AZ ELLOPOTT 139/VII. C. ÜO. SZ. IRAT

Hajnali három órakor csörögni kezdett a telefon a helyőrségi parancsnokságon. „Itt Hampl vezérkari ezredes. Küldjön hozzám azonnal két embert a katonai rendőrségtől; és mondja meg Vrzal alezredesnek, hát persze hogy a hírszerző osztályról, ember, ehhez magának semmi köze, hogy azonnal jöjjön hozzám. Igen, most éjjel. Igen, üljön autóba. Hát gyerünk, gyerünk, az istenit!” És kész.

Egy óra múlva Vrzal alezredes helyben volt: valahol az isten háta mögött egy villanegyedben. Idősebb és szörnyen gondterhelt úr fogadta civilben, azaz ingujjban. „Alezredes, istenverte dolog történt velem. Ülj le, bajtárs. Átkozott, nyomorult, pimasz, disznó dolog. A kacskaringós ménkű csapjon belé! Hát ide figyelj: a vezérkari főnök tegnapelőtt egy iratot ad át nekem és azt mondja: ,Hampl, dolgozd ezt fel otthon; minél kevesebb ember tud róla, annál jobb – az irodában egy szót se; no, mars, szabadságon vagy, ülj otthon, de vigyázz!’ No, rendben van.”

„Milyen irat volt az?” kérdezte Vrzal alezredes.

Hampl ezredes tétovázott egy ideig. „No,” mondta, „hát jó, megmondom: a C osztályról.”

„Aha,” vélte Vrzal alezredes magába mélyedve. „Folytasd.”

„Hát ide figyelj,” mondta leverten az ezredes. „Tegnap reggeltől estig dolgoztam az iraton; de mi a fenét csináljak vele éjszaka? Berakni a fiókba, az semmi; páncélszekrényem nincs; és ha valaki tudná, hogy ez a dolog nálam van, akkor nemsokára bottal üthetnénk a nyomát. Aznap, amikor hazahoztam, éjszakára az ágyamba tettem a matrac alá, de reggelre úgy összegyűrődött, mintha egy disznó hentergett volna rajta.”

„Azt elhiszem,” felelte Vrzal alezredes.

„Mit akarsz,” sóhajtott az ezredes, „a feleségem még kövérebb. No, hát másnap este a feleségem tanácsolt valamit: ,Tudod mit, betesszük egy üres pléhdobozba, amiben makaróni volt, és a spájzban hagyjuk. Én a spájzt éjszakára bezárom és magamhoz veszem a kulcsot,’ mondja a feleségem. Ugyanis egy szörnyű kövér szolgálónk van, mindent megeszik, amit előtalál. ‚Ott senki se fogja keresni, igaz?’ Na jó, ez tetszett nekem is.”

„Egyszerű vagy dupla ablaka van a spájznak?” szakította félbe Vrzal alezredes.

„A teremtésit,” robbant ki az ezredes, „ez nem jutott eszembe! Egyszerű ablaka van. Én állandóan a sázavai esetre meg hasonló butaságokra gondoltam, és elfelejtettem megnézni az ablakot! Átkozott, pimasz história!”

„No, tovább,” biztatta az alezredes.

„Jó. Hát szóval hajnali két órakor a feleségem arra ébred, hogy lent sikoltozik a szolgáló. Lemegy megnézni, mi van vele, és már messziről hallja a Mári óbégatását: .Tolvaj van a spájzban!’ A feleségem felszalad a kulcsért meg értem, én revolverrel a kezemben berohanok a spájzba és látom, hogy az ablak ki van izé, ki van feszítve, és a doboznak az iratokkal együtt hűlt helye. A tolvajnak szintén. Ennyi az egész,” lélegzett fel az ezredes.

Vrzal alezredes ujjaival figyelmesen dobolt az asztalon. „Ezredes úr, tudta valaki, hogy az az irat itt van nálad?”

