Reménytelen kívánat

Egek! ezt nem vártam

Harro Haring

A fejedelem a sátrába összegyűlt hősöknek tudtokra adá, hogy seregeit hazavezeti. A törökök a Dunán átköltöztek, s ő azt hitte, hogy mostanra eleget tett. Voltak sokan, kik szándékát hátrálni óhajtották, s ezek közt Abafi is, ki bármint vágyott élte napjának, a szép Cristiernának közelébe juthatni, de jelen szerencséjében a magyar- s oláhországi seregeknek jobbnak ítélte a vasat addig verni, míg meleg.

A habozó, változékony Báthori megunta a táborozást, s visszavágyott Erdélybe; nem hogy ott állandóul maradjon, hanem inkább hogy egy régen szívébe rejtett vágy teljesülésén dolgozhassék az udvarában létező számos olasz urakkal, kik előtte oly érdekesnek festék Olaszországot s oly nyugalmasnak a bíbornoki méltóságot, melyre titkon mindig vágyott.

A seregek elindultak, s nemsokára a fejedelem is az Abafi, Bocskai, Keresztúri, Kornis Gáspár és Bethlen kíséretökben Erdélynek határaiba lépett.

Érzések ezrei ostromlák az Olivér keblét. Izidora halála mélyen sebzé hálás szívét. A Mikola Margit boldog meglepetésének előérzete hathatós ír volt beteg kedélyére; de azon űrt, melyet lelkében érzett, nem töltheté be egészen. Ő szeretett, remény s kinézés nélkül. Amit Izidoráért tett, vagy inkább tenni akart, valamint elébb a táborban, úgy később Erdélyben sokképpen ítélték. A nagy többség meg nem foghatá őt, bámulta kárhoztatva, bámulta jóváhagyva. Ki lelkületét egészen ismerte, nem csudálkozott rajta: neki így s nem másként kelle s lehete cselekedni. Margitot s Cristiernát az Abafi tette felmagasztalá. A női szívnek sajátja ily elhatározások becsét helyes szempontból felfogni! Gizella hallgatott, de szívének mélyében szólt egy hang: boldog Izidora!

Minél inkább közeledtek Fejérvárhoz, hol jelenben Cristierna tartá udvarát: annál inkább feszíté Abafinak keblét azon kétes kín- s kéjvegyület, mely szívének jelen helyzetében igen is megfejthető; hogy találja ő Cristiernát, ha e lelkes, erényes nő, már áttekintvén őt, már gyanítván szenvedélyét, nem fogja-e hideg távolságban tartani! S ha igen - mond Abafi -, ám legyen, az ő képe szívemben fog élni örökre, s nincs az az áldozat, melyet érte meg nem tennék. - S valóban, oly egészen szellemi, oly fellengő volt hódolása, hogy állításán nem kétkedhetünk.

Megérkezett végre Báthori, győzedelmeinek fényétől dicsőítve; s az erdélyiek méltánylói a hős s vitézi tetteknek, a múltat feledve, kétszerezett figyelemmel s hódolattal fogadák ifjú fejedelmöket. Cristierna hódító nyájassággal jöve elébe, ki őt udvariason, de hideg tartózkodással üdvözlé. Amennyire sebzé szívét e nem érdemlett visszaidéző bánásmódja férjének: annyira akará s tudá azt rejteni; s ki az ő angyali arcának nyájas, vidám kifejezését látta, őt boldognak vélte volna.

A szokott ünneplések s tisztelkedések végre elhangzottak. Abafi jószágaiba ment. Első cselekvése volt a fejedelemtől nyert birtokot Cseszeliczkinek visszaadni, kit Sólyom név alatt ismertünk meg a Deli Markó szabad zsákmányosai közt, s ki Lónyaival, vagy mint álnévvel nevezék, Csatárral együtt az utolsó hadban tett szolgálataikért egyebet puszta kegyelemnél nem nyerhetének. Báthori Abafinak e tettét nem a legjobb kedvvel vevé, de adott szavát átallá ezúttal megszegni.

