ki Janík urat, s ezalatt Galántára telefonált, hogy a 14. számú ágy utasával közöljék: pénztárcája a pozsonyi rendőrségen van. Janík úrnak be kellett diktálnia személyi adatait, azután elmehetett reggelizni. Nemsokára odajött hozzá a rendőrségi ember és megkérdezte, nem tévedett-e, mert a 14. sz. ágy utasa kijelentette, hogy a pénztárcája nem hiányzik. Janík úrnak el kellett mennie a rendőrségre, ahol meg kellett magyaráznia, hogyan került hozzá a pénztárca. Ezalatt két civil ruhás úr elvitte a bankjegyeket, Janík úrnak pedig fél órát kellett várakoznia két detektív között, majd a fél óra leteltével valami nagy úrhoz kísérték.

„Uram,” szólt a nagy úr, „éppen most sürgönyözünk Párkány-Nánára, hogy tartóztassák fel a 14. sz. ágy utasát. Meg tudná adni a pontos személyleírását?”

Janík úr alig tudott többet mondani, mint hogy útitársának feltűnően szőrös volt a lába. A rendőrségi úr ezzel nem nagyon volt megelégedve. „Azok a bankjegyek ugyanis hamisítványok,” mondta hirtelen. „Önnek itt kell maradnia, amíg nem szembesítjük útitársával.”

Janík úr megátkozta magában a kalauzt, amiért elfelejtette felébreszteni és ezzel előidézte, hogy a szerencsétlen pénztárca a lázas sietségben az ő zsebébe került. Egy óra múlva megérkezett a távirat Párkány-Nánáról, hogy a 14. sz. ágy utasa már Érsekújvárott kiszállt; hogy onnan hova ment, arról senki se tud semmit.

„Janík úr,” mondta végre a magas rangú rendőrségi úr, „egyelőre nem fogjuk tartóztatni; mi áttesszük az ügyet Prágába, Hruška felügyelő úrhoz; a pénzhamisítás ugyanis az ő reszortja; de annyit mondok, hogy nagyon komoly a dolog. Utazzon vissza mielőbb Prágába, ott majd behívják a rendőrségre. Egyelőre köszönöm, hogy ilyen szerencsésen rábukkant ezekre a hamisítványokra. Uram, ez nem lehet puszta véletlen.”

Alig ért Janík úr vissza Prágába, máris hívták a rendőrfőnökségre. Ott egy hatalmas, tagbaszakadt úr fogadta, akit mindenki elnök úrnak szólított, meg egy sárga arcú, izmos ember, akit viszont Hruška felügyelőnek szólítottak.

„Üljön le, Janík úr,“ mondta a tagbaszakadt, és feltörte a pecsétet az előtte heverő csomagon. „Ez az a tárca, amit… eh, amit a pozsonyi pályaudvaron a zsebében talált?”

„Igen, kérem,” sóhajtotta Janík úr.

A tagbaszakadt úr megszámolta a bankjegyeket. „Hatvan darab,” állapította meg. „Mindegyiknek 27 451 a sorozatszáma. Ezt a számot jelezték már Chebből.”

Az izmos ember kezébe vett egy bankjegyet, lehunyta a szemét és ujjai között morzsolni kezdte a papírt, majd megszagolta. „Ezek Grazból valók. A genfiek nem ilyen ragadósak.“

„Graz,” ismételte a tagbaszakadt elgondolkodva, „ott Pestnek csinálják ezeket a dolgokat, ugye?”

Az izmos ember hunyorított. „Utazhatok Bécsbe,” jegyezte meg. „De a bécsi rendőrség nem adja ki nekünk a pasast.”

„Hm,” morgott a tagbaszakadt úr. „Akkor próbálja meg másképpen elhozni. Ha nem megy, mondja meg nekik, hogy odaadjuk helyette Leberhardtot. Szerencsés utat, Hruška. És ön, uram,” fordult Janík úr felé, „nem is tudom, hogyan köszönjem meg önnek, ön az, aki megtalálta Jindřich Basta nőjét, ugye?”

Janík úr elpirult. „Az csak véletlen volt,” mondta gyorsan. „Én igazán… én igazán sohasem szándékoztam…“

„Szerencsés keze van,” állapította meg elismeréssel a tagbaszakadt. „Janík úr, ez isten ajándéka. Vannak, akik egész életükben semmit se találnak, és vannak, akik egyenesen belebotlanak a legjobb esetekbe. Hozzánk kéne jönnie dolgozni, Janík úr.”