A szerencsétlen ezredes szétvetette karját. „Azt nem tudom. Barátom, azok a gazember spiónok mindent kiszaglásznak.” De hirtelen eszébe jutott Vrzal alezredes beosztása, és zavarba jött. „A kémek ugyanis nagyon okos emberek,” igyekezett valamit javítani a helyzeten. „De én egy szót se szóltam senkinek, becsületszavamra! Csakhogy,” tette hozzá diadalmas hangon, „azt senki se tudhatta, hogy az iratot a makarónis dobozba tettem.”

„És hol tettétek bele a dobozba?” kérdezte csak úgy mellesleg az alezredes.

„Itt, ennél az asztalnál.”

„Hol állt a doboz?”

„Várjunk csak,” gondolkozott az ezredes. „Én ezen a helyen ültem, és a doboz itt állt előttem.”

Az alezredes nekitámaszkodott az asztalnak és álmodozva nézett az ablakra. A harmatos hajnalban egy szürke-piros villa körvonalai bontakoztak ki. „Ki lakik ott szemben?” kérdezte az alezredes fásultan.

Az ezredes nagyot ütött az asztalra. „A keserves istenit, erről megfeledkeztem! Várj csak, valami zsidó lakik ott, bankigazgató vagy mi a fene. Átkozott história, most már kezdek belelátni! Vrzal, azt hiszem, nyomon vagyunk!“

„Szívesen megnézném azt a spájzt,” felelte az alezredes kitérően.

„No gyere. Erre, erre,” vezette vendégét buzgón az ezredes. „No, itt vagyunk. Azon a legfelső polcon volt a doboz. Mári,“ ordított fel hirtelen, „itt nincs semmi keresnivalója! Menjen a padlásra vagy a pincébe!”

Az alezredes kesztyűt húzott, és fellendült a kissé magasan fekvő ablakra. „Vésővel feszítették ki,“ mondta az ablakot vizsgálva. „A keret puhafából van; ezredes úr, ezt minden gyerek szét tudja hasítani.”

„Istenverte história,” csodálkozott az ezredes. „Istenverte emberek, akik ilyen rossz ablakokat csinálnak!”

Kint, a kerítés rácsa előtt két katona állt.

„Ez a katonai rendőrség?” kérdezte Vrzal alezredes. „Jól van. Én még kint is körülnézek. Ezredes úr, azt kell tanácsolnom, hogy esetleges további rendelkezésig ne menj el hazulról.”

„Az természetes,” adta beleegyezését az ezredes. „De tulajdonképpen miért?”

„Hogy rendelkezésre állhass, ha esetleg… Ez a két katona persze itt marad.”

Az ezredes nagyot fújt és nyelt egyet. „Értem. Nem innál meg egy kávét? A feleségem megfőzi.”

„Erre most sajnos nincs idő,” felelte az alezredes szárazon. „Arról az ellopott iratról persze egyelőre ne szólj senkinek; legfeljebb ha… ha majd behívnak. És még valami: a lánynak mondd azt, hogy a tolvaj csak pár konzervet vitt el, semmi egyebet.”

„De ide hallgass,” kiáltott fel az ezredes kétségbeesetten, „te persze megtalálod azt az iratot, ugye?”

„Azon leszek,” mondta az alezredes és összecsapta a bokáját.

Hampl ezredes ezen a reggelen úgy ült otthon, mint egy rakás szerencsétlenség. Egy ideig azzal foglalkozott, hogy maga elé képzelte a két tisztet, aki majd eljön őt letartóztatni, azután pedig azt igyekezett kitalálni, hogyan hozza mozgásba Vrzal alezredes a hírszerző szolgálat egész hatalmas titkos apparátusát. Lelki szemével látta a riadót a vezérkarban, és hangosan felnyögött.

„Karelkám,” szólította meg már huszadszor a felesége, aki férje revolverét óvatosságból már régen a Mári kofferjébe rejtette, „nem ennél valamit?”