Otthon Abafi épen találta s egészségesen a kis Bálintot, nem Zsigát többé. Udvari lelkésze nem győzé eléggé a bájos gyermeknek előmenetelét, igyekezetét dicsérni. Abafi s Deli Markó, ki őt kísérte, minden bizonyítványokat a kis Bálint sorsáról megszereztek. Abafi mindent úgy talált, miként azt neki Deli Markó elbeszélte. Nem volt több kétsége; s így elbúcsúzott Markótól, ki zordon seregéhez tért vissza, ellenségesen magával s a világgal. Abafi pedig Fejérvárra sietett, s magával vitte a kis Bálintot, kit elébb kímélve tudósíta mindenről. Bálint vélt anyját szerette; Abafihoz leírhatlan hajlandósággal ragaszkodott; nem csoda tehát, ha új helyzetének ismeretlen boldogsága vesztését vele nem felejtetheté. A gyermek bús, örömtelen volt, s mindig Izidorát sóhajtá vissza. - Ki fog engemet - mond Abafihoz simulva - úgy szeretni, mint ő, ki anyám volt, igen, anyám inkább, mint valaha más az lehetne.

A hirtelen örömök hatása még zöldebb emlékben volt hősünk előtt, mint hogy Margittal boldogságát hirtelen s váratlan merné megismertetni, ki jelenben Gizellának látogatására, atyjával, a vidám, öreg Mikola Miklóssal, Fejérvárt volt.

A gyermeket Abafi elrejté, s első látogatásakor Margitnál őt csak arra figyelmezteté, hogy fiának születésekor kereszt alakú jegye volt vállán, mely később eltűnt; s nem lehet-e gyanítani, hogy a gyermek elcseréltetett.

Margit ezen észrevételen nem kevéssé ütközött meg; de azzal végzé feleletét, hogy fia karjai közt végezé életét, s hogy az ily jegyek sokszor szűnnek vagy változnak meg.

Másnap Abafi újra előhozta a dolgot, hozzáadván, hogy neki gyanúja van, hogy e csere valóban megtörtént.

Margit figyelmesbé lőn. - Abafi! - kiált fel. - Ily reményt gerjeszteni anyai kebelben anélkül, hogy valósulhasson, kegyetlenség! Ah, ne szóljunk erről többet! Ily boldogság... egek!... Ily mennyei öröm nincs földi életre számítva!

- De ha mégis valósulna! - mond Abafi. - S általam?

Margit fölugrott helyéből. - Ó, Olivér - rebegte -, nem, nem! Hiszen ez lehetetlen.

Így halkan szoktatván elméjét a valósághoz Abafi, kímélve s vigyázva az egész titkot közlé Margittal.

Az ő örömét leírni ki tudná? Egy új világ nyilatkozott előtte: ő anya volt. S midőn a bájos, érdekes gyermeket szorítá kebléhez; midőn arcában férjének s önvonásait feltalálta; midőn ezer csókkal illette vállán a kereszt alakú jegyet; midőn mindent, mindent megtudott, s a múlt szenvedései összeolvadtak a jelen gazdag boldogságának melegétől: ő akkor mennyben volt! - Nincs kívánatom több az életben! - mond örömtől elragadva, s égnek emelve könnyel tölt szemeit, voná keblére gyermekét. - Ah, nem! - folytatá könnyek közt mosolyogva, s kezét nyújtva Abafinak. - Van még egy, egyetlenegy, annak boldogsága, ki a menny üdvét varázslá életemre! S ki arra oly érdemes!

Mikola unokájának szerfelett örült; s nemsokára a történet egész Erdélyben tudva lőn.

A kis Bálint új helyzetét szerető nagyatyjának s az őt imádó anyának ápoló karjai közt könnyen megszokta. Ő gyermek volt; s nemsokára oly édesen, oly szeretettel monda Margitnak: “anyám!”, mint egykor Izidorának.

Míg Abafi a Margit boldogságát meleg szorgalommal eszközlé: a fejedelemasszonynak gyakran vala közelében, s ott többször látta Gizellát is, anélkül hogy iránta többet érezne, mint azelőtt. Cristierna mellett Abafi gondolni sem tuda egyebet, csak őtet!

Néhány nappal azután, hogy a kis Bálint születése világosságra jött, Báthoriné, kinek magaviseletében maga iránt semmi változást nem tapasztalt Abafi, őt magához hívatá.