„Nem lehet,” védekezett Janík úr. „Nekem… nekem ugyanis üzletem van… nagyon jól prosperál… régi cég, még a nagyapámtól…”

„Ahogy gondolja,” sóhajtott a tagbaszakadt, „de kár magáért. Ilyen átkozott szerencséje nincs mindenkinek. No, mi még látjuk egymást, Janík úr.“

*

Néhány hónappal ezután Janík úr egy lipcsei üzletfelével vacsorázott. Köztudomású, hogy egy ilyen üzleti vacsora nem lebecsülendő dolog; különösen a konyak volt finom; egyszóval Janík úrnak egyáltalán nem volt kedve gyalog hazamenni, miért is odaintette a pincért és röviden rászólt: „Autót!” Amikor kilépett a szálloda ajtaján, látta, hogy az autó már várja; beszállt, becsapta az ajtót, és jó hangulatában megfeledkezett arról, hogy nem adta meg a címét a sofőrnek. Az autó ennek ellenére elindult, és Janík úr kényelmesen az autó sarkába dőlve elaludt.

Hogy milyen hosszú ideig ült a kocsiban, azt nem tudta, de arra ébredt, hogy a sofőr kinyitotta az ajtót és jelentette: „Itt vagyunk, uram. Tessék felmenni, uram.” Janík úr nagyon csodálkozott, mert nem tudta, hol van, de mivel a sok konyak után minden mindegy volt neki, felment valami lépcsőn és benyitott egy ajtón, amely mögött lármás beszélgetést hallott. Vagy húsz ember volt ott, akik türelmetlenül fordultak az ajtó felé. Hirtelen különös csend támadt; az egyik úr felállt és Janíkhoz lépett: „Mit akar itt? Kicsoda ön?”

Janík úr csodálkozva nézett körül; öt-hat urat megismert – gazdag emberek voltak, akikről az a hír járta, hogy különös politikai céljaik vannak, de Janík úr nem avatkozott a politikába. „Adj’isten,” mondta barátságosan, „nini, az ott Koubek úr, az meg Heller úr. Szevasz, Ferry! Fiúk, innék valamit.”

„Hogy kerül ide ez a fickó?” dühödött meg a társaság egyik tagja, „hozzánk tartozik, vagy mi?”

Két úr kituszkolta Janík urat az ajtón. „Hogy került ide?” kérdezte az egyik éles hangon. „Ki hívta meg?”

Janík úr erre a kevéssé barátságos hangra kijózanodott. „Hol vagyok? kérdezte felháborodva. „Az ördögbe is, hova hoztak maguk engem?”

Az egyik úr leszaladt a lépcsőn és a sofőrhöz rohant: „Maga hülye,” ordította, „hol szedte fel ezt az embert?”

„A szálloda előtt,” védekezett a sofőr. „Délután utasítást kaptam, hogy este tízkor várjak meg egy urat a szálloda előtt és hozzam ide. Ez az úr pont tízkor beszállt az autómba, nem szólt egy szót se, hát egyenesen idehoztam…”

„Jézus Mária,“ kiabált az úr odalent, „hisz ez nem az!“

Janík úr rezignáltan leült a lépcsőre. „Aha,” mondta elégedetten, „ez valami titkos gyűlés, ugye? Most maguknak meg kell fojtaniok engem és el kell ásniok. Egy pohár vizet!”

„Uram,” mondta az egyik úr a kettő közül. „Ön tévedett. Ön ott bent nem láthatta se Koubek urat, se Heller urat. Egyikük sem volt ott. Érti? Ön tévedett. Mi visszavitetjük Prágába; meg kell bocsátania nekünk ezért a félreértésért.”

„Szóra sem érdemes,” mondta nagylelkűen Janík úr. „Tudom, hogy a sofőr útközben agyonlő és elás az erdőben. Most már mindegy. Én hólyag, elfelejtettem neki megadni a címemet; ezért van az egész.”

„Maga be van rúgva, ugye?” kérdezte az ismeretlen úr bizonyos megkönnyebbüléssel.