„Hagyj békén, a szentségit,” fortyant fel az ezredes. „Én azt hiszem, hogy az a zsidó ott szemben kileste a dolgot.”

Az asszony csak felsóhajtott és kiment a konyhába sírni.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Az ezredes felállt és kiegyenesedett, hogy katonás tartásban fogadja a tiszteket, akik letartóztatását végrehajtják. („Vajon kit küldtek?” gondolkodott szórakozottan.) De a tisztek helyett egy vörös hajú emberke jött be, kezében keménykalappal, és mókusfogait vidáman az ezredesre villantotta. „Kérem, én Pištora vagyok a rendőrségtől.”

„Mit akar?” bökte ki az ezredes, és vigyázzból feltűnés nélkül pihenjbe helyezkedett.

„Az önök spájzából állítólag elloptak valamit,” vigyorgott Pištora úr bizalmasan. „Hát már itt vagyok.”

„És mi köze ehhez magának?” horkantott az ezredes.

„Kérem szépen,” ragyogott Pištora úr, „ez itt a mi rayonunk. Az önök szolgálója ma reggel elmesélte a péknél, hogy valaki ellopott valamit a spájzukból, hát szóltam a fogalmazó úrnak, hogy elugornék megnézni a dolgot.”

„Nem érdemes,” vicsorgott elutasítóan az ezredes. „Csak egy… egy makarónis dobozt vittek el. Hagyja a fenébe az egészet.”

„Furcsa, hogy egyebet nem fújtak meg,” mondta Pištora úr.

„Nagyon furcsa,” felelte keserűen az ezredes,” de ehhez magának semmi köze.”

„Biztosan megzavarta őket valaki,” ragyogott fel Pistora úr arca, amint hirtelen világosság gyúlt elméjében.

„Hát volt szerencsém, uram,” metszette el a beszélgetés fonalát az ezredes.

„Kérem,” vélte Pištora úr bizalmatlanul mosolyogva, „előbb meg kellene néznem a spájzt.”

Az ezredes ki akart robbanni, de aztán alávetette magát keserű sorsának. „Hát jöjjön,” mondta kedvetlenül és odavezette az embert a spájzhoz.

Pištora úr lelkesen nézett körül a kamrában. „Na ja,“ mondta vidáman, „vésővel kifeszítették az ablakot; hát ez vagy a Pepek volt vagy az Andrlík.”

„Micsoda, kérem?” kérdezte élesen az ezredes.

„Ezt vagy a Pepek vagy az Andrlík csinálta; de Pepek, azt hiszem, éppen ül. Ha csak az üveget nyomta volna be, akkor Dundr, Lojza, Novák, Hosicka vagy Kliment lehetett volna. De ez itt Andrlík lesz.”

„Csak ne tévedjen,” morogta az ezredes.

„Hogy itt valami új fiú lenne, aki spájzra bukik?” komolyodott el hirtelen Pištora úr. „Nem hiszem. Az igaz, hogy Mertl is vésővel kezeli az ablakot, de az sohase csinál spájzt, uram; az a vécén keresztül megy a lakásba, és csak fehérneműt visz el.” Pištora úr kivillantotta mókusfogait. „No, elnézek Andrlíkhoz.”

„Mondja meg neki, hogy üdvözlöm,” nyikorgott az ezredes. Hihetetlen, mondta magában, amikor újra egyedül hagyták gyászos gondolataival, milyen tehetetlen ez a rendőrség. Ha legalább ujjlenyomatokat vagy lábnyomokat keresnének – jól van, ez szakszerű módszer; de ilyen hülyén fogni hozzá valamihez! – Mit kezdene a rendőrség a nemzetközi kémkedéssel?! No, szeretném tudni, mit csinál Vrzal.