Láttuk, hogy Fejérvárt utolsó létekor a fejedelemné nem hívatá őt oly sokszor, s nem bízá meg annyiszor, mint azelőtt. Kétszeres vala tehát öröme e parancsnak vételekor, s ő a szerelem szárnyain sietett a fejedelmi hölgyhöz.

Olvasószobájában találta Cristiernát, pamlagán ülve, arca nyájas, de komoly volt. - Isten hozta, lovag! - mond a fejedelemné. - Közelebb, közelebb! - S valami oly mondhatatlan báj volt egész alakján, oly szelíd s nyájas volt tekintete, hogy Abafi elragadva s elmerülve állott szótlan előtte.

- Nekem - mondta Cristierna, kevéssé vontatva - egy kérésem van kegyedhez.

Abafi hallgatott, de arca kifejezésében olvasható volt azon készség s öröm, melyet Cristiernának kérése idézett elő. Úgy tetszék neki, mintha ő soha ily kegyes, ily égien nyájas nem lett volna iránta.

- A kérés fontos! - folytatá kis szünet után, mosolyogva függesztve szemeit Abafira.

Olivér hallgatott, arcát öröm lobogta körül, mintha mondaná: mennyire boldogítja egy fontos kérésnek így előre bizonyos teljesíthetése.

- A kegyed hallgatása - szólt Cristierna - kérésem teljesítését biztosítja; de mondatlan s előre is ígéri azt kegyed?

Abafi szenvedélyes “igen”-nel felelt.

- Bárminő nehéz, bárminő életre ható legyen? - folytatá, szemeit mindig figyelemmel szegezve reá Cristierna.

- Minél fontosabb, minél nehezebb: annál nagyobb örömmel! - viszonzá a kérdett mérsékelt hangon, mintha indulatit kívánná fékezni.

- De - mond tovább Báthoriné - ha a kérés egészen váratlan, ha kegyednek terhes teljesítése, ha keresztülvágja minden élettervét, ha...

- Ha lehetetlen - felelt Abafi szenvedélyesen -, lehetővé teszem, kegyelmes asszonyom! Én készen állok! Kijelentése a parancsnak s teljesítése egy!

- Nem parancs - igazitá ki szelíden a fejedelmi nő -, de egy óhajtás, melyet szívem megszokott lehetőnek, teljesülhetőnek hinni, mely engemet boldogítna! S hiszem, a kegyed boldogságát is eszközlendő lenne egykor.

- S mi az, asszonyom? Ah, szóljon nagyságod, hogy készségesen, óhajtásainak teljesítésében legyen bizonyítványa: minő forrón, minő teljes szívemből vágyok megnyugtatására valamit tehetni! Bárminő váratlan, bárminő széttörő éltemnek minden tervét, bárminő ellenemi legyen, szóljon!

A fejedelmi hölgy gondolkozni látszatott; pír futá el arca havát; nem minden megindulás nélkül szólt, rebegve: - Abafi, én kegyednek jó, szerfelett érdekes, szeretetre méltó nőt választottam.

Abafi elhalaványodott; sötét komolyság borítá el homlokát hirtelen, s volt valami szinte szemrehányó, szinte feddő arcának szép vonásain. Ily ajánlást attól hallani, kit imádunk, s ki éppen ezen ajánlás által határozott visszaidézést jelent ki, még akkor is fájdalmas és keserű, midőn szerelmünk viszonzatlan, s mikor azt annak tárgya nem is gyaníthatja! - Ilyen helyzetben volt Abafi. Cristiernának a legszívesb, a legrészvevőbb hangon tett ajánlata sérté, sebzé Abafit. Önmaga kárhoztatta szívének hullámzását; szégyenlé, hogy így el hagyá magát áltatni indulatitól. Tudta, értette: szenvedélye minő merész, minő helytelen; s mégsem tuda meglepetésének oly hirtelen ura lenni, mint máskor; érzette mélyen szívében, hogy szerelme tiszta, szenvedő, öntagadó; hogy nincs abban semmi, ami egy égi szeráfot is sérthetne; s mindennek meggondolása őt szótlan odabámulásba süllyeszté.

Cristierna elhallgatott, vizsgáló tekintetét jártatva az ifjún. - Kegyed elnémult! - mond végre; s nem volt e kifejezés egészen célzás nélküli.

- Kegyelmes asszonyom! - Ez volt mindaz, amit Olivér mondani vagy inkább rebegni tudott.