„Részben,” hagyta jóvá a kérdést Janík úr. „Tudja, a drezdai Meyerrel vacsoráztam. Janík vagyok, papír- és cellulóz-nagykereskedő,” mutatkozott be a lépcsőn ülve. „Régi cég, még a nagyapám alapította.”

„Menjen, aludja ki magát,” tanácsolta az ismeretlen úr. „Ha kialussza magát, nem fog visszaemlékezni rá, hogy – hm, hogy így megzavartuk.”

„Nagyon helyes,” vélte Janík úr méltóságteljesen. „Menjen, aludja ki magát, uram. Hol van az ágyam?”

„Otthon,” mondta az idegen úr. „A sofőr hazaviszi. Megengedi, segítek felállni.”

„Nem szükséges,” vetette ellen Janík úr. „Én nem vagyok olyan részeg, mint ön. Menjen aludni. Sofőr, Bubenec!“

Az autó elindult visszafelé, és Janík úr ravaszul hunyorgatva figyelte, merre viszik haza.

*

Reggel megtelefonálta a rendőrfőnökségnek az éjszakai kalandot. „Janík úr,” felelt pillanatnyi hallgatás után a hang a rendőrfőnökségről, „ez rendkívül érdekes. Kérem szépen, hogy azonnal keressen fel bennünket.”

Mikor Janík úr megérkezett, már négy úr várta azzal a tagbaszakadttal az élen. Janík úrnak újra el kellett mesélnie, mi történt vele és kit látott. „Az autó rendszáma NXX 705 volt,“ tette hozzá a tagbaszakadt. „Magánautó. A közül a hat személy közül, akiket Janík úr felismert, három új számomra. Uraim, én most magukra hagyom önöket. Janík úr, jöjjön be hozzám.”

Janík úr úgy ült a tagbaszakadt úr hatalmas dolgozószobájában, mint egy fürjecske a tágas mezőn, a tagbaszakadt úr pedig gondolkodva sétált fel-alá. „Janík úr, elsősorban arra kérem, hogy egy szót se szóljon senkinek. Államügy, érti?”

Janík úr némán bólintott. Jézusom, mibe keveredtem megint!

„Janík úr,” szólalt meg hirtelen a tagbaszakadt, „én nem akarok magának hízelegni, de nekünk szükségünk van magára. Magának olyan szerencséje van… nem mondom, a módszer sem lebecsülendő; de az a detektív, akinek nincs buta szerencséje, semmit se ér. Nekünk olyan emberek kellenek, akiknek szerencséjük van. Eszünk nekünk is van elég, de mi szerencsét szeretnénk vásárolni. Tudja mit, álljon közénk.”

„És mi legyen az üzletemmel?” suttogta Janík úr levertem

„Azt majd a társa fogja vezetni. Hát nem lenne kár, hogy maga, akit ilyen szerencsével áldott meg az isten, kereskedelemmel foglalkozzék? No, hát rendben van?”

„Én… én még gondolkodom egy kicsit a dolgon,” dadogta a szerencsétlen Janík úr. „Egy héten belül megint eljövök; de ha meg kell lennie… és ha megvan hozzá a tehetségem… szóval még nem tudom: egy héten belül megmondom.”

„Jól van,” mondta a tagbaszakadt úr egy hatalmas kézszorítás kíséretében. „Ne kételkedjék önmagában. A viszontlátásra!”

*

De nem telt el egy hét sem, amikor Janík úr újra jelentkezett. „Hát már itt is vagyok,” fuvolázta ragyogó arccal.

„Elhatározta magát?” kérdezte a tagbaszakadt úr.

„Hál’ istennek,” lélegzett fel Janík úr. „Ugyanis azt szeretném közölni, hogy a dolog nem megy, és hogy nem vagyok alkalmas rá.“

„Ugyan menjen! És miért nem?“

„Képzelje,” diadalmaskodott Janík úr, „a cégjegyzőm öt éven keresztül állandóan meglopott, és én nem jöttem rá! Én hülye! Hát mondja meg, uram, milyen detektív lennék én? Hála istennek! Öt évig ülök együtt egy ilyen pernahajderrel, és még csak nem is sejtek semmit! Ebből is láthatja, hogy használhatatlan vagyok! És én már annyira féltem! Jézus Mária, de örülök, hogy semmi se lesz belőle! No, és most már nyugodt lehetek, ugyebár? Nagyon szépen köszönöm!”

(1928)