Az ezredes nem tudott ellenállni a kísértésnek, és felhívta Vrzal alezredest. Félórai dühöngés után végre összeköttetést kapott. „Halló,” szólalt meg mézédesen, „itt Hampl. Hát kérlek, hol tart a… Tudom, hogy nem mondhatsz semmit, de én csak… Tudom, de ha volnál szíves megmondani, hogy már… Jézus Mária, még mindig semmi? Tudom, hogy nehéz eset, de… Egy pillanat, Vrzalkám, kérlek. Eszembe jutott, hogy a magam zsebéből, érted? Tízezer koronát adnék annak, aki azt a tolvajt megtalálja. Ennyi az egész pénzem, de hát ilyen szolgálatért… Tudom, hogy nem; de én tisztán magánalapon… No persze, ez tisztán az én magánügyem lesz; szolgálatilag ez nem megy. – Vagy szét lehet osztani a polgári ruhás detektívek között, ugye? – Hát persze, te nem tudsz róla, de ha mégis jelezhetnéd valahogy azoknak az embereknek, hogy Hampl ezredes tízezer koronát ígért… Hát jól van, hát akkor mondja meg az őrmestered. Kérlek, barátom. – No, bocsáss meg. Köszönöm szépen.”

Hampl ezredes ez után a nagylelkű elhatározás után kissé megkönnyebbült; az volt az érzése, hogy most legalább neki is van valami része annak az átkozott tolvaj kémnek az üldözésében. Lefeküdt a díványra, mert a sok izgalom kifárasztotta, és elképzelte, ahogy száz, kétszáz, háromszáz ember (mindegyik vörös hajú volt és mókusfogakat villogtatott, mint Pištora úr) vonatokat vizsgál, feltartóztatja a határ felé robogó autókat, zsákmányra les az utcasarkok mögött és hirtelen előlép: „A törvény nevében. Jöjjön velem és fogja be a pofáját.” Azután azt álmodta, hogy ballisztikából vizsgázik a katonai akadémián, miért is nagyokat nyögött és megizzadva ébredt fel. Valaki csengetett.

Hampl ezredes felugrott és igyekezett rendbe szedni a gondolatait. Az ajtóban Pištora úr mókusfogai jelentek meg. „Már itt is vagyok,” mondták a mókusfogak. „Hát kérem, ő volt az.”

„Ki?” igyekezett megérteni a dolgot az ezredes.

„No, hát Andrlík,” csodálkozott el Pištora úr, még a fogvillogtatást is abbahagyva. „Ki más lett volna? Pepek ugyanis a Pankrácon van.”

„Mi a fenét akar folyton azzal az Andrlíkkal?” fortyant fel türelmetlenül az ezredes.

Pištora úr kimeresztette világos szemecskéit. „De hiszen ő lopta el a makarónit a spájzból,” adta elő barátságosan. „Már le is kapcsoltuk. Kérem, én azért jöttem, hogy megkérdezzem… mert Andrlík azt mondja, hogy abban a dobozban nem volt makaróni, csak valami iromány. Hát azt akarom megkérdezni, hogy ez igaz-e.“

„Ember,” kiáltott fel az ezredes elfulladva, „hol az az iromány?”

„A zsebemben,” villogtatta meg fogait Pištora úr. Hova is…” motyogott lüszterkabátjában kotorászva, „aha. Az önöké ez?”

Az ezredes kikapta a kezéből a kincseket érő, gyűrött 139/VII. C. üo. sz. iratot. A szemét döntötték a megkönnyebbülés könnyei. „Édes barátom,” lélegzett fel, „nincs olyan dolog, amit oda ne adnék magának ezért. Asszony!” ordított fel, „gyere ide. Hadd mutassam be neked a fogalmazó… felügyelő urat, a neve, eh…“

„Pištora nyomozó,” mondta az emberke, kitörő örömmel mutatva fogsorát.