- S oly nehéz Abafinak - így fogta fel a beszéd folyamát a kis szünet után Báthoriné - oly kívánatot létesítni, mely az én megnyugtatásomra szolgálna! - A hölgy elpirult, mintha többet mondott volna, mint akart.

Abafi nehezen lélegzett; egy helyre voltak szemei függesztve, belső harc emelé keblét, s arcán viharos rángás tünteté elő lelkének hullámzását. Cristiernának utolsó szavai kitünteték, hogy őt áttekintette, hogy vétkes, de nem - nem vétkes, csak helytelen szenvedélye nem titok többé. - Ó, finom ily esetben az asszonyi tapintat. - Láng borítá el arcát; fél térdre hullt a nő előtt, s azon hirtelen elhatározással, mely Abafinak sajátja s vonása volt, midőn egy nagy tettre szánta el magát, de csak olyanra, melynek nemes voltát átlátta, s mely elveivel összhangzásban volt, felelt fölkelve (mert letérdeplésekor feddő tekintetével találkozott Cristiernának):

- Kegyelmes asszonyom, parancsa meglepett inkább, mint mondanom lehet és szabad - tevé alig hallhatólag hozzá -, de mivel az én imádott, az én mélyen tisztelt uralkodónémtól jő: nekem csak egy feleletem lehet.

- Lehet? - mond Cristierna, kérdőleg függesztve szemeit Abafira, s tekintetében valami volt, ami bizonyítá, hogy a kitétellel nincs megelégedve.

- Van! - felelt Abafi elhatározottan.

Kis szünet lőn, melyben mind Cristierna, mind Olivér mély gondolatokba voltak merülve.

- Abafi - mond Cristierna, nem egészen erőtetés nélkül mosolyogva -, s kegyed nem is kérdi, ki az, akit választottam?

- Akárki legyen - felelt Abafi -, nagyságod választá őt: én nyugodt vagyok! - De arca kifejezése cáfolni látszék állítását.

A fejedelmi nő bájjal teljes hangon folytatá:

- Remélem, Abafi, hogy választásom meg fogja tetszését nyerni. Azon hölgy, kit ily jeles levente élete társaul választottam, fogadott leányom, s érdemes minden tekintetben ily férjre. Ő - folytatá rövid szünet után, figyelemmel tekintve Abafira - az én kedves, jó Gizellám!

Abafi nem felelt. Arcában legkisebb változás, legkisebb árnyéklata a meglepetésnek sem volt észrevehető. A fejedelmi nő akárkit nevezhetett volna, neki mindegy volt e pillanatban. Azon hölgynek, kit imádott, parancsát teljesíteni: ez állt előtte; minden egyéb semmivé olvadt e gondolattal szemben.

- S hogyan? - szólt Cristierna. - Kegyed hallgat? Helytelen-e választásom?

- Gizella szeretetre méltó gyermek s nagyságodnak - mond Abafi magasztalt, de szenvedő hangon - fogadott leánya!

Cristierna lesüté szemeit. Annyi elszántság, annyi bánatos s annyi jelentő volt az ifjú szavaiban, hogy szívét önkénytelen elérzékenyülve érzé. - Abafi - rebegte mondhatlan lágysággal hangjában -, én a kegyed boldogságát akarom, s e bájos gyermekét is! Ő kegyedet szereti, ezt tudom... Igen, szereti, fiatal szívének egész első zsenge lobogásával; s kegyed... egy szép előérzet jósolja nekem... boldog leend!

Abafi sóhajtott; lelke nem hiheté, nem gyaníthatá e boldogságot.

- Remélem - folytatá Báthoriné bizodalmas hangon, fölkelve s közelítve az ifjúhoz -, remélem, sőt számolok reá, hogy kegyed ezen óhajtásomat egészen magához illőleg fogja teljesíteni, amint azt fejedelmi házunknak leghívebb, legtökéletesebb leventéjétől egyébként nem is várhatom.

Kézcsókra nyújtá a szép angyali hölgy kezét Abafinak, ki azt gyöngéden voná ajkaihoz. - Holnap kegyedet mint Gizellának, az én Gizellámnak - mond észrevehető célzással s hangnyomattal - vőlegényét fogom viszontlátni!

Abafi mélyen meghajtá magát, s szótlan távozott.