„Hát ő megtalálta az ellopott iratot,“ fuvolázta az ezredes. „Menj, asszony, hozzál poharakat és konyakot! Pištora úr, én… nem is tudja, hogy… ugyanis, hogy megértse… egészségére, Pištora úr.“

„De hiszen ez szóra se érdemes,” mosolygott Pištora úr. „Uram, ez a konyak minden nyelven beszél! Ja igen, nagyságos asszony, a skatulya a rendőrségen van.”

„Ördög vigye a skatulyát,” mennydörgött boldogan az ezredes. „De hát, drága Pištora úr, hogy találta meg ezt az iratot olyan gyorsan? Egészségére, Pištora úr!“

„Kedves egészségére,” viszonozta Pištora úr tisztelettel. „Istenkém, hát ez igazán semmi. Ha spájzba törnek be, akkor Andrlíkhoz vagy Pepekhez megyünk el. De Pepek most két kilót nyom le a Pankrácon. Ha padlásról van szó, akkor itt van Písecky, a sánta Tondera, Kaner, Zima és Houska.”

„Ugyan, ugyan,” csodálkozott az ezredes. „Ide figyeljen, és hogy van az, ha például kémkedési ügyről van szó? Proszit, Pištora úr!”

„Köszönöm szépen. – Kémkedés? – azzal mi nem foglalkozunk. De ha rézkilincsről van szó, akkor az Cenék vagy Pinkus, vörösréz drótra most csak egy van, valami Tousek, ha meg sörös csapokkal van baj, akkor az csak Hanousek, Buchta vagy Slezinger lehet. Uram, mi biztosra megyünk. A kasszafúrókat mind ismerjük az egész országban. Most – hukk! – huszonheten vannak, de ebből hat ül.”

„Úgy kell nekik,” jelentette ki az ezredes vérszomjasan. „Igyék, Pištora úr!”

„Köszönöm szépen,” mondta Pištora úr, „én nem szoktam sokat inni. Kérem, egészségére. Ezek a – hukk! – ezek a gonosztevők, ezeknek nincs semmi intelligenciájuk, uram; mindegyik csak egy figurát tud, és azt csinálja, amíg megint el nem kapjuk. Mint ez az Andrlík. ,Aha’, azt mondja, alighogy észrevett. ‚Pištora úr a miatt a spájz miatt jött. De Pištora úr, hisz az egész nem éri meg a fáradságot, csak valami papírt fújtam meg egy skatulyában. Muszáj voltam meglógni, mielőtt valami rendeset happoltam volna.’ – No gyere, te hólyag, mondom neki, legalább egy évet sóznak rád.”

„Egyévi börtönt?” kérdezte Hampl ezredes részvétteljesen. „Nem sok az egy kicsit?”

„De hiszen ez betörés volt,” villogtatta fogait Pištora úr. „Hát nagyon szépen köszönöm, uram; nekem még van ma egy kirakatom, az Klecka lesz vagy Rudi. És ha valamire szüksége lenne, akkor csak engem tessék keresni, elég annyit mondani, hogy Pištora úr.”

„Kérem, uram,” mondta az ezredes, „ha nem sérteném meg… hm… ezért a szolgálatért… Ugyanis az az irat… ugyanis semmi különös, de… nem szívesen veszítettem volna el, tudja? Szóval, ha a szolgálatáért elfogadná…” fejezte be gyorsan, és egy ötvenkoronást nyomott Pištora úr markába.

Pištora úr elkomolyodott a meglepetéstől és a meghatottságtól. „De hát ez igazán fölösleges,” szólalt meg, és gyorsan zsebre tette a kezét meg a pénzt. „Semmiség volt az egész… Hát köszönöm szépen, uram; és ha megint szükségük lenne valamire…”

„Ugyanis ötven koronát adtam neki,” mondta Hampl ezredes úr a feleségének kegyesen. „Húsz korona is elég lett volna egy ilyen mákvirágnak, de…” és az ezredes úr nagyvonalúan legyintett. „A fő, hogy az az elveszett irat megkerült.”